9.fejezet: Éjjeli csetlés-botlás

Na itt van a következő fejezet! Ez is elég hosszú lett, de itt bőven szerepelnek a Cullenek ;P

Szóra nyitotta tökéletes ajkait, és olyan gyönyörű angyali hangon kezdett beszélni, hogy a lelkem is beleremegett:
- Szia!
Hihetetlen gyorsan előttem termett, csak egy elmosódott csíkot láttam belőle. Át kellett gondolnom, hogy nem vertem-e be ma a fejem és talán azért nem egészen tiszta a látásom.
- He-helo! – nem tudtam jobbat kinyögni.
Egy karnyújtásnyira állt tőlem, ha akartam, volna megérinthettem volna. És akartam. Alig bírtam visszafogni magam.
Egészen máshogy viselkedett most, mint az első napon. Barátságosnak azért nem mondanám, de kedvesebb volt. Elbűvölően mosolygott, de a szemöldökét összehúzta, mintha erősen koncentrálna, és még mindig nem vett levegőt, de legalább nem olyan feltűnően.
- A nevem Edward Cullen! – mutatkozott be udvariasan. Hanglejtése ugyanolyan különleges volt, mint a doktoré.
- Tudom.
Kicsit meglepődött, de folytatta: - Nos, szeretnék elnézést kérni, amiért a múltkor nem mutatkoztam be, és olyan csúnyán viselkedtem! – még mindig mosolygott, de egyre inkább türelmetlenné vált az arckifejezése.
Az első találkozás emlékére lefagyott a mosoly az arcomról.
- Na igen… kicsit sem voltál barátságos! – vágtam oda élesen, és odamentem a szekrényhez, hogy kivegyem a törölközőmet.
- Még egyszer szeretnék bocsánatot kérni!
- Aha! Oké! – még egyszer felé fordultam. – Hogy van a beteg rokonod? –szegeztem neki hírtelen a kérdést, remélve, hogy sikerül behúznom a csőbe, és kiderül, hogy hazudott a doki.
- Jól, köszi! –az arcán nyoma sem volt mosolynak, közömbös képet vágott.
- Ennek örülök! –jelentőségteljesen ránéztem. Még mindig nem hittem el, hogy igaz a történet.
- Na és a te talpad hogy van?
Nagyon meglepődtem, nem tudtam felelni, csak bólintottam, remélve, hogy megérti.
Vajon honnan tudja?
Aztán kinyitottam azt a szekrényt, amelyikben a törölközőimnek kéne lenniük. Helyette idegen férfi cuccokat találtam. Hitetlenkedve nyitottam ki a másik szekrényt. Minden ruhám tökéletesen el volt rendezve benne. Felháborodva pördültem meg.
- Szóval már be is költöztél? Talán megvárhattál volna, hogy én magam pakoljam át a ruháimat! Egyáltalán hogy a francba jutottál be? –szinte fortyogtam.
- Talán a kulcsommal? –megint mosolygott. Előkapta a kulcsot a zsebéből és meglengette az orrom előtt. – Ez az én szobám is! Osztoznod kell!
- Ja igen! Boccs! De akkor legalább nem kéne tolvajnak nevezned! Nem szoktam lopni! –mérgesen kaptam ki a pizsamámat és a törölközőmet a szekrényből, és berohant a fürdőbe. Olyan hangosan csaptam be az ajtót, hogy nem csodálkoznék azon, ha a szomszéd szobában is meghallják.
Levettem a ruháimat, beléptem a zuhanyzófülkébe és megengedtem a vizet. Legalább egy órán keresztül voltam bent. Szándékomban állt az összes meleg vizet elhasználni, hogy Edwardnak ne maradjon.
Miután belebújtam a pizsimbe kimentem. Egészen fura volt, hogy valaki más is lakik velem.
Most is az ágyon feküdt, csukott szemmel, remegő ajkakkal. Elmentem mellette és leültem az íróasztalomhoz. Felnyitottam a laptopom, hogy megnézzem a postafiókomat.
- Megtudhatnám, hogy honnan veszed, hogy tolvajnak hiszlek?
A kérdés egyenesen a fülem mellől jött, de nem hallottam hogy ideállt volna mögém.
- És te honnan veszed, hogy lopok? –fordultam meg. Pont szembe találtam magam vele.
- Én kérdeztelek előbb! Az isten szerelméért Bella, én nem mondtam ilyesmit!
Elakadt a szavam, és elfelejtettem mérges lenni.
- Honnan tudod, hogyan neveznek?
Úgy tűnt, ő is megzavarodott egy pillanatra, de aztán újra határozottá vált.
