15. fejezet: Látogatók

Viszonylag hamar érkezett a friss, azt hiszem éppen időben, remélem ezentúl is fogom tartani magam a határidőhöz!
Ezt a fejezetet ajánlanám kedves nővérkémnek, Anyítának, mert olyan is van ebben a fejezetben, amit ő tanácsolt nekem. Nem tudom mi van vele mostanában. Nem reagál sem az e-mailjaimra, a megjegyzéseimre a történetében, az üzeneteimre a chatben, se msnen nem válaszol.
Neked ajánlom, Anyíta! És üzenem: Hiányzol!
Nektek pedig, jó olvasást! :)


Nem húzódott el, sőt viszonozta az ölelést, igaz, csak gyengéden, visszafogottan.
Mikor hüppögésem alábbhagyott, nevetős hangon megkérdezte: - Befejezted?
- Ühüm. – válaszoltam, s halvány fény gyúlt.
Edward felkapcsolta az éjjeli lámpát. Lassan lefejtette a kezemet a nyakáról, és törökülésben elhelyezkedett a földön, úgy, hogy láthassam az arcát.
Vidám volt. Nem nevetett, de a szeme barátságosan ragyogott. Úgy tűnt, megbocsátotta múltkori viselkedésemet.
- Remélem, nem csinálunk ebből szokást! – szólalt meg hosszú csönd után, és odanyújtott egy zsebkendőt.
- Miből? – szipogtam, és elfogadtam a zsebkendőt.

Miközben kifújtam az orrom, elmagyarázta.
- Abból, hogy az én vállamon sírod ki magad.
- Nagyon sajnálom!
- Semmi baj. – mosolyodott el.
Nem értettem azt a valamit, ami közöttünk volt. Nevezhettem volna kapcsolatnak is, de ugyan milyen kapcsolat? Tegnap összevesztünk, ma meg már az ajkaival itatja fel a könnyeimet? Nem értettem. Nem tudtam felfogni. Arról meg pláne fogalmam sem volt, hogy mit gondol e közben.
- Bocsáss meg nekem! – kértem még mindig elcsukló hangon.
- Micsodát?
- Hogy mindig veszekszem veled, pedig hálásnak kellene lennem, hisz mindig segítesz nekem, ha szükségem van rá. Ne haragudj!
- Felejtsük el! – legyintett. – Elárulod, hogy miért sírtál?
- A családommal álmodtam. Anyukámmal és a húgommal. Hiányoznak.
- Csak ennyi? Nagyon zaklatottnak tűntél.
- Hát konkrétan újra álmodtam a balesetet, amiben meghaltak. De nem akarok róla beszélni!
- Megértem. Sajnálom, hogy felhoztam!
Megráztam a fejem, jelezve, hogy semmi baj.
Nagy nehezen elszakítottam pillantásomat gyönyörű arcáról, és végignéztem tökéletes, földön ücsörgő testén. Farmert viselt, és pamut pólót.
- Elárulsz nekem valamit? – kérdeztem.
- Micsodát? – vált óvatossá.
- Miért vagytok ti mindig, nappal és éjszaka ruhában? Miért nem öltöztök soha pizsamába?
- Hát tudod, mi nem szoktunk valami hamar lefeküdni, és hát nem is tudom. Mindig csak akkor látsz minket, mikor nem pizsama van rajtunk. – magyarázta, de cseppet sem győzött meg.
- Aha. - hagytam annyiban. - És ha fertőző vagyok, akkor ti Alice-val, miért járkálhattok be állandóan, és hogyhogy nem vagytok betegek?
- Bella, mi be vagyunk oltva. Egy orvos az apánk. Kórházban, beteg emberekkel dolgozik. Akármit hazahozhat, ezért mi mindig be vagyunk oltva minden ellen.
Ezúttal szépen kivágta magát, nem volt okom nem elhinni a mesét.
- Logikus.
Ezután kínos csend állt be a beszélgetésbe. Nem tudtam milyen témát hozhatnék még fel, úgyhogy hagytam az egészet.
- Álmos vagyok! Aludjunk! – javasoltam, mire felkelt a földről és lekapcsolta a lámpát. A vak sötétben nem láttam semmit, és ezután nem is hallottam.
- Edward? – kérdeztem bizonytalanul.
- Igen? – kérdezett vissza, vélhetően a saját ágyából.
- Most aludni fogsz?
- Igen! Szándékomban áll, ha hagysz. – mondta, s én hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Akkor, jóét! – suttogtam.
- Jóét, Bella!
Lehunytam a szemem, és próbáltam elaludni, de így direktbe nagyon nehezen ment. Hosszú ideig feküdtem mozdulatlanul, egyenletesen lélegezve, gondolatok nélkül, míg végül elnyomott az álom, de még hallottam, hogy kattan a zár.

Teltek a napok, már csak enyhe hőemelkedésem volt, és az étvágyam is megjött, úgyhogy Dr. Cullen szerint meggyógyultam, és ha nincs lázam, akkor már látogatható vagyok, úgyhogy a lányok hamarosan meglátogatnak.
Edwardot csak néha láttam éjszakai beszélgetésünk óta, mikor bejött néhány cuccáért, mert szobát cseréltek Alice-val az egyszerűség kedvéért, amíg felépülök.
- Látom, nagyon unatkozol. – szólt Alice, péntek reggel.
Minden egyes nap ott kuporgott Edward ágyán, és árgus szemekkel figyelt.
- Ezt meg miből gondolod? – kérdeztem vissza.
- Látom, hogy már csak futtatod a szemed a sorokon, és nagyokat sóhajtozol, meg hogy mindig elkalandozol.
- Jól van. Nyertél! – sóhajtottam újból.
- Szeretnél valami mást csinálni? – ajánlotta.
Elgondolkodtam. Igazából, most, hogy hirtelen ennyi időm lett, rájöttem, szeretném befejezni a festményemet, amit elkezdtem.
- Mit gondolsz, festhetek? – kérdeztem óvatosan.
- Hát, nem tudom. Elvileg feküdnöd kellene. De talán pár óra nem árthat. Nem fáj, ha állnod, vagy ülnöd kell?
- Nem jobban mintha feküdnék. És a jobb kezemet nyugodtan használhatom.
- Hát oké – egyezett bele. Előszedte az állványomat, és a szekrény mögül a befejezetlen festményemet.
- Hűha, ez nagyon szép! – mondta Alice őszinte csodálattal, amitől elpirultam.
- Köszönöm, de nem olyan nagy ügy! És még nem is fejeztem be.
- Hát pedig, szerintem nagyon tehetséges vagy! Tudod, Jasper is fest, de ő nem konkrét képeket, hanem inkább színeket, formákat. Érzéseket fest le. Láttad már a kiállítását?
- Nem, sajnos még nem volt időm rá, de szeretném megnézni! – magyarázkodtam.
- Most rengeteg időd van. Ha meguntad a festést, és úgy gondolod, akkor elkísérlek, és megnézhetjük együtt. Én már rengetegszer láttam, de soha nem tudom megunni. – mosolygott. Közben a vászon a helyére került, és a kellékeimet is kitette. Aztán odajött segíteni, hogy felálljak.
- Rendben. Ez úgyis hamar készen lesz. Köszönöm.
Jó érzés volt elgémberedett lábaimra állni, és újra kézbe venni az ecseteimet.
