Kedves olvasóim! Nem tudnék elégszer bocsánatot kérni ezért a hosszú késésért. Először írói válságba kerültem, aztán nem volt ihletem, utána nem volt időm aztán meg netem xD De sok szenvedés árán itt a következő fejezet. Megpróbálom mostmár időben hozni a frisset, de nem csodálkoznék, ha nem bíznátok már bennem!=( Ezért csak én vagyok a hibás.
Kerestem a sárga ruhát, amit Anatól kaptam, de nem találtam, ahogy a fürdőruháját sem. Az arcomon a festéknek nyoma sem volt, a hajam tiszta, friss eperszagot árasztott. Pedig nem emlékszem rá, hogy megmosakodtam volna.
Viszont találtam a csuklómon egy nyomdát, ami sehogy sem akart lejönni onnan. Úgy rémlett, a bulira bemenet kaptam, de mivel tökéletesen nem tudtam visszaemlékezni, inkább úgy döntöttem nem veszem figyelembe.
Mivel vasárnap volt, nem kellett dolgoznom. Fogalmam sem volt mit kezdjek magammal. A tanulást még mindig nem fejeztem be, és tudtam, normális esetben egész nap a könyvet bújnám, ám aznap olyan feszült voltam, hogy egészen biztosan nem tudtam volna tanulni.
Elhatároztam, úgy teszek, mintha mi sem történt volna, addig, amíg ki nem derítem, hogy mi történt valójában. Abban az esetben, ha mégis csak egy rossz álom volt az egésze, nem áll szándékomban hülyét csinálni magamból.
Egyszer megtörtént, hogy az álomnak hittem, és az lett a vége, hogy leégettem magam.
Még kisgyerek voltam. Azt álmodtam, hogy habár anyu ellenezte, aputól kaptam egy kiskutyust. Este ágyba küldtek, és azt mondták, majd másnap játszhatok vele, de ma már késő van hozzá. Aztán amikor reggel felkeltem boldogan ugrándozva szaladtam anyáékhoz, azt kérdezgetve, hogy hol van a kiskutyám. Anyu nem értette, mit akarok, én pedig egyre elkeseredettebben magyaráztam, hogy apu hozta nekem este. Anyu felháborodva kérdőre vonta aput, de ő sem tudta miről beszélek. Végül sírva fakadtam, és anyu vigasztalgatott, mígnem annyira lenyugodtam, hogy az elejétől a végéig elmeséltem, hogy volt. Rájöttek, hogy csak álmodtam, méghozzá nagyon valóságos álmot, amely összezavarta a még gyerek fejemet. Utána egész nap rossz kedvem volt, mert nagyon vágytam a kutyusra, és nehéz volt elfogadni, hogy nincs.
Merengésemből a gyomrom korgása riasztott fel. Felöltöztem és lementem reggelizni, habár elég korán volt még.
Az étkezőben még csak alig egy-két diák evett. Egész délelőtt senkivel nem találkoztam -ami érthető volt: spanyolból hétfőn írunk, és valószínűleg mindenki arra készült-, egyik Cullent, sőt még Edwardot sem láttam. Reggeli után úgy döntöttem jobb lesz, ha beszélek Ana-val. A kétség mardosott, nem tudtam, mit higgyek és kezdett elegem lenni. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy Angiék ajtaja előtt állok. Bekopogtattam, miközben azon gondolkodtam, hogy vajon Vanessa tényleg létezik, vagy csak álmodtam.
„De én biztosan nem tudtam volna ilyen hülye becenevet kitalálni, mint a Vany.”
Nemsokára Ana nyitott ajtót.
-Szia, Bella! – üdvözölt, és behívott. Lehuppant a nagyobbik ágyra. Jól tippeltem tényleg tanult: a spanyol könyvei és füzetei a takarón hevertek.
- Spanyol? – kérdeztem a füzetre mutatva.
- Ahh – sóhajtott – igen. Jó, hogy jöttél. Azt hittem beleőrülök ebbe a sok szabályba – megeresztett egy fáradt mosolyt és hátradőlt.
- Fáradtnak tűnsz! – mondtam.
- Tudom. Vanessa korán felkelt, és engem is felébresztett. Azóta magolok.
- Értem. – motyogtam. Hírtelen kiszáradt a torkom.