- A tanulmányi irodából. Miért, te honnan tudod az enyémet?
- Nem arra gondolok! – ráztam a fejem. – Hanem hogy hogyan becéznek. Először mindenki Isabellának hív.
Edward nem tudott rá válaszolni. Arany szemei félre néztek.
Várjunk csak! Arany? Pont, mint Dr.Cullennek vagy mint az emlékemben az őznek. Olyanok, amilyen embernek nincs! De hát múltkor éjfekete volt.
- Kontaklencsét hordasz? – kérdeztem és közelebb hajoltam az arcához, hogy jobban megnézzem. Villámgyorsan elhúzódott és az ajtóhoz sietett.
- Nem! – mondta aztán kiment.
Megilletődve néztem utána. Még egy darabig nem mozdultam, aztán valahogy mégis életet vertem a testembe, és hogy elűzzem az utóbbi egy óra emlékét, belemélyedtem apám egyetlen levelébe:

Bells!
Judyval jól megvagyunk. Örülök, hogy találtál magadnak barátokat. Hamarosan elkezdődik a tanítás. Sok szerencsét hozzá! A következő hónapra is befizettem, és hamarosan meg kell jönnie a pénznek is, amit neked küldtem, hogyha bármire szükséged van, meg tudd venni!
Puszil: Apád

Nem igazán tudtam mit válaszoljak. Valamit végül is kitaláltam, de a lakótársról nem meséltem. Apámnál egészen biztosan kiverné a biztosítékot, hogy egy fiúval osztozom a szobán.
Még bepakoltam másnapra, aztán befeküdtem az ágyba és egy regényt olvastam. De hamar elfáradtam. A könyvet letettem, megigazítottam a párnám, lekapcsoltam a lámpám és belesüppedtem a puha párnába. Esküdni mertem volna, hogy azonnal elnyom az álom, de ahogy a lámpát lekapcsoltam, az álmosságnak nyoma sem volt. Órákon keresztül forgolódtam álmatlanul. Edward még mindig nem tért vissza a szobába, és én idegesen vergődtem a gondolataim közt. Tele volt az agyam Cullenékkel, és hozzájuk kapcsolódó kérdésekkel, amik egyre csak szaporodtak.
Miért rohant be a koboldszerű lány a szobába olyan izgatottan? Miért olyan gyönyörűek? Hogy lehet, hogy csillog a bőrük? A lányokat még megértem, ha csillámos tusfürdővel fürödnek, még azt is, ha csillámport tesznek magukra. De a fiúknál nem buzis egy kicsit?
Még a doktor is. Aztán meg: Miért volt olyan ellenséges Edward az első napon? Miért akart mindenáron megszabadulni tőlem? Miért nem lélegzik a közelemben? Na és az a türelmetlen-elégedetlen, erőszakos pillantás, amit csak felém intéz? A hírtelen eltűnésük? A doktor hazugsága a rokonról? De akkor, hogyhogy Edward nem lepődött meg a kérdésem hallatán? És az, hogy tolvajnak vél? A hírtelen visszatérés, a kedvesség, az érdeklődés, és a tartózkodó kíváncsiság? A hazugság a kontaklencséről? A furcsa reakció? A megmagyarázhatatlan szépség? És legfőképpen: Miért nem jön már vissza?
Nyugtalanított a távolléte. Végül olyan ideges lettem, hogy elképzelhetetlennek tartottam az alvás lehetőségét. Utána akartam menni, megkeresni.
Bella, hát megőrültél? Mi van veled? – korholtam magam. Előkotortam a walkmenem, és az éjjeli szekrényre tettem, hogy majd zenét hallgatok, a gondolatok elűzésére, aztán elalszok. De előbb –határoztam el- iszok egy kis langyos tejet fahéjjal. Ahogyan anya csinálta, ha nem tudtam aludni.
Kilopóztam a sötétbe és mivel nem akartam a folyósón lámpát kapcsolni, a koromsötétben a fal mentén tapogatózva indultam neki a klubhelység megkeresésének. Egy-egy szoba volt csak addig, és az egyik ajtónál fényt láttam kiszűrődni. Az ajtó körvonalának résein tiszta fény áradt áradt a sötét folyosóra, de hang nem társult hozzá. Meglepő volt. Éjfél már biztosan elmúlt, és hát valaki ilyenkor még fent van? Hiszen holnap iskola. De mindegy is, nem az én dolgom.
