15. fejezet: Látogatók

Viszonylag hamar érkezett a friss, azt hiszem éppen időben, remélem ezentúl is fogom tartani magam a határidőhöz!
Ezt a fejezetet ajánlanám kedves nővérkémnek, Anyítának, mert olyan is van ebben a fejezetben, amit ő tanácsolt nekem. Nem tudom mi van vele mostanában. Nem reagál sem az e-mailjaimra, a megjegyzéseimre a történetében, az üzeneteimre a chatben, se msnen nem válaszol.
Neked ajánlom, Anyíta! És üzenem: Hiányzol!
Nektek pedig, jó olvasást! :)


Nem húzódott el, sőt viszonozta az ölelést, igaz, csak gyengéden, visszafogottan.
Mikor hüppögésem alábbhagyott, nevetős hangon megkérdezte: - Befejezted?
- Ühüm. – válaszoltam, s halvány fény gyúlt.
Edward felkapcsolta az éjjeli lámpát. Lassan lefejtette a kezemet a nyakáról, és törökülésben elhelyezkedett a földön, úgy, hogy láthassam az arcát.
Vidám volt. Nem nevetett, de a szeme barátságosan ragyogott. Úgy tűnt, megbocsátotta múltkori viselkedésemet.
- Remélem, nem csinálunk ebből szokást! – szólalt meg hosszú csönd után, és odanyújtott egy zsebkendőt.
- Miből? – szipogtam, és elfogadtam a zsebkendőt.

Miközben kifújtam az orrom, elmagyarázta.
- Abból, hogy az én vállamon sírod ki magad.
- Nagyon sajnálom!
- Semmi baj. – mosolyodott el.
Nem értettem azt a valamit, ami közöttünk volt. Nevezhettem volna kapcsolatnak is, de ugyan milyen kapcsolat? Tegnap összevesztünk, ma meg már az ajkaival itatja fel a könnyeimet? Nem értettem. Nem tudtam felfogni. Arról meg pláne fogalmam sem volt, hogy mit gondol e közben.
- Bocsáss meg nekem! – kértem még mindig elcsukló hangon.
- Micsodát?
- Hogy mindig veszekszem veled, pedig hálásnak kellene lennem, hisz mindig segítesz nekem, ha szükségem van rá. Ne haragudj!
- Felejtsük el! – legyintett. – Elárulod, hogy miért sírtál?
- A családommal álmodtam. Anyukámmal és a húgommal. Hiányoznak.
- Csak ennyi? Nagyon zaklatottnak tűntél.
- Hát konkrétan újra álmodtam a balesetet, amiben meghaltak. De nem akarok róla beszélni!
- Megértem. Sajnálom, hogy felhoztam!
Megráztam a fejem, jelezve, hogy semmi baj.
Nagy nehezen elszakítottam pillantásomat gyönyörű arcáról, és végignéztem tökéletes, földön ücsörgő testén. Farmert viselt, és pamut pólót.
- Elárulsz nekem valamit? – kérdeztem.
- Micsodát? – vált óvatossá.
- Miért vagytok ti mindig, nappal és éjszaka ruhában? Miért nem öltöztök soha pizsamába?
- Hát tudod, mi nem szoktunk valami hamar lefeküdni, és hát nem is tudom. Mindig csak akkor látsz minket, mikor nem pizsama van rajtunk. – magyarázta, de cseppet sem győzött meg.
- Aha. - hagytam annyiban. - És ha fertőző vagyok, akkor ti Alice-val, miért járkálhattok be állandóan, és hogyhogy nem vagytok betegek?
- Bella, mi be vagyunk oltva. Egy orvos az apánk. Kórházban, beteg emberekkel dolgozik. Akármit hazahozhat, ezért mi mindig be vagyunk oltva minden ellen.
Ezúttal szépen kivágta magát, nem volt okom nem elhinni a mesét.
- Logikus.
Ezután kínos csend állt be a beszélgetésbe. Nem tudtam milyen témát hozhatnék még fel, úgyhogy hagytam az egészet.