Jól szemügyre vettem a képet, és eldöntöttem, hogy mit akarok kezdeni vele, majd festeni kezdtem. Ahogy letekertem a festék kupakját, az ismerős illat mosolyt csalt az arcomra. Máris sokkal jobb kedvem lett, és mit sem törődve azzal a halvány fájdalommal, ami a vállamba hasított, elkezdtem.
Először is, vissza akartam adni a nap csodás ragyogását, hogy szinte érezni lehessen a nap meleg fényét. Közben jobban kidolgoztam a búzakalászokat, majd néhány, halvány felhőt festettem az amúgy tiszta, kék égre.
Mikor elkészültem, elégedetten vettem szemügyre a képet, majd Alice-ra pillantottam. Csodálattal tanulmányozta a festményt.
- Gyönyörű! – rebegte.

Lassan sétáltunk a festmény kiállítás folyosóján, a suliban.
Alice szó nélkül „kölcsönvette” Edward kocsiját, és azzal fuvarozott oda. Én kérdeztem, hogy nem-e fog haragudni rá ezért, de ő csak annyit felelt: - Ennél jobban már nem utálhat!
A képek tényleg fantasztikusak voltak. A felületes nézelődőnek, csak sima színpacák, vagy rengeteg szín egymásba kenésének tűnt volna, de láttam, értettem, én éreztem azt, amit alkotójuk próbált üzenni. Nem volt sok kép, de mindegyiknél sok időt töltöttünk, annyira csodásak voltak.
Már majdnem a végén jártunk, amikor megcsörrent a telefonom.
Megnéztem a kijelzőjét, apám keresett.
- Halló! – vettem fel.
- Szervusz, kincsem! Hol vagy éppen?
- Öö, a suliban.
- Jobban vagy? – kérdezte meglepődve.
- Igen, de nem órán vagyok, hanem csak úgy bejöttem. – magyaráztam. – Miért?
- Hát van egy meglepetésem, úgyhogy kérlek, gyere a kollégiumhoz. Siess! – azzal elsüketült a vonal.
Egyértelmű volt, hogy apu valamiben sántikált, mert a hangja nagyon izgatottan csengett. Nem tudtam mire készülhet, de a legalapvetőbb lehetőség eszembe sem jutott.
- Ki volt az? – kíváncsiskodott Alice.
- Apám. – mondtam értetlenül. – Vissza tudnál vinni a koleszbe?
- Persze.

Mikor kiszálltam a kocsiból, nem láttam semmi különöset, így Alice-val együtt elmentünk az üvegajtóhoz, aminek az üvegét már pótolták.
Percekig álldogáltunk az ajtóban, és már éppen akartam a szobámba indulni, amikor apám tűnt fel.
Ahhoz képest, hogy rettegtem attól, hogy eljön értem és elvisz, én azonnal a karjaiba rohantam – már amennyire ez fájdalommentesen történhetett.
- Bella, édesem! – mormolta a hajamba meghatódottan. Nem mert teljes erővel megölelni, mert emlékezett rá: megint összetörtem magam.
Mikor elengedett, jól szemügyre vett, és látható örömmel nyugtázta, hogy egészen jól festek. Aztán eltátotta a száját, és valahova mögém nézett. Meg kellett fordulnom, hogy lássam mit bámul.
- Jó napot! Alice vagyok! – mutatkozott be, lenyűgözve Charlie-t.
Apám nagy nehezen kinyögött egy „szervusz” -, aztán megkérdezte, hogy ki ő.
Még mielőtt Alice válaszolhatott volna, én rávágtam: - A szobatársam.
Éreztem Alice értetlen pillantását, de nem szólt egy szót sem, amiért nagyon hálás voltam.
- Nagyon köszönöm, hogy így vigyázol a lányomra, és hogy segítesz neki! – hálálkodott.
- Ugyan, nincs mit!
Örültem, hogy ezek itt ketten barátkoznak, de tudni akartam, mi volt a célja apámnak a látogatásával, és ezt nem halogathattam.
- Apu, áruld el, még is mit keresel itt?
- Meg akartalak lepni! – mondta kicsit meglepődve. – Nem is örülsz nekem?
- Ezek szerint nem akarsz hazavinni? – kérdeztem vissza.
- Nem, dehogy is. Jó ég, Bella, én csak fel akartalak köszönteni! – mondta kicsit megbántva.
- Felköszönteni?
- Boldog születésnapot, kincsem!
Ledöbbentem. Teljesen kiment a fejemből, hogy születésnapom van, és ráadásul apám ennyit utazott, csakhogy velem lehessen, én meg így rátámadok.
- Annyira sajnálom! – borultam megint a nyakába.
- Semmi baj, tudom milyen szétszórt vagy! – mosolygott rám.
- Hiányoztál! – vallottam be, meg sem hallgatva a megjegyzését.
- Te is nekem!
- Nem is mondtad, hogy születésnapod van! – pufogta egy csilingelő hang.
Megfordultam, hogy lássam sértett arcát. Karját keresztbe fonta, és várta a magyarázatomat.
- Ne haragudj, Alice! Teljesen kiment a fejemből! – mentegetőztem, de Alice nem enyhült.
- Hogy felejthetted el a saját születésnapodat? El tudod képzelni, hogy hogy érzem magam most, hogy nem is köszöntöttelek fel, és ajándékot sem adtam? – toporzékolt.
- Jaj, Alice, nem kell felköszöntened, és ajándék sem kell!
- Az enyém sem kell? – kérdezte apám.
- Ajándék? Hol?
Nem volt nála semmi, se csomag, se bőrönd. Nem is tudtam elképzelni, hogy mivel jött.
- Gyere, megmutatom! – kézen ragadott, és elindult a parkoló irányába.
- Én is jöhetek, ugye? – szökkent mellénk Alice.
- Persze!
Nem értettem, hogy hova megyünk. Még akkor sem, mikor megállt egy piros Chevy előtt támaszkodó, rézbőrű, hosszú, fekete hajú fiú mellett. Nyilvánvalóan indián volt.
Alice összerándult, mikor meglátta a kocsi mögül előguruló kerekes székes, idős férfit, és sürgős ügyre hivatkozva eltűnt.
Apu odavezetett hozzájuk, és megállt.
- Szervusz, Bella! Ha tudnád milyen kicsi korod óta nem láttalak! – mondta az idősebb indián. Vén, ráncos, barátságos arca túlcsordult saját körvonalain.
Tanácstalanul apámra sandítottam.
- Bella, ők itt Billy, és a fia Jacob. Meséltem már róluk. Anyád jó barátai, és rajta keresztül az enyémek is.
- Örvendek! – ráztam kezet először Billy-vel, majd Jacobbal.
- Boldog születésnapot! – intett a fiú a piros járgány felé.
Elkerekedtek a szemeim a döbbenettől.
- Az enyém? – néztem rájuk.
- Igen, az ajándékod. Billy-ék adták az alapot, és a Judy-val összedobott pénzből megjavítattuk a motort.
- És én újrafestettem – mosolygott rám Jacob.
- Ezt el sem hiszem. – tátogtam, akár egy partra vetett hal. – Annyira köszönöm!
Meghatottságomban még meg is könnyeztem.
Körbejártam a furgont. Fakó piros színű, vasjárgány. Az a fajta, amit egy tankkal se tudnának összetörni.
Bellabiztos.
- Na? Tetszik? – kérdezte Charlie.
- Imádom! Kipróbálhatom? – lelkendeztem.
De apám gyászos képet vágott.
- Nem kéne. Kétlem, hogy törött kulcscsonttal vezetned kellene.