Végül is elbotorkáltam odáig, jó párszor el is botlottam, de mindannyiszor szerencsésen megkapaszkodtam. Kitapogattam a kilincset, kinyitottam az ajtót, és éppen be akartam lépni, mikor váratlan dolog történt. Rengeteg kemény dolog borult rám. Hangosan felsikoltottam az ijedségtől és nagy zajjal a járólapon landoltam azokkal a valamikkel, amik élesen koppantak a talajjal való találkozáskor. Nagyon beütöttem a fejem és a hátam is fájt az eséstől. De ez volt a legkevesebb. Az ilyesmit már megszoktam. Viszont mikor kinyílt az az ajtó, ahonnan a fény jött, kilépett egy alacsony lány, és egy nyúlánk, szőke fiú, majd utánuk kilesett egy bronzvörös hajú srác. Nem voltam tőlük messze, azonnal felismertem őket. És hallani is hallottam, ahogy bentről kiszól egy férfi:
- Na melyik halandó csámpázik odakint?
- Emmett, néha igazán befoghatnád! – szólt rá egy gyönyörű női hang.
- Bella? – ámuldozott Edward és közelebb jött. Erre a másik két ember is aki a szobában tartózkodott –legalábbis a hangok alapján- kijött.
Borzasztóan szégyelltem magam, hogy ilyen lármát csaptam, nagyon reméltem, más nem figyelt fel a hangzavarra. Valamint még szívesen süllyedtem volna el szégyenemben.
Megpróbáltam felkelni. Először is lelöktem magamról a porszívót, a seprűt, felmosót és ilyeneket –közben rájöttem, hogy rossz ajtót nyitottam ki, méghozzá a tároló szekrényét- azzal jó nagy zajt csaptam, de már nem érdekelt, csak minden áron szerettem volna kimenekülni ebből a kínos helyzetből. Mikor a fejemet akartam felemelni, rettenetes fájdalom hasított bele és a nyakam visszacsuklott. Egy gyengécske áúú hagyta el a szám, és igazán nem tudtam, mit tegyek. Az akire a szobában rászóltak, elnevette magát és ő jött oda először, hogy segítsen, miközben jól kinevetett. A hátam és a fejem alá nyúlt, úgy segített talpra. Nem tudtam igazán meghatározni, de úgy tűnt, mintha jéghideg lenne a keze. Megtámaszkodtam a falban, és ránéztem. Ő még mindig remekül szórakozott. Nagydarab, sötét hajú… Emmett Cullen nyilallt belém a felismerés. A másik lány meg bizonyára Rosalie Hale.
- Ööö… köszi! – hebegtem. Kicsit még ácsorogtam ott, míg visszatért az erőm. Nagyon fura volt az egész, mert ők csak ott álltak és bámultak, én meg nem tudtam mit kéne tennem, vagy mondanom.
Végül megköszörültem a torkomat: - Bocsássatok meg a lármáért, éppen a teakonyhába indultam tejért, mert nem tudok elaludni, és véletlenül a sötétben a tároló szekrény ajtaját nyitottam ki!
Lehajoltam a cuccokért, amik kipotyogtak és megpróbáltam visszagyömöszölni őket.
- Semmi baj! – szólt Emmett, majd vígan visszabandukolt a szobájukba.
Az egyik seprű fejbekólintott, és akkor odajött a kis koboldlány.
- Majd én! – suttogta szelíden.
Gyengéden, de határozottan eltolt, majd ügyesen, pillanatok alatt bepakolta a dolgokat a helyükre.
- Köszönöm! – motyogtam- És még egyszer bocsánat!
Aztán, mint a villám, besprinteltem a teakonyhába. Elővettem az üres hűtőből a „SWAN” feliratú tejet, egy bögrét, és megcsináltam a langyos tejemet, majd visszaindultam. Most már annyi fény sem volt a folyósón, mint amennyi az előbb a nyitott ajtón kiáradt. A falmentén igyekeztem megkeresni a szobánkat. Az előző bénázástól már csak az lenne rosszabb, ha egy idegen szobába nyitnék be.
Kezdtem botladozni, és egyáltalán nem tudtam, hol vagyok, mikor valaki megszólalt halkan, dallamos, bársonyos hangon: - Bella, te nem ismered a villany fogalmát?
Megint nagyon paprikás lettem és elkezdtem beszélni a vak sötétnek. – Te ne szórakozz velem! Igen is ismerem, de nem akarok feltűnést kelteni azzal, hogy felkapcsolom.
- Inkább töröd össze magad, de azt sem csendben, hanem úgy, hogy felvered az egész emeletet?
- Nem fogom sem összetörni magam, sem felverni senkit, hanem most bemegyek a szobámba, és alszok. – már a kezem ráakadt a kilincsre és nyitottam volna be, mikor egy hűvös tenyér elkapott.