„Szóval Vanessa létezik.”
Aggódó arckifejezéssel magam elé meredtem, sokáig nem szóltam, mire Ana hírtelen felült, és óvatosan megkérdezett: - Hogy vagy?
Ennek a jelentésen nem csak egy egyszerű „Mizujs?” hanem egy amolyan aggódó nyomatékos „Minden rendben?” volt.
- Ööö… miért?
- Hát a tegnapi miatt…
Bambán néztem rá. Reméltem értetlen tekintetem rávezeti arra, hogy nem vagyok biztos abban, hogy mi történt tegnap. De nem. Kénytelen voltam, elmondani neki kétségeimet.
- Ki kell, hogy ábrándítsalak, Bella! Tegnap valóban elmentünk munka után a buliba, ahol kaptál egy pecsétet – megragadta a kezem és a csuklómra mutatott– Ezt itt! Megismertettelek Vanessával. Amíg én vele beszélgettem, Chris rád mászott – néha-néha szünetet hagyott, és bizonytalanul fürkészte az arcomat – Vanessa Chrisnek hisz, összeállt Laurennel, úgyhogy most együtt utálnak téged. – sajnálkozó pillantást vetett rám és folytatta.
- Aztán én elmentem úszni, de hamar kijöttem, mert rossz kedvem lett és nem akartalak egyedül hagyni… Ráadásul… Be kell vallanom: Szemmel tartottam Christ, de egyszer csak eltűnt, ezért jobbnak láttam visszamenni hozzád… Mire kiértem, neked is nyomod veszett.
„Tehát mégiscsak megtörtént!!”
- Nagyon aggódtam érted! Elkezdtelek keresni, de csak Chrissel találkoztam. És nem fogod elhinni: Sántított! Nagyon fájlalta a hátát, és ha jól láttam, nem egy lila folt éktelenkedett rajta! – kárörvendően mosolygott – Kicsit megnyugodtam, hiszen ezek szerint verekedett és nem veled volt. De te még mindig nem kerültél elő. Aztán a parkolóba menet, mikor a kocsimhoz indultam, hogy megnézzem visszamentél-e a koliba, megláttam Cullent, amint téged visz a karjában. – elismerő mégis kicsit irigy pillantással nézett rám. – Aludtál – hangjába csodálat vegyült és hitetlenkedés – Edward Cullen karjaiban! Hű, ha tudnád mekkora kő esett le a szívemről!
- Aha… - csak ennyit bírtam kinyögni a gombóctól a torkomban. Hírtelen, most hogy kiderült valóság volt az egész rémálom, még borzasztóbb lett. Reszkettem, szinte éreztem Chris alkohol szagát, és forró kezét a combomon. Kirázott a hideg, a hátamon felállt a szőr.
- Bella – érintett meg Ana, mire ellöktem a karját. Rémült szemekkel néztem rá, ő pedig bocsánatkérően pillantott felém. Eltartott egy darabig, mire felfogtam, mit is csináltam.
- Bocsi! Annyira sajnálom, csak… -haraptam el a mondatot.
- Semmi baj, tudom milyen! Én is így reagáltam – aztán elhallgatott, mint aki fontos titkot kotyog ki, és rájön, nem szabadott volna erről beszélnie. Ha nem lettem volna olyan zaklatott, feltűnt volna mit is jelent ez a mondat tulajdonképpen.
- És a ruha hol van?
- Edward reggel elhozta. Megkérdeztem hogy vagy, mire azt felelte, jól. Nagyon elfáradtál este és ő hazahozott. A többit nem tudom!
- Aha…
- Vajon mi történt Christopherrel?
- Edward megvédett tőle…- motyogtam.
Szóra nyitotta a száját, de aztán becsukta. Várta, hogy kiegészítsem a történetet.
- Mikor elmentél úszni, én egy félreeső helyre leültem, hogy még véletlenül se akadjak össze vele, de úgy tűnik szag után jön – fintorogtam – szóval megint bepróbálkozott, de jóval erőszakosabb volt, és jóval többre jutott. Leszorított a földre, befogta a szám, és… esélyem sem volt ellene, és ott senki sem láthatott minket. De akkor, az utolsó pillanatban jött Edward. Egy kézzel felemelte rólam, aztán olyan erővel egy fához csapta, hogy el sem hittem. Chris elfutott, én meg elbőgtem magam. Elaludhattam, mert többre nem emlékszem.