- De ha akarod, elviszlek! – ajánlotta Jacob, én pedig rábólintottam.
Beszálltam az anyós ülésre. A kárpitnak enyhe dohány, és borsmenta illata volt. Kellemesen otthonos érzést adott.
A fiú elfordította a kulcsot, és gázt adott. A motor berregve kelt életre.
- Viszonylag hangos, de meglehet szokni. Amikor én használtam, 80-nál nem ment többel.
- Ez a te kocsid volt?
- Aha. Örülök, hogy végre megszabadultam ettől a roncshalmaztól. Bár, most hogy jó a motor, annyira nem vészes.
- Ne sértegesd! Nekem nagyon tetszik! – mosolyogtam boldogan.
Rám vigyorgott hibátlan, ragyogóan fehér fogaival. Nagyon fiatalnak tűnt.
- Most a sajátomat bütykölgetem – büszkélkedett.
- Tényleg?
- Aha. Csak kevés a zsé hozzá – fintorgott.
Tettünk egy kört a kolesz körül, és már vissza is értünk a parkolóba. De nem szálltunk ki. Tovább beszélgettünk a furgonban.
- Hogy törted össze magad?
- Nem tudom, láttad-e ott azt az üvegajtót. Na, azon átestem. – magyaráztam. Szemmel láthatóan el volt képedve tőle.
- Hogyhogy nem vágtad össze magad?
- Nem tudom. Szerencsém volt. – válaszoltam, de magamban azt mondtam:
Valaki megmentett.
- Hát, ebben az autóban nem kell félned. Összetörhetetlen!
- Igen, azt én is azonnal észrevettem – mosolyogtam rá.
Röhej. Nem is ismerem ezt a srácot, de olyan jóhangulattal tölt el, hogy már most kedvelem.
- Ha meggyógyultál, lejöhetnél hozzánk, a rezervátumba!
- Rendben! – mondtam, már kiszállás közben, mert apám intett.
- Kicsim, ma este már utazom is haza, nem szeretném sokáig egyedül hagyni Judy-t, úgyhogy addig, ha nincs más programod, és nem fáj nagyon, akkor elmehetnénk valahova ünnepelni.
- Jól van!
- Akkor mi megyünk is. Jó szórakozást! – mondta Billy.
Apámmal jól meglapogatták egymást, aztán elbúcsúztunk, és az újdonsült autómmal kerestünk egy csendes kis vendéglőt. Persze apu vezetett.
Olyan jó érzés volt apámmal lenni végre egy kicsit, már úgy hiányzott.
Viszonylag hamar visszahozott a koleszbe, és tiltakozásaim ellenére, miszerint valószínűleg nem jöhet be, felkísért a szobámba, és megcsodálta a festményemet. Aztán hagyott pihenni, mert látta, mennyire kifárasztott ez a kis kiruccanás.
Tizenhét éves lettem. Egészen jó érzés. De az, hogy van egy saját furgonom, még jobb!
Ezzel a gondolattal aludtam el.

A hétvégém eseménytelenül telt. Azon kívül, hogy szombat reggel felhívtam Bianca-t, hogy most egy darabig nem tudok dolgozni menni, nem történt semmi.
És azon kívül, hogy Alice meglepett egy hajvasalóval, amit persze eszem ágában sem lett volna elfogadni, ha nem erőszakoskodik.
Alice néha nagyon ijesztő tud lenni.
Mikor megkérdeztem, mégis miért pont hajvasalót kaptam, mondjuk csoki helyett, két választ kaptam:
- Először is, mert a csoki nagyon szokványos ajándék. Másodszor is, mert szükséged van egy hajvasalóra.
És hogy ezt be is bizonyítsa, azonnal ki is próbálta a hajamon.
Az igazi meglepetést azonban a hétfő okozta.
Aznap Alice-nak el kellett mennie valahova, ezért Edward vigyázott rám. Ezen a napon látogattak meg először a barátaim.
Éppen előszedtem a füzeteimet, amikor kint kopogtattak.
Ahogy ajtót nyitottam, Ana, Angela, és Jessica ugrottak a nyakamba. Egyszerre. Könnybe lábadt a szemem, és sípolva vettem a levegőt a fájdalomtól. Mikor végre észrevették, elengedtek.
- Jaj, Bella, annyira sajnálom! Jól vagy? – eszméltek fel.
- Semmi baj. Gyertek be! – intettem.
Ők pedig, szófogadóan, libasorban besétáltak, és leültek Edward ágyára. Mindegyikük ölében pihent egy kisebb csomag.
Ó, jaj, ne!
- Hogy vagy? - kérdezték kórusban.
Én helyet foglaltam a széken, velük szemben.
- Köszönöm, már jobban. Már nem vagyok beteg, de a vállam átkozottul fájna, ha nem kaptam volna fájdalomcsillapítót – magyaráztam.
Olyan jól esett, hogy gondoltak rám, és feljöttek meglátogatni. De az ajándékoktól nem voltam elragadtatva.
- Tulajdonképpen mi történt veled? – érdeklődött Ana.
Elmeséltem nekik az egész esőben kóborlást, az átesést az üvegajtón, és a megfázást, persze Edwardot szépen kisatírozva a történetből.
- Mikor jöhetsz már suliba? – kérdezte Angela.
- Hát csak azt tudom, hogy meddig nem mehetek biztosan. A doki valami nyolc hónapról hadovált, de szerintem hamarabb bemegyek. Viszont 4 hónapig elvileg az ágyat kéne nyomnom.
- Hát ez elég nagy szívás! – értett velem egyet Jess. – Lesz mit bepótolnod.
- Apropó pótlás! Elhoztuk a leckét, meg amit eddig vettünk a suliban – magyarázta a szőke, és elővarázsolt egy halom füzetet az ajándékzacskóból. Felállt és letette az asztalomra.
- Ha valamit nem értesz, szívesen segítek! – ajánlotta Angela.
Egyetértésképpen bólintottam.
- Írtunk valamiből? – kérdeztem.
- Fizikából, meg művtöriből.
- Ó, ne már. Nem elég hogy az eddigi anyagot be kellett magolnom, és majd valamikor felelnem belőle, de majd a dolgozatot is be kell pótolnom – sóhajtottam.
- Nyugi! Van egy csomó időd, hogy pótold! Amúgy, kikaptuk spanyolból a röpdolgozatokat. – magyarázta Jess.
- Az enyém hányas lett?
Sokáig néma csend honolt a szobában, csak a fürdőből hallatszott a víz csobogása. Edward zuhanyozott.
Míg Jessica a jegyemen törte a fejét, én rájöttem, hogy Edward bármelyik pillanatban kijöhet a fürdőszobából, a barátnőim pedig itt vannak, és ez valamiért nagyon zavart. Ettől a perctől fogva már nem is tudtam másra koncentrálni, csak figyeltem a fürdőből kiszűrődő hangokat.
- Nem tudom, de van e-napló. Megnézheted az összes jegyedet, amit kaptál, a suli honlapján. Bekapcsolod a laptopot? És akkor megmutatom. Meg azt hiszem, a tanítás rendjét is meg tudod nézni rajta, hogy mikor mivel foglalkozunk, és hogy mikor miből írunk.
Mint a villám kapcsoltam be a notebookot. Áldottam az éget, hogy ilyen gyors.
A fejemben már készen is állt a terv.