- Álmos vagyok! Aludjunk! – javasoltam, mire felkelt a földről és lekapcsolta a lámpát. A vak sötétben nem láttam semmit, és ezután nem is hallottam.
- Edward? – kérdeztem bizonytalanul.
- Igen? – kérdezett vissza, vélhetően a saját ágyából.
- Most aludni fogsz?
- Igen! Szándékomban áll, ha hagysz. – mondta, s én hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Akkor, jóét! – suttogtam.
- Jóét, Bella!
Lehunytam a szemem, és próbáltam elaludni, de így direktbe nagyon nehezen ment. Hosszú ideig feküdtem mozdulatlanul, egyenletesen lélegezve, gondolatok nélkül, míg végül elnyomott az álom, de még hallottam, hogy kattan a zár.

Teltek a napok, már csak enyhe hőemelkedésem volt, és az étvágyam is megjött, úgyhogy Dr. Cullen szerint meggyógyultam, és ha nincs lázam, akkor már látogatható vagyok, úgyhogy a lányok hamarosan meglátogatnak.
Edwardot csak néha láttam éjszakai beszélgetésünk óta, mikor bejött néhány cuccáért, mert szobát cseréltek Alice-val az egyszerűség kedvéért, amíg felépülök.
- Látom, nagyon unatkozol. – szólt Alice, péntek reggel.
Minden egyes nap ott kuporgott Edward ágyán, és árgus szemekkel figyelt.
- Ezt meg miből gondolod? – kérdeztem vissza.
- Látom, hogy már csak futtatod a szemed a sorokon, és nagyokat sóhajtozol, meg hogy mindig elkalandozol.
- Jól van. Nyertél! – sóhajtottam újból.
- Szeretnél valami mást csinálni? – ajánlotta.
Elgondolkodtam. Igazából, most, hogy hirtelen ennyi időm lett, rájöttem, szeretném befejezni a festményemet, amit elkezdtem.
- Mit gondolsz, festhetek? – kérdeztem óvatosan.
- Hát, nem tudom. Elvileg feküdnöd kellene. De talán pár óra nem árthat. Nem fáj, ha állnod, vagy ülnöd kell?
- Nem jobban mintha feküdnék. És a jobb kezemet nyugodtan használhatom.
- Hát oké – egyezett bele. Előszedte az állványomat, és a szekrény mögül a befejezetlen festményemet.
- Hűha, ez nagyon szép! – mondta Alice őszinte csodálattal, amitől elpirultam.
- Köszönöm, de nem olyan nagy ügy! És még nem is fejeztem be.
- Hát pedig, szerintem nagyon tehetséges vagy! Tudod, Jasper is fest, de ő nem konkrét képeket, hanem inkább színeket, formákat. Érzéseket fest le. Láttad már a kiállítását?
- Nem, sajnos még nem volt időm rá, de szeretném megnézni! – magyarázkodtam.
- Most rengeteg időd van. Ha meguntad a festést, és úgy gondolod, akkor elkísérlek, és megnézhetjük együtt. Én már rengetegszer láttam, de soha nem tudom megunni. – mosolygott. Közben a vászon a helyére került, és a kellékeimet is kitette. Aztán odajött segíteni, hogy felálljak.
- Rendben. Ez úgyis hamar készen lesz. Köszönöm.
Jó érzés volt elgémberedett lábaimra állni, és újra kézbe venni az ecseteimet.
Jól szemügyre vettem a képet, és eldöntöttem, hogy mit akarok kezdeni vele, majd festeni kezdtem. Ahogy letekertem a festék kupakját, az ismerős illat mosolyt csalt az arcomra. Máris sokkal jobb kedvem lett, és mit sem törődve azzal a halvány fájdalommal, ami a vállamba hasított, elkezdtem.
Először is, vissza akartam adni a nap csodás ragyogását, hogy szinte érezni lehessen a nap meleg fényét. Közben jobban kidolgoztam a búzakalászokat, majd néhány, halvány felhőt festettem az amúgy tiszta, kék égre.