- Az nem a mi szobánk! – szólt rám.
Áramütésként hatott rám az érintése, és valószínűleg Edwardra is, mert ijedten kaptuk el a kezünket.
A sötétben elöntötte a pír az arcomat, és a süket csöndben attól féltem meghallja vad szívem őrült dobogását.
Lassan összeszedtem magam.
- Ha olyan okos vagy, akkor mutasd meg, merre van!
- Bella, én itt vagyok! – szólt az ellenkező irányból a hang, és hallottam az elfojtott nevetését.
Mivel észrevette, hogy nem mozdulok, megragadta a vállam, ügyelve, hogy ne érjen a bőrömhöz, és bevezetett valahova, majd lenyomott –vélhetően- az ágyra.
- Na és most aludj, mert korán kell kelni!
De nem figyeltem a szavaira. Elkalandoztam, majd felcsattantam: - Miért lopakodsz utánam a sötétben?
- Nem lopakodok! Csak kijöttem Alice-től és te is a szobádba tartottál!
- Peersze! És én vagyok a tolvaj, mi? Nem én vagyok az, aki úgy ismeri koromsötétben a szobákat, mint a tenyerét!
- Verd már ki a fejedből ezt a marhaságot! – morogta.
Nem mozdultam. Sóhajt hallottam, majd egyszerre világosság lett.
- Még ma lefekszel? Én is szeretnék aludni. – furán hangsúlyozta az aludni szót, mintha számára ez valami mást jelentene.
Bambán ránéztem. Ő morcos, és nagyon elégedetlen volt, de a pillantása most is kíváncsi. A csésze felé bökött, mire észbe kaptam. Gyorsan megittam, és az éjjeli szekrényemre tettem. Nem vállalkoztam volna arra, hogy most vissza is vigyem. Befeküdtem az ágyba a fal felé fordulva. Újra sötét lett.
Egy ideig feküdtem, aztán felálltam, és elbotorkáltam a fürdőig, mert a fahéj miatt a szám keserű volt, és ki akartam mosni az ízt.
- Meddig fogsz még mászkálni? – kérdezte ingerülten a lakótársam. Nem feleltem. Bementem, fogat mostam, aztán újra visszabújtam az ágyba. Forgolódtam egy kicsit, mert nem tudtam elaludni. Végül úgy döntöttem bevetem a walkmenem. Az éjjeli szekrényre nyúltam érte, és leborítottam a bögrét, ami csörömpölve leesett.
- Megkérhetnélek, hogy most már maradj nyugton végre?
- Jólvanna!
- Köszönöm! – mondta gúnyosan.
Betettem a fülhallgatót és elindítottam a zenét. Lassan elaludtam abban a boldog tudatban, hogy itt fekszik tőlem, nem messze, és már nem megy el.
Éppen határidőre megírtam, de szerintem sokan csak szombaton olvassátok el! Na nem baj! Szóval milyen lett? Eléri a színvonalat? :D

8.fejezet: Látogatás az ügyeletre

Itt van a következő fejezet, csakhogy minél hamarabb kitehessem a 9.et. :) Pénteken felkerül, és ha minden jól megy, ezentúl így lesz. Minden pénteken friss. Jó olvasgatást!^^

Erőtlenül roskadtam Tyler kezeibe, de az eszméletemet nem vesztettem el.
- Jól vagy? Bella! - szólongattak a többiek. Amint kiértek velem a partra, lefektettek a homokba, és azon tanakodtak, mit kéne tenniük.
- Asszem megmaradok! - pihegtem.
Lassan kinyitottam a szemem. A barátaim ijedten hajoltak fölém. Megpróbáltam felülni, de annyira elgyengültem, hogy a csuklóm remegve csuklott össze. Angela segített végül.
- Hogy érzed magad? - kérdezett Ana, a hangját alig hallottam, úgy zúgott a fülem.
- Farkas éhes vagyok! - nyöszörögtem, és hogy igazoljam az állítást, megkordult a gyomrom.
- Még szerencse, hogy kikértem az ebédünket!
Angela máris egy műanyag dobozt rakott elém, amiben hal és rizs volt. Megfogtam a villát, és enni kezdtem.
Mikor végeztem, el sem hittem, hogy elpusztítottam az egészet.
Korán keltem, egész nap csak egy nyavalyás müzlit ettem, és kifárasztottam magam a pancsolással, meg még jól meg is ijedtem, úgyhogy egy kis ájulás várható volt.
- Fel tudsz már állni? - érdeklődött Jess.
- Azt hiszem... - Óvatosan felkeltem, ám rögtön meginogtam. A fiúk utánam nyúltak, és megtartottak.