Megnézzük az e-naplót, amíg Jessica elszórakozik vele, megkérdem a lányokat, hogy mi az a kezükben, esetleg elmesélem, hogy kaptam egy autót, de utána elküldöm őket valamilyen ürüggyel. Minden esetre, nem találkozhatnak Edwarddal ilyen közelről. Nem, nem és nem! Az teljességgel ki van csukva! Egyszerűen nem engedhetem meg!
Csak azt nem tudtam még, hogy miért nem.
Jess odaült az íróasztalhoz, és megnyitotta oldalt, de arra panaszkodott, hogy nem látszik semmi a fény miatt, ezért megkértem Ana-t, hogy húzza el a nem rég felszerelt függönyt, így elsötétítve a szobát.
Azonnal kellemes hűvösség zuhant ránk. Míg a göndör belépett a fiókomba, és rákérdeztem a csomagokra.
- Ja, ezeket neked hoztuk! – nyújtotta át Ana a sajátját. – Egy maci van benne, csoki, meg egy jobbulást kártya.
Átvettem a díszszatyrot, adtam neki érte puszit, fél szemmel belekukkantottam, és már le is tettem az ágyam mellé.
Angelával és Jessicával is így jártam el. Angie is egy plüsst adott meg egy kártyát, Jessie meg egy nagy bonbont, és egy gyógyulj meg képeslapot nyújtott át.
Megnéztem a jegyeimet, spanyolból négyest kaptam, és grafikából a tanár leosztályozta a legutóbbi órai munkámat, arra ötöst kaptam. A többi jegyet már nem volt időm meglesni, mert hallottam, ahogy a fürdőben eláll a vízcsobogás, és én azonnal felpattantam, hogy kitereljem a lányokat a szobából, de már késő volt.
Nyílt az ajtó, és kilépett rajta egy meztelen Edward.
Illetve csak majdnem meztelen, láthatóan a lányok legnagyobb bánatára. Nyilvánvalóan sajnálták, hogy ott van az a bizonyos törölköző az Adonisz testén.
Még én is szájtátva néztem, ahogy nedves hajából indulva csorog végig a víz tökéletes, gőzölgő testén.
Erőnek erejével bezártam a számat, és megpróbáltam távozásra bírni a lányokat, de ők csak álltak ott, és bámultak, gyönyörű szobatársam pedig úgy csinált, mintha csak most vette volna észre, hogy nincs egyedül, de még ekkor sem zavartatta magát.
- Na de Edward! Nem egyedül laksz itt, nem szaladgálhatsz a közös szobánkban félmeztelenül! – rivalltam rá.
Amint kiejtettem a számon a szavakat, máris megbántam, mert úgy éreztem magam, mint egy komplett idióta. Teljesen zavart voltam, és ő is világosan láthatta, hogy abszolút nem tudok mit kezdeni a helyzettel.
- Bocsánat, elfelejtettem bevinni a ruháimat. De már megyek is vissza, ha ennyire harapós vagy ma! – mosolygott rám, és úgy elkezdett remegni a térdem, hogy majdnem összeestem.
- Sziasztok, lányok! És még egyszer bocsánat! – dobott feléjük is egy szívdöglesztő mosolyt, és immár a ruháival együtt, visszavonult a fürdőbe, engem pedig majdnem megevett a féltékenység.
Mellettem Jessica nyögve roskadt az ágyra és teljes testével elterült rajta. Angela és Ana pedig még mindig szemüket meresztve álltak egy helyben, és az ajtót bámulták.
Leráztam magamról a csodálatot, és meglengettem a kezem a lányok szeme előtt.
Ana szólalt meg először.
- Nem csodálom, hogy nem akarsz iskolába jönni! Jó program 24 órán keresztül összezárva lenni egy ennyire helyes sráccal! – mondta szemöldök emelgetve, és az „ennyire” szót hangsúlyozva.
- Nem mindig olyan kellemes a társasága! – förmedtem rá. – Egyszer próbálj meg te eltölteni ennyi időt vele!
- Jó, én benne vagyok! – vállalkozott Jessica.
Ekkor kapott el igazán a féltékenységi roham. Csak nem tudtam miért is vagyok féltékeny arra, ami nem az enyém.
- Na, tűnés innen! Valahol máshol csorgassátok a nyálatokat! Alice most takarított! – morogtam szélesre tárva előttük az ajtót.
- Már a többi Cullennel is jóban vagy? – guvadtak ki Jessica szemei. – Nem akarsz nekem megszervezni egy randit valamelyikkel?
- Tünés! – mutattam az ajtóra.
- Megyünk, nem akarunk a terhedre lenni. Megértem, hogy csak magadnak tartogatod Edwardot! De azért ne legyél mohó! – nevetett kacéran Angie, és kitolta két barátnőjét az ajtón.
Paprika piros lettem, egyrészt a méregtől, másrészt a zavartól, mert teljesen igaza volt. Mielőtt még rájuk vághattam volna az ajtót, Jess még bedugta a fejét, és egy kaján vigyor kíséretében annyit mondott: - Még benézünk!
Mikor Edward –immár ruhában- kijött, némileg lenyugodtam, de még ekkor is zavarban voltam kicsit a történtektől. És ez láthatóan örömmel töltötte el a Cullen urat.
Felfújt, nagyképű, felvágós hólyag! – gondoltam magamban, s ettől máris jobban éreztem magam.
- Edward, beszélnünk kell! – kezdtem el, csak nem tudtam, hogy folytassam.
- Miről?
- Erről az előbbi… hogy félmeztelenül járkálsz a szobában! – e szóra azonnal elöntött a forróság. – Néha tekintettel lehetnél, rám, és a vendégeimre is.
- Már mondtam, hogy sajnálom, de kint felejtettem a ruháimat. – magyarázta.
- Aha, szóval Mister Tökély véletlenül kint felejtette a cuccát – pattogtam.
- Néha te is kint felejthetnéd! – mondta ezt olyan felháborítóan kajánul, hogy a torkomon akadt a szó.
Megpróbáltam nem tudomást venni arról, amit mondott, de vörös arcom elárult, és a gondolataim ezeket kiabálták: Úristen! Szívdöglesztő! Elájulok! Agyvérzés! Belehalok!
De azért dadogva folytattam: - És ha kint felejted a törölközőt, akkor a nélkül jössz ki? – tettem fel, nyilvánvalóan a helyzetemre nézve a lehető legeslegrosszabb kérdést.
- Mi mást tehetnék? Te a helyemben dekkolnál egész nap a mosdóban, amíg ki nem mennék a szobából? – kérdezett vissza.
- Hát persze! – vágtam rá. – Vagy megkérnélek, hogy add be nekem.
- Ez egy jó ötlet! Szóval az előbb is ezt kellett volna tennem? Ki kellett volna kiáltanom nektek, hogy az egyik lány legyen szíves, és hozza be nekem a cuccaimat?
- Én nem ezt mondtam! – kapott el újra a sárga szörny, mire Edward elmosolyodott, és megrántotta a vállát.
- Nyugi! Többet nem fog előfordulni!
- Hát nem is, mert többet nem fogom beengedni a lányokat, ha te is itt vagy! – ahogy kimondtam, rögtön a szám elé is kaptam a kezem, mert elárultam magam. Elpirultam, és zavaromban lesütöttem a szemem. Nem mertem Edwardra nézni. De még láttam, ahogy egy pillanatra kiül a megdöbbenés az arcára, majd lágyan elmosolyodott, és közelebb lépett hozzám.