Mikor elkészültem, elégedetten vettem szemügyre a képet, majd Alice-ra pillantottam. Csodálattal tanulmányozta a festményt.
- Gyönyörű! – rebegte.

Lassan sétáltunk a festmény kiállítás folyosóján, a suliban.
Alice szó nélkül „kölcsönvette” Edward kocsiját, és azzal fuvarozott oda. Én kérdeztem, hogy nem-e fog haragudni rá ezért, de ő csak annyit felelt: - Ennél jobban már nem utálhat!
A képek tényleg fantasztikusak voltak. A felületes nézelődőnek, csak sima színpacák, vagy rengeteg szín egymásba kenésének tűnt volna, de láttam, értettem, én éreztem azt, amit alkotójuk próbált üzenni. Nem volt sok kép, de mindegyiknél sok időt töltöttünk, annyira csodásak voltak.
Már majdnem a végén jártunk, amikor megcsörrent a telefonom.
Megnéztem a kijelzőjét, apám keresett.
- Halló! – vettem fel.
- Szervusz, kincsem! Hol vagy éppen?
- Öö, a suliban.
- Jobban vagy? – kérdezte meglepődve.
- Igen, de nem órán vagyok, hanem csak úgy bejöttem. – magyaráztam. – Miért?
- Hát van egy meglepetésem, úgyhogy kérlek, gyere a kollégiumhoz. Siess! – azzal elsüketült a vonal.
Egyértelmű volt, hogy apu valamiben sántikált, mert a hangja nagyon izgatottan csengett. Nem tudtam mire készülhet, de a legalapvetőbb lehetőség eszembe sem jutott.
- Ki volt az? – kíváncsiskodott Alice.
- Apám. – mondtam értetlenül. – Vissza tudnál vinni a koleszbe?
- Persze.

Mikor kiszálltam a kocsiból, nem láttam semmi különöset, így Alice-val együtt elmentünk az üvegajtóhoz, aminek az üvegét már pótolták.
Percekig álldogáltunk az ajtóban, és már éppen akartam a szobámba indulni, amikor apám tűnt fel.
Ahhoz képest, hogy rettegtem attól, hogy eljön értem és elvisz, én azonnal a karjaiba rohantam – már amennyire ez fájdalommentesen történhetett.
- Bella, édesem! – mormolta a hajamba meghatódottan. Nem mert teljes erővel megölelni, mert emlékezett rá: megint összetörtem magam.
Mikor elengedett, jól szemügyre vett, és látható örömmel nyugtázta, hogy egészen jól festek. Aztán eltátotta a száját, és valahova mögém nézett. Meg kellett fordulnom, hogy lássam mit bámul.
- Jó napot! Alice vagyok! – mutatkozott be, lenyűgözve Charlie-t.
Apám nagy nehezen kinyögött egy „szervusz” -, aztán megkérdezte, hogy ki ő.
Még mielőtt Alice válaszolhatott volna, én rávágtam: - A szobatársam.
Éreztem Alice értetlen pillantását, de nem szólt egy szót sem, amiért nagyon hálás voltam.
- Nagyon köszönöm, hogy így vigyázol a lányomra, és hogy segítesz neki! – hálálkodott.
- Ugyan, nincs mit!
Örültem, hogy ezek itt ketten barátkoznak, de tudni akartam, mi volt a célja apámnak a látogatásával, és ezt nem halogathattam.
- Apu, áruld el, még is mit keresel itt?
- Meg akartalak lepni! – mondta kicsit meglepődve. – Nem is örülsz nekem?
- Ezek szerint nem akarsz hazavinni? – kérdeztem vissza.
- Nem, dehogy is. Jó ég, Bella, én csak fel akartalak köszönteni! – mondta kicsit megbántva.
- Felköszönteni?
- Boldog születésnapot, kincsem!
Ledöbbentem. Teljesen kiment a fejemből, hogy születésnapom van, és ráadásul apám ennyit utazott, csakhogy velem lehessen, én meg így rátámadok.
- Annyira sajnálom! – borultam megint a nyakába.