- Én meg azt hiszem, jobb lenne bevinni az iskolaorvoshoz - aggodalmaskodott Mike.
Csendre intettem, és leráztam magamról a kezeiket.
- Jól vagyok! - bizonygattam. - Csak gyenge vagyok kicsit. Nincsen semmi bajom! Egy darabig kinn maradok pihenni, iszok valami cukrosat, hogy felnyomja a vércukorszintem, és kutya bajom. Folytathatjuk az úszást!
- Na, csak nem élvezted? - mosolygott a göndör, s újra a kamerájáért nyúlt. Odanyomta nekem és otthagyott. Aztán belecsimpaszkodott Mike karjába: - Hát, ilyen oktató mellett nem csodálom. Engem is megtaníthatnál úszni! - incselkedett.
Büszkén egyezett bele, és elindultak úszni. A többiek is bementek a vízbe, csak Angela ült mellettem csöndben.
- Angie! Hogy kell ezt elindítani? - forgattam a kezemben a szerkentyűt és kerestem a megfelelő gombot.
- Már el van. Látod, ég a piros kis lámpácska. Csak nézz bele és tartsd úgy, hogy látszódjanak. Szerintem fókuszálj rájuk, mert kicsit messze vannak.
- Uhm, köszi! - kis idő után folytattam - Üdítőt is hoztál?
Bólintott, majd elkezdte sorolni őket. Kólát kértem, gondolván, abban elég cukor van.

Fél óra se telt el, már nagyon jól éreztem magam, és vágyakoztam a többiek közé, úgyhogy felálltam és becaplattam.
Ha értékelnem kéne azt a napot, akkor akármilyen jól is éreztem magam, a katasztrofális szóval jellemezném.
Akár akartam, akár nem, ellátogattam az iskolaorvoshoz. De nem a rosszullét miatt. Hanem mert figyelmetlenségből beleléptem egy fekete tüskéjű különös állatkába, egy tengeri sünbe.
A sikításomra az összes strandoló felfigyelt. A tüskék belefúródtak a talpamba, és a sün beleengedte a mérgét a sebbe. Égett, borzalmasan fájt a talpam. Egyszerre zsibbadni kezdtem.
Angela odasietett hozzám és segített fél lábon visszaugrálnom a törölközőig. Émelyegtem a fájdalomtól. Azt hittem vérzik, ezért nem mertem megnézni. Helyette Angela vizsgálta meg tüzetesebben a lábam.
- Hát, ha jól számolom, 3 tüskéje benne maradt és csúnyán bedagadt az összes folt.
- Vérzik? - szorosan lehunytam a szemem, összeszorított számon löktem a szót.
- Kicsit. De muszáj bemenni vele legalább a sulidokihoz.
Végre ki mertem nyitni a szemem. Angela nyugodt volt, nem pánikolt. Örültem neki. A nyugodtsága rám is átragadt, így nem sokkoltam be.
Egy darabig elnéztem a lány tiszta arcát. Csak akkor jöttem rá, hogy milyen szép. Jess az átlagos, ápoltba esik. Angela ennél többet kapott az élettől. Magas, karcsú, arányos termete olyan, mint egy modellé.
Gondolatmenetemet a többiek zavarták meg. Szegény Ana magát hibáztatta, amiért nem vetetett velem tegnap vastag műanyag fürdőpapucsot. Hiába mondtam, hogy ez nem így van, nem hallott meg. Hogy eltereljem kicsit a gondolatait, megkértem, vigyen vissza a koleszba.
Mázli, hogy kocsival jött. Legalább nem kellett a fiúk támogatásával megtennem a negyed órás utat. Ők is jönni akartak, de megnyugtattam őket, hogy csak maradjanak. Jess is segítet a marasztalásban, mert ő még fürödni akart. Úgyhogy ők tovább szórakoztak, amíg én a dokira várakoztam. Teljesen megfeledkeztem róla, csak akkor döbbentem rá, hogy Dr. Cullen az orvos, mikor már a zizegő papírral leterített priccs legszélén ültem.
Ahogy belépett, leesett az állam. Szőke haját lazán hátrafésülte. Még az orvosi köpeny is csodásan festett rajta. Hihetetlenül sármos arcáról alig bírtam levenni a szemem. Pont olyan volt, mint a többi Cullen, de valami mégsem stimmelt vele, és akárhogy törtem a fejem, nem tudtam rájönni mi az. A karikák a szeme alatt halványabbak. A gyerekeinél alig lehetett pár évvel idősebb. Fura mód, hiányoztak nekem azok a ragyogó fiatalok, pedig csak egyszer láttam őket.