Szívem őrült tempóba kezdett, és én kezdtem elveszteni az eszem. Egy pillanatra fölsandítottam, de rögtön meg is bántam, mert elnyelt a végtelen, gyönyörű arany szempár.
- Miért zavar téged ez ennyire, Bella? – a nevemet puhán, lágyan ejtette. A térdem kocsonyává vált. – Engem nem zavar, ha egy szál törölközőben látsz, és az se, ha téged látlak így - tette hozzá. - Gondolom te is láttál már félmeztelen, megkockáztatom, talán még meztelen férfit is.
Néma fejrázással válaszoltam, mire folytatta.
- Van két lány testvérem, és én is láttam már félmeztelen nőt. Ne csinálj ebből akkora ügyet!
Jobb kezét az állam alá csúsztatta és végigsimított rajta hideg ujjával.

- De ha ennyire zavar, ezen túl jobban odafigyelek majd erre. Oké? – az utolsó szót, szinte csak lehelte. Arca olyan közel volt már az enyémhez, hogy megcsapott édes illata. Annyira türelmetlen voltam már, annyira akartam, és vágytam rá, hogy közelebb léptem, de -mai napig nem értem hogyan- időben észhez tértem, és rám nem valló módon, életemben először sikerült előnyömre fordítanom a helyzetet. Ajkaim a füléhez értek, úgy suttogtam: - Rendben!
Elhúzódtam, és rá se hederítve leültem a laptopomhoz.
Edward megkövülve állt még ott vagy egy percig, én pedig jót kuncogtam magamban, de közben szégyelltem is magam, azért a buja hangért, amit megütöttem.
Még mindig égett az arcom, s dobogott a szívem, de már nem ijedtem meg ettől. Sőt, kellemes izgatottságot okozott az érzés, s már tudtam, hogy mit akarok: Őt magát!
De azért közben a fejemben ordítottam.
Te jó ég!

Na hát ez volt az friss. remélem tetszett. Itt már látszik, hogy mennyire szeretném végre összehozni őket. Sajnos még én sem tudom, hogy mennyit kell rá várnotok!
Igyekszem a frissel! Puszi^^

14. fejezet: Lázálom

Nos, rengeteg idő után itt az új feji. Nincs mentségem erre a késésre, csak azt mondhatom, hogy nagy sajnálatomra, mostantól elég rendszertelenül lesz friss, mikor hogy lesz időm, ihletem, erőm, és kedvem. De azért remélem néha szerzek pár jó percet az idetévedőknek. :) Jó szórakozást!

Reszkettek a csontjaim. Fogaim hangosan verődtek egymáshoz. Izmaim fájdalmasan feszültek bőröm alatt, annyira fáztam. Rázott a hideg.
Kézzel-lábbal kapaszkodtam az álmomba. Minden erőmet összeszedve akartam visszaerőszakolni magam a békét nyújtó alvásba, de már késő volt. Az érzékeim, és az agyam működésbe léptek. Nem tartott tovább pár másodpercnél, amíg eszembe jutott minden, ami történt velem. Bizonyítékként fájdalom nyilallt törött kulcscsontomba. Éreztem, hogy megvonaglik az arcom.
Nincs más választásom, muszáj kinyitnom a szemem, és szembe néznem a valósággal.
Az első dolog, amit észrevettem, az az volt, hogy már besötétedett. Az egyetlen fényforrás az éjjeli lámpám volt.
Nem mertem megmozdulni, még a fejemet sem emeltem fel, attól félve, hogy újra belém nyilall a fájdalom. Ezért vártam, hátha van valaki a szobában, aki segíthet. Fogaim újra és újra összekoccantak. Lassan kezdtem megunni a várakozást, úgyhogy elhatároztam, hogy felkelek, akármibe is kerül.
Csak előbb ki kellett találnom, hogy mihez kezdek, miután sikerül felállnom.
Alig értem gondolatmenetem végére, mintegy végszóra nyílt az ajtó. Füleltem, hátha hallom a léptek zaját, de csönd volt. Edward a legapróbb hang nélkül osont az ágyamhoz.
Örültem, hogy itt van, hogy magam mellett tudhatom.
- Bella? – suttogta azon a jól ismert, édes hangján.
- Fá-fá-fá-fázom – dadogtam reszkető hangon.
Edward aggodalmasan vette szemügyre a takaró alatt reszkető testem. Közelebb jött, hogy fölém hajolhasson. Hideg tenyerét homlokomra helyezte. Megborzongtam, s még jobban reszkettem. Sajgott minden izmom a rángástól.
- Jézusom Bella, neked lázad van. Egészen piros vagy.
Én lázas? Nem is tudom már mióta nem voltam beteg! Biztosan megfáztam.
Kíváncsiságból, hogy nincs-e torokgyulladásom, vagy ne adj’ isten tüdőbajom, mély levegőt vettem, és nagyot nyeltem. A tüdőmmel semmi gond nem volt, ám mikor nyeltem, érzetem, hogy fáj a torkom. Nem volt vészes, de azért kellemes sem.
Edwardra pillantottam, látni akartam tökéletes arcát, melyet akkor aggodalom kínzott.
- Egy pillanat, felhívom Carlisle-t, hogy ide tudna-e jönni – azzal kirohant az ajtón. Kettőig sem tudtam elszámolni, már Alice guggolt mellettem.
- Szeretnél valamit Bella?
- Légy szíves, kapcsold be a laptopomat. Szeretném megnézni a postafiókomat.
A sápadt tündér bólintott és már hallottam is a jól ismert kapcsolást jelző hangot.
Amíg töltött a gép megkérdeztem: - Alice, mennyi az idő? – dadogtam.
- Fél tíz múlt. Azt hittük reggelig alszol. – csilingelte.
Az inger hírtelen jött, nem is gondoltam a következményeire. Megszoktam, hogyha valami irritálja az orromat, akkor tüsszentek. Arra nem számítottam, hogy ez esetben ekkora fájdalommal fog járni. Sikítani tudtam volna attól, amit akkor éreztem, törött csontomban, szememet elöntötte a könny. Szinte sokkot kaptam, úgyhogy pár pillanatig nem vettem észre Alice ijedt arcát.
- Bella! Bella! Jól vagy, Bella?
- Öö… igen, csak tüsszentettem. Hozzá kell szoknom, hogy ez fáj – válaszoltam levegő után kapkodva.
- Próbálj meg nem tüsszenteni!
- Igyekszem... Bekapcsolt? – vacogtam, mert a tüsszentés újabb remegés rohamot idézett elő.
- Aha. Felolvassam?
- Igen.
- Oké, egy pillanat. Jött egy leveled apukádtól még tegnap. Azt írja, nagyon hiányzol neki, és szeretné végre hallani a hangod, úgyhogy a héten felhív valamikor. Legyen mindig nálad a telefonod. Kábé ennyi. Válaszolsz neki?
Elgondolkodtam rajta, hogy vajon mit mondhatnék neki. Levélben még csak el tudom titkolni, hogy mi történt, de telefonon? Lehetetlen. Nem akartam neki hazudni, és nem is tudtam volna, de nem akartam, hogy aggódjon. Még képes lenne haza ráncigálni. És azt nem akarom!
- Igen. Írd azt, hogy nekem is hiányzik, és várom már a hívását. És, hogy szeretem.
- A balesetedről nem akarsz neki beszámolni mi? – vigyorgott rám Alice, megvillantva mind a 32 fogát.
- Attól tartok, hogy akkor meggondolná magát, és haza hívatna. De én szeretek itt lenni. El sem tudod képzelni mennyire!! – vallottam be.