- Semmi baj, tudom milyen szétszórt vagy! – mosolygott rám.
- Hiányoztál! – vallottam be, meg sem hallgatva a megjegyzését.
- Te is nekem!
- Nem is mondtad, hogy születésnapod van! – pufogta egy csilingelő hang.
Megfordultam, hogy lássam sértett arcát. Karját keresztbe fonta, és várta a magyarázatomat.
- Ne haragudj, Alice! Teljesen kiment a fejemből! – mentegetőztem, de Alice nem enyhült.
- Hogy felejthetted el a saját születésnapodat? El tudod képzelni, hogy hogy érzem magam most, hogy nem is köszöntöttelek fel, és ajándékot sem adtam? – toporzékolt.
- Jaj, Alice, nem kell felköszöntened, és ajándék sem kell!
- Az enyém sem kell? – kérdezte apám.
- Ajándék? Hol?
Nem volt nála semmi, se csomag, se bőrönd. Nem is tudtam elképzelni, hogy mivel jött.
- Gyere, megmutatom! – kézen ragadott, és elindult a parkoló irányába.
- Én is jöhetek, ugye? – szökkent mellénk Alice.
- Persze!
Nem értettem, hogy hova megyünk. Még akkor sem, mikor megállt egy piros Chevy előtt támaszkodó, rézbőrű, hosszú, fekete hajú fiú mellett. Nyilvánvalóan indián volt.
Alice összerándult, mikor meglátta a kocsi mögül előguruló kerekes székes, idős férfit, és sürgős ügyre hivatkozva eltűnt.
Apu odavezetett hozzájuk, és megállt.
- Szervusz, Bella! Ha tudnád milyen kicsi korod óta nem láttalak! – mondta az idősebb indián. Vén, ráncos, barátságos arca túlcsordult saját körvonalain.
Tanácstalanul apámra sandítottam.
- Bella, ők itt Billy, és a fia Jacob. Meséltem már róluk. Anyád jó barátai, és rajta keresztül az enyémek is.
- Örvendek! – ráztam kezet először Billy-vel, majd Jacobbal.
- Boldog születésnapot! – intett a fiú a piros járgány felé.
Elkerekedtek a szemeim a döbbenettől.
- Az enyém? – néztem rájuk.
- Igen, az ajándékod. Billy-ék adták az alapot, és a Judy-val összedobott pénzből megjavítattuk a motort.
- És én újrafestettem – mosolygott rám Jacob.
- Ezt el sem hiszem. – tátogtam, akár egy partra vetett hal. – Annyira köszönöm!
Meghatottságomban még meg is könnyeztem.
Körbejártam a furgont. Fakó piros színű, vasjárgány. Az a fajta, amit egy tankkal se tudnának összetörni.
Bellabiztos.
- Na? Tetszik? – kérdezte Charlie.
- Imádom! Kipróbálhatom? – lelkendeztem.
De apám gyászos képet vágott.
- Nem kéne. Kétlem, hogy törött kulcscsonttal vezetned kellene.
- De ha akarod, elviszlek! – ajánlotta Jacob, én pedig rábólintottam.
Beszálltam az anyós ülésre. A kárpitnak enyhe dohány, és borsmenta illata volt. Kellemesen otthonos érzést adott.
A fiú elfordította a kulcsot, és gázt adott. A motor berregve kelt életre.
- Viszonylag hangos, de meglehet szokni. Amikor én használtam, 80-nál nem ment többel.
- Ez a te kocsid volt?
- Aha. Örülök, hogy végre megszabadultam ettől a roncshalmaztól. Bár, most hogy jó a motor, annyira nem vészes.
- Ne sértegesd! Nekem nagyon tetszik! – mosolyogtam boldogan.
Rám vigyorgott hibátlan, ragyogóan fehér fogaival. Nagyon fiatalnak tűnt.
- Most a sajátomat bütykölgetem – büszkélkedett.
- Tényleg?
- Aha. Csak kevés a zsé hozzá – fintorgott.