- Szervusz! Dr. Carlisle Cullen vagyok! Kit tisztelhetek benned? – mosolygott rám barátságosan. Elegánsan beszélt, és én sehogy sem tudtam utánozni ezt a finom hanglejtést.
- Bella Swan.
Minden fájdalmam megszűnt, ahogy önfeledten tátottam a szám. Észre sem vettem, hogy felemelte a lábam, és a talpamat kezdte vizsgálni. A hirtelen fájdalom észhez térített.
Valahol olvastam, hogy a tengeri sün okozta sebet, antiszeptikus módon kell kezelni. Fogalmam sem volt róla, hogy mit jelenthet, csak reméltem, hogy nem kell semmit vágni vagy injekciózni.
- Beleléptél egy tengeri sünbe? – még mindig nem nézett rám, továbbra is a talpamat nyomkodta jéghideg ujjaival.
- Ühüm. – Mindössze ennyire futotta tőlem. Azon töprengtem, hogyan kérdezzek rá a fogadott fia eltűnésére.
- Nem hallottál még gumi papucsról? – A hangja nem volt gúnyos, inkább érdeklődő.
- Háát - Most mit cifrázzam? –, megfeledkeztem róla.
- Ajánlom, szerezz be egyet.
Nem válaszoltam. Továbbra is az arcát fürkésztem, mikor rám pillantott.
- Úgy látom, mondani szeretnél valamit. Ki vele! – bátorított, én pedig elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem gyönyörű szemeibe, és kiböktem.
-Már egy ideje nem láttam a gyerekeit – motyogtam nagyon halkan.
Azt hittem nem hallja meg a rejtett kérdésemet. De már egyáltalán nem volt semmi bátorító a szemében. Megpróbálta fenntartani annak a látszatát, hogy teljesen fesztelen, de én átláttam rajta.
- Abbahagyták az iskolát? – folytattam gyanakvóan.
A doktor kénytelen volt válaszolni. Elfordította a fejét, és tovább tanulmányozta a sebeimet.
- Neem! A feleségem egyik rokona súlyos beteg. Elég közel áll a családunkhoz. A gyerekek aggódtak, és meglátogatták, csak sajnos nagyon messze lakik – mondta tárgyilagosan, nem mintha maga is elhitte volna, amit mond.
- De miért költözött ki Edward a szobából? – erősködtem.
- Úgy tervezik, iskolakezdésig kint maradnak, vagy tovább. Nagyon közel áll a családunkhoz, ez a rokon – ismételte magát, ami még zagyvábbá tette ezt a mesét. – Különösen Edwardhoz.
Persze! Azért volt Edward olyan dühös rám. Ch. Az ember ilyenkor lehangolt, és szomorú. Senkit nem méreget gyilkos pillantással.
Akkor még nem tudtam, hogy habár ez hazugság, a kulcsszó itt az ember.
- De magával vitte minden cuccát!
- Gondolom, nem tudta mire lehet szüksége, ezért mindent elvitt magával.
- Még a tollait is? – hitetlenkedtem, mert mikor még ő is ott volt, láttam az asztalon egy dobozt, tele tollakkal.
- Ragaszkodik a dolgaihoz! – Eltűnt a hangjából a szívélyesség.
- És a doktor miért nem ment velük? – kérdeztem.
Dr. Cullen felsóhajtott, és próbálta nyugodtan elmondani, de láthatóan erre a kérdésemre könnyebben válaszolt.
- Nekem is szegény mellett lenne a helyem, de orvosként vannak bizonyos kötelezettségeim. – Futólag rám pillantott, olyan nyomatékosan, hogy belém fojtotta a következő kérdést. – Mint például ezek itt. Négy tüske beletört a lábadba, amiket mindjárt kiszedek.
Azonnal elfelejtettem a kérdezősködést. Nyeltem egy nagyot és figyeltem, ahogy az orvos odasétál egy polchoz, leemel egy átlátszó üvegcsét, kibont egy fecskendőt és felszívja a folyadékot. Arra sem volt időm, hogy megcsodáljam milyen kecsesen, és gyorsan mozog.
Azonnal mellettem termett és mielőtt belém engedte volna az érzéstelenítőt, szólt: - Most érezni fogsz egy kis szúrást!
Aztán kegyetlenül belém nyomta. Éreztem is, nem is kicsit. Forgott velem a szoba. Hanyatt vágódtam az asztalon és vártam a megváltást. Szorosan lehunytam a szemem. Lassan hatni kezdett a szer. Elzsibbadt a talpam és már nem éreztem az égető fájdalmat.