- Talán mégis!
Már nem reszkettem annyira. Ha mozdulatlanul feküdtem, és állig betakaróztam, nem volt baj, úgyhogy egészen jól éreztem magam.
- Alice, csinálsz nekem egy teát?
- Hát persze! Ezt kikapcsolom, rendben? - még be sem fejezte a mondatot, de már hallottam, ahogy a gép ventillátora leáll. – Milyet kérsz? Fekete, zöld, esetleg gyümölcs?
- Zöld teát. Egy cukorral.
- Rendben! Addig maradj itt, és pihenj! Sietek! – megsimogatta rajtam a takarót, és kecsesen kitáncolt.
Csak akkor tűnt fel, hogy ő is, és a testvére is fel vannak még öltözve. Nem pizsamában voltak, ahogy az normális lenne. Alice azt a kis szoknyát viselte, amit nappal is, mintha egyáltalán nem készülne lefeküdni.
Minden esetre nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak. Nem voltam abban az állapotban, hogy ilyenekkel foglalkozzam.
A következő párperc, fél vagy egy óra teljesen kiesett. Valószínűleg elaludtam, mert arra riadtam, hogy egy hideg kéz méri a pulzusomat.
Carlisle méz szőke feje hajolt fölém. Kiküldött mindenkit a szobából, majd segített felállni, hogy megvizsgáljon. Megkérdezte mik a panaszaim, elmondtam, hogy fázok, fáj mindenem, aztán megmérte a lázam. 38°-ot mutatott a mérő, úgyhogy a doki hamar visszaparancsolt az ágyba.
- Elkaptál valami vírust. Minden bizonnyal már ott bujkált benned egy ideje, csak most hogy délután meghűltél, kijött. Egyelőre csak lázcsillapítót írok fel neked, C-vitamint és sok-sok pihenést. Edwardot elküldöm a gyógyszerért, Alice pedig megmelegíti a teádat. Ja és nem vagy látogatható, rendben? Majd Edward összeszedi neked a leckét és az órai anyagot, te ezzel ne foglalkozz!
Nem értettem, hogyha nem vagyok látogatható, akkor Alice és Edward miért járkálhat be hozzám, de nem volt erőm ezen komolyabban elgondolkodni. Szimplán örültem neki, hogy újra ágyban lehetek.
Miután a doktor elment, Alice odaadta a vésztartalék lázcsillapítómat és behozta a teámat, amit azonnal megittam, bár nem éreztem az ízét, és gyorsan visszabújtam a takaró alá. Éreztem, ahogy a forró tea felmelegít, és kellemesen enyhíti a reszketésemet. Szinte azonnal elaludtam.
Reggel kimerülten ébredtem. Úgy éreztem magam, mint akinek jelentősen megcsapolták az energia készletét.
Amint felébredtem, Edward készségesen körbejért, hátha szükségem lenne valamire.
- Hogy vagy?
- Egész jól, bár alig van erőm.
- Ez normális. Hoztam neked vitamint, és gyógyszert.
- Köszönöm – motyogtam. Kellemetlenül éreztem magam, hogy így körbe ugrálnak. – Majd odaadom a pénzt.
Edward hitetlenkedve meredt rám.
- Személyes sértésnek venném. Ugyan már, Bella, hiszen csak pár dolláros gyógyszerről van szó.
- Igen, de ez már a harmadik gyógyszer, és nem szeretnék a terhedre lenni! – makacskodtam.
- Hidd el, nem vagy. Tengernyi időm van, és Alice- nak is.
Mikor húga nevét kimondta, megrándult az arca, de azért mosolyogva folytatta.
- A szobatársad vagyok, nem tehetem, hogy nem foglalkozom veled. Különben is, te is ezt tennéd, ha én lennék ágyhoz kötve, nem? – kérdezte olyan gyönyörű mosolyt villantva, hogy elpirultam, és csak bólintani voltam képes.
- Nem vagy éhes? – kérdezte, mit sem törődve reakciómmal.
- Nem.
- Pedig enned kéne. Erőt kell gyűjtened. És különben is, ha úgy vesszük, lassan egy napja semmi táplálékot nem vettél magadhoz.
- Tessék?
- Már délután fél kettő van.
Ijedten kaptam az éjjeli szekrényem felé, mert eszembe jutott, hogy apám hívni fog.
Mi van, ha már hívott, és nem vettem fel? Ő pedig aggódik. Vagy ami még rosszabb: Ha Edward vette fel?
A hírtelen mozdulat okozta fájdalom, akár a villám nyilallt belém. Teljesen megfeledkeztem a törött csontomról.
Fájdalmas arcomat látva, Edward aggódóan próbált segíteni.
- Mi az, Bella? Mit szeretnél?
Mikor már kaptam levegőt, megpróbáltam elmagyarázni neki, mi a problémám:
- A telefonom – ziháltam. – Add ide, kérlek!
- Adom. – Elvette az asztalról, és a kezembe nyomta. – Ja, édesapád hívott.
Rémült szemekkel meredtem rá. Úgy tűnik félelmem beigazolódott. Ezek szerint Charlie hamarosan itt lesz, hogy haza vigyen.
- És mit mondott? – rebegtem.
- Nem vettem fel, úgy gondolom, ehhez semmi jogom. Hagytam csörögni.
Egy szikla esett le a szívemről, és hirtelen nagyon hálás lettem.
- Hozok neked levest, rendben? Most csak én vagyok itt, a kis önző húgom elment suliba, úgyhogy egyedül kell rád vigyáznom.
Hálámat azonnal elsöpörte a szégyen érzete. Edward miattam hiányzik a suliból.
- Miattam igazán nem kell kihagynod a sulit. Valahogy csak elboldogulok! – mentegetőztem.
- Igen? És azt elmondanád, hogy hogyan, ha még a telefont sem vagy képes elvenni az asztalról? – gúnyolódott, amitől begurultam.
- Egyáltalán nem kell a segítséged! Holnap inkább Alice vigyázzon rám! – pufogtam.
- Bella, ne légy nevetséges, inkább köszönd meg, hogy segítek neked! – hervadt le a mosoly az arcáról, és egy pillanat alatt megbántam, amit mondtam, de már nem volt visszaút, úgyhogy csak motyogtam egy „köszönöm”-öt.
- Hozom a levesedet. – közölte fagyos hangon, majd kiment.
Ezután nem is beszélgettünk többet, a bűntudatom pedig egyre nőtt, amiért ilyen önző, és hálátlan alak vagyok. Ráadásul itt lett volna a tökéletes alkalom, hogy összebarátkozzunk, megismerjük egymást. Hiszen én annyira kívánom a társaságát.
Minden szót, amit a száján kiejt, csodálattal fogadom, és annyira jól esik, hogy törődik velem. És mégis folyton elmarom magam mellől.
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal sanyargattam magam az elkövetkezendő órákban, míg el nem nyomott az álom. Addig csak bámultam a plafont, közben zene dübörgött a fülemben.
Nem aludtam sokat, este hétkor már fel is ébredtem. A láz újra legyőzött, és ezúttal minden egyes falatot kihánytam, amit nagy nehezen legyűrtem a torkomon. Még szerencse hogy Alice olyan szemfüles volt és időben elém tartotta a vödröt. Aztán segített megfürödni, majd visszafektetett az ágyba és vártuk Dr. Cullent.