Ránéztem Ana-ra – eddig a takaró érdektelen mintáját fixíroztam-, a szeméből láttam mennyi mindent szeretne mondani, de végül csak ennyi jött ki a torkán: - Annyira sajnálom!
És nekem bőven elég volt ennyi. Lassan kínossá vált a csend, ezért témát váltottam.
- Angela hol van?
Automatikusan a fürdő felé néztem. Ana követte a pillantásom. Mikor meglátta mit nézek, elmosolyodott.
- Elment Eric-kel. – somolygott.
- Eric-kel? Hogyhogy Eric-kel? – értetlenkedtem.
- Randizni.
- Phű… Te jó ég! – ámuldoztam.
- Bizony! Egymásra találtak a sötétben… - kis szünet- Vanessa pedig elment Chrissel. Mennyibe hogy megdugja?- kérdezte epésen, aztán ki nem mondott kérdésemre válaszolva folytatta – A pia sok mindenre képes.
Összerezzentem. Már egy ideje ismerem Ana-t, de még mindig nem szoktam meg, hogy milyen szabad szájú.
Többet nem akartam megtudni, ennyi információ egyszerre több mint sok volt. Sürgős tanulni valóra hivatkozva elsiettem. Megértően bólintva kiengedett, de a szemében láttam, tudja, hogy eszem ágában sincs tanulni.
Tanácstalanul álltam a folyosón, és nem tudtam merre menjek. A szobámban csak unatkoztam volna, festeni nem volt kedvem. Bár tudom, anyám azt mondta volna – „Ilyenkor lehet a leghatékonyabban alkotni. Add ki magadból az indulatot, és meglásd, valami csodás dolog születik belőle.”, képtelen lettem volna megmaradni a négy fal között. Inkább úgy döntöttem –itt tartózkodásom óta először- játok egyet a környéken.
Kilépve az üvegkapun láthattam, hogy milyen csúnya, borús időnk van. Nyoma sem volt már a tikkasztó floridai levegőnek. Súlyos felhők nehezedtek az égre, illeszkedve a hangulatomhoz. Jelen pillanatban nem bántam, hogy nem süt a ragyogó nap.
Rosszkedvűen battyogtam ki az Old Cutler Road-ra. A kollégiumunk egy háromszög alakú területen foglalt helyet, erre az útra nézve. Az út másik oldalán terpeszkedett az az ormótlan hotel, amire az ablakom nézett. Csúnya pillantást vetve az épületre elmentem mellette nyugat felé. A hotel sarkánál ráfordultam a Marlin Road-ra, ahol pár perc séta után, nagy bosszúságomra megcsodálhattam a szálló – még most is vakítóan smaragdzölden elnyúló golfpályáját. A következő sarkon befordultam Nassna Down Road-ra. A két utca sarkán állt az a bevásárlóközpont, ahova Chris hozott el, még ismeretségünk elején. Morcosan vándoroltam a hosszú utcán. A házak ablakai lustán ásítottak, és unalmasan hasonlítottak egymásra. Alig 20 percet sétáltam eddig, de máris elegem lett belőle.
„Minél hamarabb össze kéne kaparni azt a rohadt pénzt a kocsira! Ha kell, mellékállást vállalok.”
Lassan már minden bosszantott, még a házak piros cserepeiből is. Elegem lett a szaunaszerű melegből, Floridából, a tengerből, az iskolából, és nagyon hiányzott az édesanyám, apu, és az otthonom, messze innen, Torontóban. Legszívesebben itt hagytam volna mindent, csak hogy haza mehessek a kicsit „foghíjas” családomhoz. Keserűen nevettem csöppet morbid viccem. Csak egy valami tartott itt, és a miatt a dolog miatt saját magamat korholtam, hogy milyen gyerekes vagyok, mert adódig valami probléma és máris menekülnék. De az istenért se vallottam volna be magamnak, hogy ez a valami egy fiú iránt táplált, eddig ismeretlen vonzódás okozta érzelem. E gondolat csillapította bosszúságomat annyira, keserű hitetlenkedéssel lassítsak lépteimen, így már jóval normálisabb tempóban haladtam az utcasarkok felé, ahol lassan kirajzolódott a helyi pláza üveg épülete. Egy hirtelen ötlettől vezérelve bementem, hogy körülnézzek.