Tompán, messziről hallottam a doktor hangját, a fülem zúgása miatt.
- Kiszedem a tüskéket, lefertőtlenítem és bekötözöm. Semmit nem fogsz érezni belőle.
Rutinosan csinálta, tökéletesen. Tényleg nem éreztem semmit, csak az émelygést, és a verejtéket a homlokomon, amit az a tudat váltott ki, hogy tudtam, mi történik.
Aztán valami hideg és kőkemény letörölte a homlokomról az izzadságcseppeket. Megpróbáltam rákoncentrálni.
- Készen van, mehetsz! Ha nagyon be lesz dagadva este, akkor borogasd langyos vízzel.
- Egy kicsit még feküdnék, köszönöm! – A nyelvem kicsit nehezen forgott, így nem tudtam mennyire sikerült érthetően kimondanom.

Aznap már nem mentem sehova. Szóltam Ananak, hogy segítsen felhozni a cuccaim, és szóljon a többieknek, hogy pihenek.
Vacsorára sem mentem le. Akkorra már bőven aludtam. De előtte még megnéztem az e-mailjeim. Apu írt egy üzit. Én válaszoltam rá. Nem túl hosszan elmeséltem neki az utóbbi két nap történéseit, aztán csak bedőltem az ágyba.
Mivel este arra sem vettem a fáradtságot, hogy átöltözzek, reggel kellemetlen só szagra ébredtem. Áradt a bőrömből, a fürdőruhámból, de legfőképpen a hajamból. Megkeményedett a sótól, és mikor fésűvel próbáltam kibontani, darabokban hullottak le róla a fehér kristályok. Szanaszét szaladtak a padlón, ezer irányba.
Remek, takaríthatok megint.
Megfürödtem, kétszer is jó alaposan megmostam a hajam, beraktam mosni, és neki láttam porszívózni.
A folyosón több szekrény is van, amiben takarító eszközöket találhatok.
Egész nap elpiszmogtam, csak az étkezéseknél hagytam abba.

A szünet utolsó két hete összefolyt egy nagy átláthatatlan masszába. Előkészítőre jártam, dolgoztam, elolvastam a kötelezőket előre. Ilyesmik.
Chris vasárnap érkezett meg, 3 nappal a sulikezdés előtt. Első dolga volt hozzám jönni és üdvözölni. Örömmel ugrottam a nyakába, amit reméltem nem ért félre.
A raszta fiú érkezése sokat javított a kedélyemen, de Edward még mindig nem került elő, én pedig türelmetlenül vártam az iskola első napját hátha igaz, hogy addigra visszajön.
Chris gyakran elhívott sétálni, vagy valamilyen programot tervezett velem, de mindet lemondtam, mert délelőtt dolgoztam, délután pedig előkészítőre jártam. Sajnáltam szegényt, hogy mindig lekoptatom, de a szobámban kifeszített vászon régóta várakozik rám, és hiába mondok nemet Chrisnek, sosem marad időm rá.
A szünet utolsó napján szabad voltam. Chrisnek dolga akadt, nem hívott el sehova. De lehet, hogy csak megunta, hogy próbálkozzon, és talált valami jobb programot. Dolgoznom sem kellett aznap, mivel vasárnap volt.
Végre elhatároztam magam.
Előkotortam a „régen” használt festékeimet, a palettámat, az ecseteimet, és a többi apróságot, amire szükségem lehetet. Aztán nekiláttam.
A vásznon a méz-sárga és az égkék szín dominált. Több órán keresztül dolgoztam megállás nélkül. Ebédelni sem mentem el. Mindig is ilyen voltam. Soha egy percre sem hagytam abba a műveimet. Olyan vagyok, mint édesanyám: makacs és akaratos.
Kislányként gyakran elnéztem, ahogy a fehér vászonból valami újat, szebbet varázsolt a helyére. Odaálltam mellé és hol az egyre kibontakozó képet hol anyám arcát fürkésztem. Mikor alkotott, soha nem volt nyugodt. Vagy mosolygott, vagy grimaszolt, attól függően, hogy milyen könnyen, vagy nehezen veszi az akadályt. Összehúzott szemöldökkel koncentrált, mindent beleadott abba, amit csinált.
Nem zavartatta magát, mikor megbámultam őt és az ő kis játékát. Ilyenkor nem nyúztam, nyaggattam Ha szükségem volt valamire, szóltam apunak, vagy magam oldottam meg.
Most is, mint mindig, mikor eszembe jutott, eleredt a könnyem. De ahelyett, hogy elutasítottam volna a fájdalmat, az emléket, szabad utat adtam neki.