Tettünk egy kört a kolesz körül, és már vissza is értünk a parkolóba. De nem szálltunk ki. Tovább beszélgettünk a furgonban.
- Hogy törted össze magad?
- Nem tudom, láttad-e ott azt az üvegajtót. Na, azon átestem. – magyaráztam. Szemmel láthatóan el volt képedve tőle.
- Hogyhogy nem vágtad össze magad?
- Nem tudom. Szerencsém volt. – válaszoltam, de magamban azt mondtam:
Valaki megmentett.
- Hát, ebben az autóban nem kell félned. Összetörhetetlen!
- Igen, azt én is azonnal észrevettem – mosolyogtam rá.
Röhej. Nem is ismerem ezt a srácot, de olyan jóhangulattal tölt el, hogy már most kedvelem.
- Ha meggyógyultál, lejöhetnél hozzánk, a rezervátumba!
- Rendben! – mondtam, már kiszállás közben, mert apám intett.
- Kicsim, ma este már utazom is haza, nem szeretném sokáig egyedül hagyni Judy-t, úgyhogy addig, ha nincs más programod, és nem fáj nagyon, akkor elmehetnénk valahova ünnepelni.
- Jól van!
- Akkor mi megyünk is. Jó szórakozást! – mondta Billy.
Apámmal jól meglapogatták egymást, aztán elbúcsúztunk, és az újdonsült autómmal kerestünk egy csendes kis vendéglőt. Persze apu vezetett.
Olyan jó érzés volt apámmal lenni végre egy kicsit, már úgy hiányzott.
Viszonylag hamar visszahozott a koleszbe, és tiltakozásaim ellenére, miszerint valószínűleg nem jöhet be, felkísért a szobámba, és megcsodálta a festményemet. Aztán hagyott pihenni, mert látta, mennyire kifárasztott ez a kis kiruccanás.
Tizenhét éves lettem. Egészen jó érzés. De az, hogy van egy saját furgonom, még jobb!
Ezzel a gondolattal aludtam el.

A hétvégém eseménytelenül telt. Azon kívül, hogy szombat reggel felhívtam Bianca-t, hogy most egy darabig nem tudok dolgozni menni, nem történt semmi.
És azon kívül, hogy Alice meglepett egy hajvasalóval, amit persze eszem ágában sem lett volna elfogadni, ha nem erőszakoskodik.
Alice néha nagyon ijesztő tud lenni.
Mikor megkérdeztem, mégis miért pont hajvasalót kaptam, mondjuk csoki helyett, két választ kaptam:
- Először is, mert a csoki nagyon szokványos ajándék. Másodszor is, mert szükséged van egy hajvasalóra.
És hogy ezt be is bizonyítsa, azonnal ki is próbálta a hajamon.
Az igazi meglepetést azonban a hétfő okozta.
Aznap Alice-nak el kellett mennie valahova, ezért Edward vigyázott rám. Ezen a napon látogattak meg először a barátaim.
Éppen előszedtem a füzeteimet, amikor kint kopogtattak.
Ahogy ajtót nyitottam, Ana, Angela, és Jessica ugrottak a nyakamba. Egyszerre. Könnybe lábadt a szemem, és sípolva vettem a levegőt a fájdalomtól. Mikor végre észrevették, elengedtek.
- Jaj, Bella, annyira sajnálom! Jól vagy? – eszméltek fel.
- Semmi baj. Gyertek be! – intettem.
Ők pedig, szófogadóan, libasorban besétáltak, és leültek Edward ágyára. Mindegyikük ölében pihent egy kisebb csomag.
Ó, jaj, ne!
- Hogy vagy? - kérdezték kórusban.
Én helyet foglaltam a széken, velük szemben.
- Köszönöm, már jobban. Már nem vagyok beteg, de a vállam átkozottul fájna, ha nem kaptam volna fájdalomcsillapítót – magyaráztam.
Olyan jól esett, hogy gondoltak rám, és feljöttek meglátogatni. De az ajándékoktól nem voltam elragadtatva.
- Tulajdonképpen mi történt veled? – érdeklődött Ana.