Újabb fél óra fölösleges kóválygás után –nem találtam semmi érdemlegeset- leültem egy padra és a nézelődő embereket figyeltem.
Nem tudom meddig ülhettem ott, az agyamra zsibbasztó köd szállt és üres fejjel bambultam magam elé. Már-már azt sem tudtam, hol vagyok, mikor egy hang hírtelen kirántott a ködből, amitől egyből észhez tértem. Valaki a kezével integetett a szemem előtt, hogy figyeljek rá. Lassan ráemeltem a szólongató alakra a szemem. Mikor felismertem a fiút, összerándultam.
- Hé-hahó, Bella! Halihó, mi újság? – mosolygott Chris, mintha elfelejtette volna mi történt előző este. Haraggal vegyült rémülettel néztem rá.
- Hagyj békén! – szóltam rekedten. A torkomban újra megjelent a gombóc. Egy pillanat alatt megugrott a pulzusom, és remegni kezdtem.
- Tessék? Bella, mi a baj? – értetlenkedett immár mosolytalanul.
- Te vagy a baj! Szállj le rólam! – morogtam ingerülten.
Meg akarta fogni a vállam, de elhúzódtam ijedtemben.
- Én… én nem értelek – mondta szomorkásan a fiú.
- Nem-e? Arra nem emlékszel, hogy tegnap este rám támadtál?
A felháborodás hamar minden érzelmemen fölülkerekedett.
- Majdnem… - nem bírtam kimondani azt a szót – Ha Edward nincs ott… akkor… Ahh. Úristen, ne nézz rám ilyen bambán! – kezdtem nagyon pipa lenni, attól, hogy olyan ártatlanul nézett rám, mint a ma született bárány. A tenyerem ingen csak viszketni kezdett, mert jól esett volna, megpofozni. Vártam.
Hamarosan ártatlan arca elképedté vált, és fekete bőre alatt elsápadt.
- Dereng valami? – szúrósan ránéztem.
- Bella, én nagyon… Bocsánat… Ittam az este?
- Hogyne! Nem is keveset. Olyan részeg voltál, hogy azt sem tudtad merre a fel és le.
- Ó, anyám! Nagyon-nagyon sajnálom! Ha iszok… tudod olyankor nem tudom mit csinálok, és olyan dolgokra vetemedem, amire amúgy nem. – sopánkodott.
- Akkor talán kevesebbet kéne inni! – reccsentem rá.
Szemében őszinte szégyen csillant, amitől kezdtem megenyhülni.
- Szóval ilyen már többször is előfordult? – kérdeztem, már nyugodtabban, de még mindig rekedten.
Némán bólintott.
- Mit csináltam pontosan?
- Hát… te tényleg nem tudod?
Megrázta a fejét. Egy percig azon vacilláltam, vajon higgyek-e neki. Végül az igen mellett döntöttem.
- Történetesen meg akartál… Erőszakoskodtál velem, úgy ahogy néhány férfi szokott a nőkkel. – írtam körül gyatrán a dolgot, de úgy tűnt megértette.
Még sápadtabb lett.
- Jaj Bella! Annyira, de annyira sajnálom! – próbált meg megölelni, de eltoltam.
- Inkább ne! – fintorogtam.
Szégyenkezve lehorgasztotta a fejét. Egy pillanatra megsajnáltam, de aztán észhez tértem. Hirtelen felpattantam, mint akit tűvel szúrtak meg.
- Azt hiszem jobb ha most megyek! Szervusz! – azzal elviharzottam, mielőtt még Vanessa kiszúrhatott volna engem a tömegből.
Kirohantam az épület hátsó ajtaján, és ott kifújtam magam. A fejem szörnyen elkezdett lüktetni, valószínűleg a futástól, de később rájöttem az idő sem javított rajta, ugyanis ahogy felnéztem az égre, láttam a fejem felett tolongó, egyre sötétebb felhőket. A levegő borzasztóan nyomott volt, fülledt meleg. Olyan volt, mintha egy nagy dobozba zártak volna. A csúnya időtől kicsit otthonosabban éreztem magam, mert otthon is gyakran volt ilyen felhős az ég, csak a fullasztó meleg nem passzolt. Zsebre vágott kézzel elmerengve sétáltam arra, amerre a lábam vitt: a partra. A levegő egyre nyomasztóbb lett, és nagy csodálkozásomra már magam is esőt vártam, hogy ez az átkozott fejfájás elmúljon.