A lázam akkorra már 38, 9°C volt. Akaratom ellenére hideg vizes borogatást kaptam, mialatt Edward apja elmagyarázta, hogy a szervezetem most harcol a vírus ellen –e miatt van a láz-, és hogy általában ez három napig szokott tartani, én pedig hamarosan túl leszek a másodikon. Viszont készüljek fel, hogy holnap ennél is rosszabb lesz, de aztán szépen lassan csökkenni fog.
Én hevesen bólogattam, bár már csillagokat láttam a fájdalomtól, hiszen amíg lázam volt, a törött csontomra kiírt fájdalomcsillapítót nem vehettem be.
Poklok poklát éltem meg akkor este. Reszkettem, de valami istentelenül, és az izmaim rángása nem sokat segített az összekötözött vállamnak. Aztán az éjszaka közepén újra hánytam, bár nem is volt mit. Csak teát ittam, viszont abból sokat. És ha ez mind nem lett volna elég, megérkeztek a rémálmok is. Gyerekkorom óta nem találkoztam láz okozta hallucinációimmal, melyek a visszatérés örömére szörnyűséges alakot öltöttek. Csak pillanatnyi képek voltak mind, amiket ébredésem után azonnal elfelejtettem, de kínkeserves éjszakát okoztak.
Mikor hajnalban felébredtem, csurom víz voltam, úsztam a saját izzadságomban, a szám ki volt száradva, és gyomrom kifordult tartalma is kellemetlen ízt hagyott a számban.
Legnagyobb meglepetésemre, mikor kinyitottam a szemem, magam mellett találtam Alice-t. Kis tündérarcára ki ült az aggodalom, s egészen közel volt hozzám.
- Jól vagy, Bella? – suttogta kétségbeesetten.
- Jobban – tátogtam, mert nem volt hangom.
- Kérsz egy kis teát? – nyújtotta máris a bögrémet, amit készségesen elfogadtam, és nagyot húztam belőle.
- Csak szépen lassan. Most nem kéne kihánynod. – figyelmeztetett.
Megfogadtam a tanácsát, így szépen lassan kortyolgatva kb. negyed óra alatt ürítettem ki a tartalmát.
Mivel felülni nem volt se erőm, sem kedvem, fekve ittam, méghozzá Alice segítségével.
- Szeretnék megfürödni – sóhajtottam.
Alice bizonytalan arcot vágott, s a szája szélét rágcsálta.
- Hát nem is tudom, nem biztos, hogy jó ötlet. Nehogy még jobban megfázz. És amúgy is inkább pihenned kéne. – ajánlotta.
Óvatosan megráztam a fejem, nehogy fájdalmat okozzon.
- Nagyon jól esne. Nézd, csupa verejték vagyok!
Végül is beleegyezett, és segített lefürdeni.
Nagyon jól esett a meleg víz érintése. A hajamat is megmostam, a lány legnagyobb tiltakozása ellenére, és még fogat mosni is odaálltam. Próbáltam minél kevesebbet felfogni abból, amit a tükörből láttam, de nem kerülhettem el a saját arcképemet.
A bőröm beteg, sárgás színt öltött, ennél még a fehér is jobb volt. Szemem alatt sötétlila karika húzódott, szám kirepedezett, viaszos, egészen halovány volt.
Egészen ijesztő látványt nyújtottam, úgyhogy örültem, hogy senkit nem engednek be hozzám. Pedig mondták, hogy suli után itt vártak páran az ajtóm előtt, amíg Edward el nem zavarta őket.
Apropó Edward.
- Hol van? – bukott ki belőlem.
- Szobát cseréltünk. Így kényelmesebb. És egy darabig én fogok rád vigyázni, a helyett a mamlasz helyett.
Már kezdtem volna mentegetőzni, de rájöttem, örülök, hogy van kire számítanom, hogy valaki vigyáz rám. És csak magamnak köszönhetem, hogy Edward elszigetelte magát tőlem, úgyhogy csak serényen mostam tovább a fogamat.
Miután elkészültem, és Alice megszárította a hajam, és rám tukmál egy csomó kaját, aminek a felét otthagytam.
Ez alkalommal viszonylag keveset aludtam, mert már háromnegyed 9-kor ébren voltam, és első utam a mosdóba vezetett, ahol is kihánytam azt a kevés táplálékot, ami este lecsúszott a torkomon.
Alice szerint komoly következményei lehetnek, ha nem leszek képes lent tartani a gyomrom tartalmát.
- Bella, azt hiszem, felhívom Carlisle-t, hátha van valami ötlete – mondta, miközben a WC-kagyló fölé görnyedő hátamat simogatta. Nem tudtam válaszolni, mert újabb adag távozott belőlem.
Mikor úgy éreztem, hogy vége, erőtlenül roskadtam a padlóra.
- Bella, - dugta be a fejét az ajtón, mire kérdőleg hümmögtem. – Carlisle mondott egy gyógyszert, ami elmulaszthatja a folytonos hányást, de az sajnos csak vénnyel kapható, úgyhogy át kell ugranom hozzá a korházba, és addig egyedül kéne maradnod, mert mindenki más suliban van. Elleszel nélkülem? – kérdezte szégyenkezve.
- Persze, pihenek egy kicsit addig – pihegtem.
- Annyira sajnálom, de ígérem, nagyon sietek vissza! – bizonygatta kezeit tördelve.
- Semmi baj, menj csak Alice.
Segített felkelni a padlóról, leültetett az ágyra, és a „Maradj itt!”, „El ne mozdulj!” utasításokkal magamra hagyott.
Végül is Alice hamar visszaért kétlevélnyi kis bogyóval, ami aztán tényleg segített. Legalább is aznap már nem hánytam ki az ebédet, és így délutánra egészen jól éreztem már magam.
Mivel már nagyon unatkoztam, aludni nem volt kedvem, felvigyázóm megengedte, hogy átmenjek a klubhelységbe tévét nézni.
Rákapcsoltam valami ostoba szappanoperára, de végül bealudtam rajta.
Békés szendergésemből a mobilom csörgése ébresztett. Meg sem néztem ki hív, reflexből felvettem.
- Szervusz, kicsim! – szólított egy ismerős hang.
- Halló? Ki az? – kérdeztem álomittasan, mire egy szívmelengető nevetést hallatott.
- Meg sem ismered az apád hangját? Mi van veled, Bella? Olyan, mintha még csak most ébredeznél.
- Apa? De jó hallani a hangod! – mosolyodtam el, és most már tényleg ébren voltam.
- A tiédet is, drágám. De mondd, csak, hogyhogy ilyenkor alszol? – kezdett gyanakvóvá válni a hangja.
- Beteg vagyok, és most nem megyek suliba – vallottam be, majd inkább csak magamnak hozzátettem: - még jó sokáig.
- Beteg? Te jó ég, már nagyon rég nem voltál beteg! Jól vagy? Nagyon komoly? – kezdte az aggodalmaskodást.
- Nem apa, csak valami vírus. Vasárnap éjjel tört ki rajtam, úgyhogy hamarosan jobban leszek. De ennél nagyobb gond, hogy –ne nevess- eltörtem a kulcscsontom. Minimum 4 hónap, amíg felkelhetek végre.
Néma csend.
- Apu? Apu! Itt vagy?
- Itt. – szólt végre bele. – Bella, már hogy nevetnélek ki? Ez nem egy egyszerű pukli, esetleg egy kéztörés. Ez már nagyon súlyos. Bella, kicsim, vigyáznod kéne magadra! Úgy tűnik, nélkülem nem tudsz még annyira sem vigyázni magadra. Talán jobb lenne, ha haza jönnél.