Elmeséltem nekik az egész esőben kóborlást, az átesést az üvegajtón, és a megfázást, persze Edwardot szépen kisatírozva a történetből.
- Mikor jöhetsz már suliba? – kérdezte Angela.
- Hát csak azt tudom, hogy meddig nem mehetek biztosan. A doki valami nyolc hónapról hadovált, de szerintem hamarabb bemegyek. Viszont 4 hónapig elvileg az ágyat kéne nyomnom.
- Hát ez elég nagy szívás! – értett velem egyet Jess. – Lesz mit bepótolnod.
- Apropó pótlás! Elhoztuk a leckét, meg amit eddig vettünk a suliban – magyarázta a szőke, és elővarázsolt egy halom füzetet az ajándékzacskóból. Felállt és letette az asztalomra.
- Ha valamit nem értesz, szívesen segítek! – ajánlotta Angela.
Egyetértésképpen bólintottam.
- Írtunk valamiből? – kérdeztem.
- Fizikából, meg művtöriből.
- Ó, ne már. Nem elég hogy az eddigi anyagot be kellett magolnom, és majd valamikor felelnem belőle, de majd a dolgozatot is be kell pótolnom – sóhajtottam.
- Nyugi! Van egy csomó időd, hogy pótold! Amúgy, kikaptuk spanyolból a röpdolgozatokat. – magyarázta Jess.
- Az enyém hányas lett?
Sokáig néma csend honolt a szobában, csak a fürdőből hallatszott a víz csobogása. Edward zuhanyozott.
Míg Jessica a jegyemen törte a fejét, én rájöttem, hogy Edward bármelyik pillanatban kijöhet a fürdőszobából, a barátnőim pedig itt vannak, és ez valamiért nagyon zavart. Ettől a perctől fogva már nem is tudtam másra koncentrálni, csak figyeltem a fürdőből kiszűrődő hangokat.
- Nem tudom, de van e-napló. Megnézheted az összes jegyedet, amit kaptál, a suli honlapján. Bekapcsolod a laptopot? És akkor megmutatom. Meg azt hiszem, a tanítás rendjét is meg tudod nézni rajta, hogy mikor mivel foglalkozunk, és hogy mikor miből írunk.
Mint a villám kapcsoltam be a notebookot. Áldottam az éget, hogy ilyen gyors.
A fejemben már készen is állt a terv.
Megnézzük az e-naplót, amíg Jessica elszórakozik vele, megkérdem a lányokat, hogy mi az a kezükben, esetleg elmesélem, hogy kaptam egy autót, de utána elküldöm őket valamilyen ürüggyel. Minden esetre, nem találkozhatnak Edwarddal ilyen közelről. Nem, nem és nem! Az teljességgel ki van csukva! Egyszerűen nem engedhetem meg!
Csak azt nem tudtam még, hogy miért nem.
Jess odaült az íróasztalhoz, és megnyitotta oldalt, de arra panaszkodott, hogy nem látszik semmi a fény miatt, ezért megkértem Ana-t, hogy húzza el a nem rég felszerelt függönyt, így elsötétítve a szobát.
Azonnal kellemes hűvösség zuhant ránk. Míg a göndör belépett a fiókomba, és rákérdeztem a csomagokra.
- Ja, ezeket neked hoztuk! – nyújtotta át Ana a sajátját. – Egy maci van benne, csoki, meg egy jobbulást kártya.
Átvettem a díszszatyrot, adtam neki érte puszit, fél szemmel belekukkantottam, és már le is tettem az ágyam mellé.
Angelával és Jessicával is így jártam el. Angie is egy plüsst adott meg egy kártyát, Jessie meg egy nagy bonbont, és egy gyógyulj meg képeslapot nyújtott át.
Megnéztem a jegyeimet, spanyolból négyest kaptam, és grafikából a tanár leosztályozta a legutóbbi órai munkámat, arra ötöst kaptam. A többi jegyet már nem volt időm meglesni, mert hallottam, ahogy a fürdőben eláll a vízcsobogás, és én azonnal felpattantam, hogy kitereljem a lányokat a szobából, de már késő volt.