Levettem a papucsomat és a nedves homokban lábnyomokat hagyva magam után – amiket azonnal elmosott a víz- lépkedtem még mindig kavargó gondolatokkal és érzelmekkel. A tegnap este, a családom, és az otthonom tovarepült, ahogyan a düh, a félelem és a bosszúság is, a keserűséggel együtt. Helyüket átvette a sóvárgás. Magányosnak éreztem magam. Egyedül voltam, és csak egyvalaki társaságára vágytam. Rövid séta után elértem a stéget. Kisétáltam a végéra, hogy leüljek a szélére. Lábamat a vízbe lógattam, úgy néztem a csöndes vizet. Magamban azt kívántam, hogy itt legyen mellettem a csodalény, ki rabul ejtette a szívemet. Álmodozva hátradőltem és becsuktam a szemem. Kezemet a fejemre szorítottam, hátha abbamarad vagy legalább enyhül a lüktető fájdalom. Közben arról ábrándoztam, amiről minden szerelmes lány szokott. Fölpattant a szemem. Döbbentem konstatáltam, hogy már magam előtt sem tudom titkolni mit érzek. Először mondtam ki magamba a szót, mely olyan sokat jelent. Lassan visszacsuktam a szemem és erősebben szorítottam a fejem –szívem dobogásától a fájdalom is vadabb lett.
A szerelem egyrészt félelmet, másrészt mérhetetlen boldogságot hozott magával. És még tengernyi más érzést, melyeket felfogni sem volt erőm. A légnyomás egyre nagyobb lett és úgy éreztem, hogy simán átpasszíroz a fadeszkák között. Aztán egyszer csak megváltozott a levegő. A szél feltámadt és jótékonyan fújdogált, majd lassan viharos erejűvé nőtt, a hajamat összevissza dobálva. A víz valahonnan messziről menydörgést sodort a part felé. Nem sokkal később fényes villámok villantak a szemem előtt olyan fényesen, hogy a csukott szemhéjamon keresztül is láttam. Az idő egyre kellemesebbé vált. A lüktetés enyhült, majd az első esőcseppek megérkezésével teljesen meg is szűnt. Sóhajtva fellélegeztem. A meleg hullámok egyre vadabbul nyaldosták, lökdösték ide-oda a lábamat. De nem érdekelt. A tomboló vihar a fejem felett elfelejtetett velem mindent, és csak én maradtam, egyedül Edwarddal. Szúrós cseppek záporoztak a testemre, bőrig áztatva, de nem zavartattam magam. Néha megnyaltam nedves ajkamat, és kisöpörtem az arcomból a vizet. Hajam sampon illata egyre jobban érződött. Erőteljes, szinte robbanásszerű dörgés rázta meg a csendet, sűrű villanások közepette.
„Ideért a vihar!” – nyugtáztam örömmel, és most először meg tudtam érteni Anat.
Mikor a szél már szinte tépte a hajamat, valami sokkal kellemesebb, bódító, nagyon finom illatot sodort az orromba. Édes, hűs illatot, melyet majdnem annyira kívántam, mint a tulajdonosát. Aztán egy jéghideg ujj megérintette a bőrömet és végigsimított kiálló kulcscsontomon. Úgy hittem álmodok, és mivel igen kellemes álomnak ígérkezett, nem akartam megszakítani, így inkább csukva tartottam a szemem, és sóhajtottam. De az álom egyszerre túl valóságossá vált, mikor megcsendült a gyönyörű hang, amihez egy –kinyitottam a szemem- helyes, hófehér arc tartozott. A vörös fürtös fej felém hajolt, eltakarva a viharos eget. Eddig fel sem tűnt, hogy egy ideje nem láttam villanásokat, és nem érzetem a vízcseppeket az arcomon.
- Nem gondolod, hogy ideje lenne visszamenned a kollégiumba? Meg fogsz fázni, Már jó ideje kint vagy. – mosolygott huncutul Edward.