Ajjaj!
Eluralkodott rajtam a félelem, nem tudtam mit kéne mondanom neki, hogy meggyőzzem.
- De apu, ez nagyobb eséllyel megtörtént volna Torontóban, télen. És nagyon szeretek itt lenni. Ez volt az álmom, és anyu is idejárt!
Erre nem tudott mit felelni. Piszkos eszközöket használtam, de nem vagyok hajlandó innen elmenni.
- Nagyon vigyázz magadra! – kérlelt.
- Hát persze, apu. Ahogy mindig.
- Kicsit jobban! – tette hozzá.
- Rendben! – egyeztem bele. – Na, miért is hívtál eredetileg?
- Hogy halljam a hangodat. Olyan rég nem láttalak, úgy hiányzol! – motyogta. Az érzelgősség soha nem volt az erőssége.
- Te is nekem!
- És amúgy mi újság? Milyenek az osztálytársaid? És a szobatársad?
- Öö… semmi újdonság. Nagyon tetszik a suli, és hogy meleg van. A víz valami fantasztikus! – lelkendeztem, de valójában csak húztam az időt. – Vannak már barátaim, nagyon kedvesek. És… egy nagyon aranyos lány lakik velem – füllentettem. – Ő segít nekem megfürdeni, meg ápolgat. Itt mindenki nagyon kedves.
- Hát ez remek!
- Judy hogy van? – tereltem.
- Jól, neki is hiányzol, és – kezdte, de valaki elkezdett beszélni apámhoz, mire ő nagyokat hümmögött, aztán visszatért hozzám. – Sajnálom drágám, mennem kell, majd még beszélünk. Remélem, péntekig jobban leszek. Szeretlek.
Meg sem várta, hogy válaszoljak, a vonal már el is süketült.
Nagyon örültem, hogy végre hallhattam apám hangját, de gyanús volt nekem ez a péntek dolog, és ha nem kezdett volna el fájni a fejem, biztosan elgondolkodtam volna rajta.
Végül félretettem gyanúmat, és unalmamban egyik csatornáról a másikra kapcsoltam, hogy valamivel elüssem az időt.
Szinte vártam már a harmadik lázhullámot.
Tudtam, hogy bekövetkezik, úgyhogy kitárt karokkal vártam. Kora este meg is érkezett. Addigra már a saját szobámban az ágyamban feküdtem. Most minden eddiginél rosszabb volt. Aludtam, mikor megtalált. Rettenetes álomképekkel volt tele a fejem. Főleg elnagyolt, túlzó képek voltak. Mikor kinyitottam a szemem, az álom hallucinációvá alakult, s az ágyam km hosszúnak, a takaróm mázsás súlyúnak, s a körülöttem lévők óriásoknak tűntek. Én magam nagyon kicsinek éreztem magam, s szinte pánikként fogott el a félelem. Ahogy így elmesélem, nem tűnik vészesnek, viszont lázasan ezt látni, elviselhetetlen volt. Rémült voltam, és végtagjaimat dobálva –mit sem törődve a fájdalommal- fetrengtem izzadságtól nedves ágyamban. Hiába próbáltak nyugtatgatni, tovább sikongattam. Közben remegtem, és agyam egy rejtett zugában tudtam, ez csak lázálom, mégis képtelen voltam lehiggadni. Végül Carlisle nagy nehezen beadta a lázcsillapítót, és kicsit levitték a lázam a borogatás segítségével, s én kezdtem jobban lenni.
Végtelenül kimerülten, már azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Akkor tértem magamhoz, mikor egy hideg kéz a homlokomat kezdte el törölgetni, közben nyugtató szavakat mormolt a fülembe, gyönyörű dallamos hanggal. Később fel is ismertem a bronz hajú ápolómat. Ez kábé hajnali 2 óra fele történt meg.
Mikor már teljesen magamnál voltam, Carlisle megitatott velem egy csomó teát, beadta a hányás csillapítót, és elmagyarázta, a nehezén túl vagyok, majd távozott. De Edward velem maradt, igaz, mikor már ébren voltam, távol tőlem meredt maga elé. Addig Alice a kérésemre megint lefürdetett.
Már egészen jól éreztem magam, így azt hittem, már vége.
Hát nagyot tévedtem. Nem tudom, hogy mi okozta, a láz maradványai, vagy csak instabil lelki állapotom, de aznap éjjel minden eddigi éjszakát felülmúló álom következett.
„Álmomban a kocsiban ültünk. Anyám vezetett, én hátul ültem, Heidi pedig az ölemben, pedig megmondtam neki, hogy így nem szabad. de ő fittyet hánya a szavamra, a térdeimre ült, úgy kukucskált előre anyuhoz. A rádióban egy lejárt sláger ment.
Én éppen azon bosszankodtam, hogy miért kellett megvárnom a suli előtt anyut, míg elhozza a húgomat az oviból, ahelyett, hogy haza mentem volna tömegközlekedéssel. Ekkor egy eszét vesztett motoros száguldott el az autónk mellett, még jó hogy nem jött nekünk. Majd csattanás. Az előttünk haladó autó éppen ki
akart kanyarodni a sávból, mikor a motoros a semmiből előtűnve nekiütközött. Anyu megijedt, és félrekapta a kormányt, egyenesen neki a szalagkorlátnak, ami könnyen átszakadt, mi pedig fejre álltunk az árokban.
Nem is emlékszem, pontosan mikor került ki az ölemből Heidi. Olyan gyorsan történt minden. Egyik pillanatban még 5 éves húgom az ölemben ficánkol, a következőben pedig fejjel lefelé lógok a kocsinkban, csak a biztonsági öv tart, a tesóm sehol, a szélvédőn hatalmas lyuk tátong, anyu pedig eszméletlenül lóg a vezetőülésben.
És én végig magamnál voltam. Mondhatni sértetlenül megúsztam, és végignéztem, ahogy édesanyám vére lassan csorog lefele, s ő élettelenül lóg. Meg sem bírtam szólalni, és éreztem fölösleges is lett volna, hiszen biztos volt már: Anyám halott, a húgom kirepült a szélvédőn és valószínűleg ő sem él már.
Hosszú idő telt el, míg a mentők megérkeztek, és engem kiszedtek onnan hátulról.
Én mindvégig csöndben feküdtem, hol a hordágyon, hol a mentőben.
Aztán megláttam apám elgyötört arcát, és minden biztossá vált. Ahogy megölelt, tudtam: csak mi maradtunk egymásnak, s ez a bizonyosság könnyeket csalt a szemembe.”
Kinyitottam a szemem, s reszketeg sírásba kezdtem a vaksötétben. Annyira szörnyű volt mindent pontosan újra látni, és szinte átélni. Kezeimmel megérintettem azt a helyet, ahol Heidi kicsi, meleg testét éreztem, és akkor kezdtem hisztérikus zokogásba.
Ekkor egy gyengéd, szenvedő hang megkérdezte: - Miért sírsz?
S egy hideg ajak felitatta a könnyeimet én pedig esetlenül, fél kézzel átöleltem a márványszobor nyakát.

Köszönöm szépen a figyelmedet. Hát ez eléggé gyengus lett,szerintem volt már ennél jobban sikerült fejim is, de hát most ennyire futotta tőlem.
Ha van véleményed nyugodtan megdobhatsz írásba öntött formájával.
Sziaztok :)