Nyílt az ajtó, és kilépett rajta egy meztelen Edward.
Illetve csak majdnem meztelen, láthatóan a lányok legnagyobb bánatára. Nyilvánvalóan sajnálták, hogy ott van az a bizonyos törölköző az Adonisz testén.
Még én is szájtátva néztem, ahogy nedves hajából indulva csorog végig a víz tökéletes, gőzölgő testén.
Erőnek erejével bezártam a számat, és megpróbáltam távozásra bírni a lányokat, de ők csak álltak ott, és bámultak, gyönyörű szobatársam pedig úgy csinált, mintha csak most vette volna észre, hogy nincs egyedül, de még ekkor sem zavartatta magát.
- Na de Edward! Nem egyedül laksz itt, nem szaladgálhatsz a közös szobánkban félmeztelenül! – rivalltam rá.
Amint kiejtettem a számon a szavakat, máris megbántam, mert úgy éreztem magam, mint egy komplett idióta. Teljesen zavart voltam, és ő is világosan láthatta, hogy abszolút nem tudok mit kezdeni a helyzettel.
- Bocsánat, elfelejtettem bevinni a ruháimat. De már megyek is vissza, ha ennyire harapós vagy ma! – mosolygott rám, és úgy elkezdett remegni a térdem, hogy majdnem összeestem.
- Sziasztok, lányok! És még egyszer bocsánat! – dobott feléjük is egy szívdöglesztő mosolyt, és immár a ruháival együtt, visszavonult a fürdőbe, engem pedig majdnem megevett a féltékenység.
Mellettem Jessica nyögve roskadt az ágyra és teljes testével elterült rajta. Angela és Ana pedig még mindig szemüket meresztve álltak egy helyben, és az ajtót bámulták.
Leráztam magamról a csodálatot, és meglengettem a kezem a lányok szeme előtt.
Ana szólalt meg először.
- Nem csodálom, hogy nem akarsz iskolába jönni! Jó program 24 órán keresztül összezárva lenni egy ennyire helyes sráccal! – mondta szemöldök emelgetve, és az „ennyire” szót hangsúlyozva.
- Nem mindig olyan kellemes a társasága! – förmedtem rá. – Egyszer próbálj meg te eltölteni ennyi időt vele!
- Jó, én benne vagyok! – vállalkozott Jessica.
Ekkor kapott el igazán a féltékenységi roham. Csak nem tudtam miért is vagyok féltékeny arra, ami nem az enyém.
- Na, tűnés innen! Valahol máshol csorgassátok a nyálatokat! Alice most takarított! – morogtam szélesre tárva előttük az ajtót.
- Már a többi Cullennel is jóban vagy? – guvadtak ki Jessica szemei. – Nem akarsz nekem megszervezni egy randit valamelyikkel?
- Tünés! – mutattam az ajtóra.
- Megyünk, nem akarunk a terhedre lenni. Megértem, hogy csak magadnak tartogatod Edwardot! De azért ne legyél mohó! – nevetett kacéran Angie, és kitolta két barátnőjét az ajtón.
Paprika piros lettem, egyrészt a méregtől, másrészt a zavartól, mert teljesen igaza volt. Mielőtt még rájuk vághattam volna az ajtót, Jess még bedugta a fejét, és egy kaján vigyor kíséretében annyit mondott: - Még benézünk!
Mikor Edward –immár ruhában- kijött, némileg lenyugodtam, de még ekkor is zavarban voltam kicsit a történtektől. És ez láthatóan örömmel töltötte el a Cullen urat.
Felfújt, nagyképű, felvágós hólyag! – gondoltam magamban, s ettől máris jobban éreztem magam.
- Edward, beszélnünk kell! – kezdtem el, csak nem tudtam, hogy folytassam.
- Miről?
- Erről az előbbi… hogy félmeztelenül járkálsz a szobában! – e szóra azonnal elöntött a forróság. – Néha tekintettel lehetnél, rám, és a vendégeimre is.