Elakadt a lélegzetem, és kihagyott a szívverésem. Ámulatomban fel sem tűnt, milyen titkos értelmet rejtenek szavai.
- Jó itt kint. – nyögtem ki végül.
Edward még mindig fölém hajolva tartotta rabul a pillantásomat, de azért a szemem sarkából láttam, ahogy egy esőcsepp legördül finom ajkairól és lecsöppen pont az enyémre. Mohón megnyaltam a számat, mire Edward kuncogni kezdett. Hirtelen megmozdult és bársonyos hangján a fülembe suttogott. Hűvös lélegzete megcsiklandozta a nyakam, minek hatására bizsergés futott végig az egész testemen.
- El ne felejts lélegezni! – susogta vidáman a hang.
Fel sem tűnt, hogy nem lélegzem, bár ez Edward közelében gyakran előfordult. Mélyet szippantottam a sós tengeri levegőből és nyugtatni próbáltam szilaj szívemet. Mivel Edward felállt, az eső újra a szemembe csepegett, így nem tudtam nyitva tartani. Kis ideig feküdtem, majd egy türelmetlen, fojtott hang csendült: - Bella, gyere már!
Nem akaródzott felkelnem, de a hangnak nem akartam ellen szegődni. Mikor már előtte álltam, és belenéztem esőtől nedves arcába, megmoccant bennem valami. Bronzos fürtjei vizesen tapadtak sápadt bőréhez, szájáról egy huncut cseppecske szaladt le a nyakán, majd eltűnt ázott pólója alatt, ami szorosan tapadt tökéletes felsőtestéhez. Bőre most nem csillogott. Aztán szememet nagy nehezen visszairányítottam fájdalmasan szép arcára, mikor találkozott a tekintetünk. Szemében valamiféle vad, tébolyult csillogás égett, ami a gyomromat arra késztette, hogy összeránduljon. Pillantása fékezhetetlen kettősvágyról, mégis fegyelmezettségről tanúskodott. A fegyelmezettségtől eltekintve úgy nézett rám, mint vad az áldozatára.
Erős szélroham támadt, és még így nedvesen lógó tincseimet is meglibbentette. Edward izmai megfeszültek, kezei ökölbe szorultak. A vadság arany szemében még nagyobb tűzre lobbant. Megremegtem, de nem úgy, mint, mikor Chris hozzámért. Ez más volt. A fú úgy vonzott magához, akár vasat a mágnes. Tétova lépést tettem felé, mire felmordult. Megtorpantam, és ijedten kezdtem szedni a levegőt. Edward lehunyta a szemét és lassan, láthatóan ernyedtek el izmai. Beszívta a levegőt, és megfordult.
- Gyere! – szólt immár parancsolóan, vidámtalanul.
Az eső továbbra is szakadt. Felkaptam a papucsom és szaladtam utána, nehogy elveszítsem a sűrű esőben. Így is már csak a sziluettje látszott a függönyszerű cseppek zuhatagában.
A kocsijához vezetett, amit eddig nem láttam. Ezüst-metál Volvo parkolt a padka mellett. Nem értek az autókhoz, de még így is fel tudtam mérni, hogy valószínűleg méregdrága lehetett. Beült a kocsiba, és áthajolva a sebváltón belülről kinyitotta nekem az anyósülés felöli ajtót.
- Szállj be!- szólt most már lágyabban.
- De csurom víz vagyok! – motyogtam szégyenkezve. Sajnáltam bevizezni a szép bőrkárpitot.
Felnevetett és észlelhetően pillanatról pillanatra egyre jobb kedve lett.
- Nem baj! – nézett rám félszegen mosolyogva, és nekem leállt a szívritmusom. – Na mi lesz már?!
Esetlenül beültem. Úgy éreztem magam, mint egy vízbefúlt macska. Most, hogy elkezdtem mozogni, már nem volt olyan kellemes ázottnak lenni.
Edward kínlódóan nyögött egyet és szemében újra megcsillant az a furcsa tűz. Beletaposott a gázba, és mint az őrült száguldott át esőtől síkos úton. Egy-két perc alatt visszaértünk a kolesz parkolójába, úgyhogy csak pár szót tudtunk beszélgetni, és akkor is csak foghegyről válaszolt.
- Edward… - szívem nagyot dobban, mikor kimondtam a nevét, és a hangom is megremegett kissé. Edwardnak mintha megrándult volna a bujkáló mosolytól.