- Már mondtam, hogy sajnálom, de kint felejtettem a ruháimat. – magyarázta.
- Aha, szóval Mister Tökély véletlenül kint felejtette a cuccát – pattogtam.
- Néha te is kint felejthetnéd! – mondta ezt olyan felháborítóan kajánul, hogy a torkomon akadt a szó.
Megpróbáltam nem tudomást venni arról, amit mondott, de vörös arcom elárult, és a gondolataim ezeket kiabálták: Úristen! Szívdöglesztő! Elájulok! Agyvérzés! Belehalok!
De azért dadogva folytattam: - És ha kint felejted a törölközőt, akkor a nélkül jössz ki? – tettem fel, nyilvánvalóan a helyzetemre nézve a lehető legeslegrosszabb kérdést.
- Mi mást tehetnék? Te a helyemben dekkolnál egész nap a mosdóban, amíg ki nem mennék a szobából? – kérdezett vissza.
- Hát persze! – vágtam rá. – Vagy megkérnélek, hogy add be nekem.
- Ez egy jó ötlet! Szóval az előbb is ezt kellett volna tennem? Ki kellett volna kiáltanom nektek, hogy az egyik lány legyen szíves, és hozza be nekem a cuccaimat?
- Én nem ezt mondtam! – kapott el újra a sárga szörny, mire Edward elmosolyodott, és megrántotta a vállát.
- Nyugi! Többet nem fog előfordulni!
- Hát nem is, mert többet nem fogom beengedni a lányokat, ha te is itt vagy! – ahogy kimondtam, rögtön a szám elé is kaptam a kezem, mert elárultam magam. Elpirultam, és zavaromban lesütöttem a szemem. Nem mertem Edwardra nézni. De még láttam, ahogy egy pillanatra kiül a megdöbbenés az arcára, majd lágyan elmosolyodott, és közelebb lépett hozzám.
Szívem őrült tempóba kezdett, és én kezdtem elveszteni az eszem. Egy pillanatra fölsandítottam, de rögtön meg is bántam, mert elnyelt a végtelen, gyönyörű arany szempár.
- Miért zavar téged ez ennyire, Bella? – a nevemet puhán, lágyan ejtette. A térdem kocsonyává vált. – Engem nem zavar, ha egy szál törölközőben látsz, és az se, ha téged látlak így - tette hozzá. - Gondolom te is láttál már félmeztelen, megkockáztatom, talán még meztelen férfit is.
Néma fejrázással válaszoltam, mire folytatta.
- Van két lány testvérem, és én is láttam már félmeztelen nőt. Ne csinálj ebből akkora ügyet!
Jobb kezét az állam alá csúsztatta és végigsimított rajta hideg ujjával.

- De ha ennyire zavar, ezen túl jobban odafigyelek majd erre. Oké? – az utolsó szót, szinte csak lehelte. Arca olyan közel volt már az enyémhez, hogy megcsapott édes illata. Annyira türelmetlen voltam már, annyira akartam, és vágytam rá, hogy közelebb léptem, de -mai napig nem értem hogyan- időben észhez tértem, és rám nem valló módon, életemben először sikerült előnyömre fordítanom a helyzetet. Ajkaim a füléhez értek, úgy suttogtam: - Rendben!
Elhúzódtam, és rá se hederítve leültem a laptopomhoz.
Edward megkövülve állt még ott vagy egy percig, én pedig jót kuncogtam magamban, de közben szégyelltem is magam, azért a buja hangért, amit megütöttem.
Még mindig égett az arcom, s dobogott a szívem, de már nem ijedtem meg ettől. Sőt, kellemes izgatottságot okozott az érzés, s már tudtam, hogy mit akarok: Őt magát!
De azért közben a fejemben ordítottam.
Te jó ég!

Na hát ez volt az friss. remélem tetszett. Itt már látszik, hogy mennyire szeretném végre összehozni őket. Sajnos még én sem tudom, hogy mennyit kell rá várnotok!
Igyekszem a frissel! Puszi^^