- Tessék?
- Tegnap este, a buli után – kezei úgy megszorították a kormánykereket, hogy az ujjpercei elfehéredve feszültek bőrének, és mintha be is süppedt volna a műanyag alatta – mi történt? Nem emlékszem rá…
- Elaludtál, és hazavittelek – villant rám dühös tekintete.
- I-igen, de megfürdettetek, vagy, hogyhogy… - elhallgattam.
- Alice segített levetkőzni, de megfürödni képes voltál már magadtól is. Hajat is mostál, aztán pizsamába bújtatott, és lefeküdtél aludni. A ruhákat reggel visszaadtam a barátnődnek. – suttogta összeszorított fogai között.
- Értem… - több kérdésem nem lehetett, mert megérkeztünk.
Kiszállt, megkerülte az autót, és kinyitotta nekem az ajtót.
- Menj előre! Azonnal megyek én is.
Bólintottam és elindultam befelé, de még egyszer hátrafordultam, így láthattam, hogy újra úgy tesz, mint a parton. Felszaladtam a lépcsőn, de még mielőtt elértem volna az ajtót, megcsúsztam a kövön, és elveszítve az egyensúlyom, repültem az üveg felé. Tudtam mi következik. Rémült sikkantás hagyta el a szám, aztán becsuktam a szemem és vártam a csattanást, ami hamar el is érkezett, csak nem úgy ahogy én számítottam rá. Először egy jéghideg, kőkemény, nedves test csapódott nekem elölről, aztán azzal együtt repültem át az üvegajtón, ami hallhatóan millió kis darabra tört. Aztán éreztem, ahogy a test megfordul velem, így én kerültem alulra, és találkoztam a földdel. Ráesve a hátamra. Hallottam valami kemény, éles reccsenést, és hirtelen pokoli fájdalom járta át a csontjaimat vállmagasságban. Fájdalmamban felordítottam, de egy hangos csattanás, elzsibbasztotta a fejem, és majdnem eszméletemet vesztettem. Ekkor a test teljes súlyával rám nehezedett és az iszonyatos fájdalom ezerszeresére nőtt, visszarántva az ébrenlétbe, így hallhattam a kis szilánkok „pling” „pling”-jüket, de engem elkerültek. A test, mint egy pajzs védett, és mégis súlyos sérülést okozott. Hangosan szuszogva, hol morogva szívta be a levegőt, közvetlenül a nyakam mellől, aztán egy csúnya káromkodás hagyta el a száját.
Kábultan nyitottam ki a szemem, de e nélkül is tudtam, hogy Edward fekszik rajtam, szorosan hozzám simulva, hiszen az első pillanatban felismertem. Reszkettem, mint a nyárfalevél 3 dologtól: A hidegtől –alulról a kőpadló, felülről Edward hűtött elég rendesen-, az ijedségtől, és a fájdalomtól. Lehettem volna izgatott a gondolattól, hogy ilyen közel lehetek hozzá, de ebben a helyzetben, nem tudtam kiélvezni a pillanatot.
Egyszer csak felállt, és karját nyújtva feszülten kérdezte: - Fel tudsz állni?
Meg sem bírtam moccanni, de azért odanyújtottam a jobb kezem –az kevésbé fájt- és megpróbált felhúzni. Mikor két lábra álltam majdnem magába szippantott a fekete lyuk. Kábulatba estem, és erőtlenül rogytam össze. De még mielőtt találkozhattam volna újra a földdel, kicsúszott a lábam alól a talaj, mert Edward két karjába vett és egyfolytában szitkozódva elindult valamerre. A fájdalom erőssége szinte tarkón vágott, és én beleestem a kábulatba. Az utolsó, amit tudok, hogy A fiú mellkasára hajtva a fejem beszívhattam jótékonyan nyugtató hatású illatát, ami enyhítette a fájdalmam.
Remélem, azért valamennyire pótolta a hiányotokat ez a fejezet. Annyira nem lett jó, kicsit összecsaptam, már lassan nekem lett elegem abból, hogy nem tettem még fel. Köszi azoknak akik még ezek után is szívesen olvassák a fejezeteimet, és türelemmel várnak az újra. Még egyszer bocsánat! 1000puszi!!!