Felrémlett előttem milliónyi kép. Együttöltött idő, kalandok, beszélgetések. Gyakran jártunk kirándulni. Majdnem minden hétvégén. Ilyenkor felpakoltuk a kocsit rajzlapokkal, kellékekkel, kajával, és kimentünk, valahova ahol még nem jártunk.
Felidéztem az esetet, az első alkalmat, amikor komolyan, teljes átéléssel rajzoltam.
Olyan 13 éves lehettem. Akkor a húgom még nem született meg.

- Hogy vannak a hölgyek ott hátul? – kérdezte apa hátraszólva. Csak a feje búbját láttam az üléstől. Akkor még nem kopaszodott, sőt, sűrű barna haja volt.
- Jól vagyunk! – nevetett anyám. Lágy, mégis erőteljes nevetőránc húzódott az arcán. Vörös haját lófarokban hátrakötötte, egy zöld szalaggal, ami harmonizált zöld szemével, amit annyira irigyeltem tőle - sajnos én apu barna szemét örököltem, és barna haját. De azért jutott nekem is egy kis vörös árnyalat anyutól. Szeplős arcáról sugárzott a szelídség. Mindig ilyen volt, mikor „rajztúrára” mentünk.
- Fogadjunk, hogy most sem fog menni – morogtam, az orrom alatt.
- Bella, kicsikém! Érzem, hogy menni fog! – A hangja bizakodó volt.
- De anyu! Én nem látok semmi különöset ebben a ködös erdőben! Engem nem fog meg! – ajkam lebiggyedt, szemem megnedvesedett.
Hozzám hajolt, puha kezével megsimogatta az arcom.
Még mindig félre néztem, ezért a nevemen szólított. Ráfordítottam a tekintetem és megpróbáltam nem elsírni magam. Annyira esősen akartam örömet szerezni anyámnak. Megtalálni az ihletet.
- Bella! Biztos, hogy találsz valami elbűvölőt, valamit, amit muszáj lesz megfestened. És ha nem is, ne feledd! Kirándulunk!
Megcsókolta a homlokomat. És magához szorított. Az illata friss volt, mint az első tavaszi szellő.
Mikor elengedett, az ablakhoz fordultam és durcáskodtam, de közben anyu végig az oldalt szalaggal befont copfomat babrálta, és szeretetteljesen nézett rám.
„ Persze! Kirándulni! Torontóban, a jó hidegben és állandóan szemerkélő nedvességben. Hogyisne! „
Nem sokkal ezután, megérkeztünk. Nem tudom hova. A kirándulásunk helyszíneit rendszerint úgy döntjük el, hogy anyám rábök a térképre, és elindulunk arrafelé, aztán ahol felsikolt, ott megállunk.
Aznap is így volt. Egyszer csak felkiáltott, hogy „Állj, állj! Itt jó lesz!” Apu beletaposott a fékbe, én pedig lefejeltem az előttem lévő ülést. Anyu kipattant az autóból, és beviharzott az erdőbe. Egy darabig néztem, ahogy eltűnik alacsony, sovány alakja a fák közt, aztán apura pillantottam. Mosolyogva fordult felém.
– Na, kisasszony? Ön nem akar kiszállni?
Felsóhajtottam. Kikapcsoltam az övet, és kiugrottam a nedves földre.
Charlie félreállt az autóval és leállította a motort. Én türelmetlenül összefontam a karom a mellkasomon és körbenéztem. A látvány magáért beszélt: Fa. Fa. Fa. Fa. Még több fa. Autó. Homokút, ameddig a szem ellát. Fa. Fa. Keskeny ösvény a fák közt. Megint fa… És egy ijedt aranyszempár, ami rám szegeződik. Meglepődtem. Egy őz állt velem szemben a fák közt. Kitágult orrlyukából meleg levegő szállt fel. Szép, karamell színű szeme volt, amilyen embernek nincsen.
Tettem egy lépést a sűrű felé, mire az őz megrándult és futásnak eredt. Aztán a másik oldalról anyám jött elő. A hátam mögül hallottam kedves hangját:
- Találtál valami érdekeset, Bella?
Nem mozdultam. Egyre csak az őz csodás szemei jártak az agyamban.
- Bella! Mi a baj?
Odajött hozzám és megfogta a vállam.
- Semmi. Csak sikerült halálra rémítenem egy vadat. – Végül ránéztem. – És te?
- Találtam egy tisztást. Gyere, segíts kipakolni!
Lecuccoltunk azon a tisztáson, és munkának láttunk.
Anyu javaslatára megpróbáltam az őzt lerajzolni, de úgy tűnt, nehéz feladat lesz. Az őz túl csodás, túl vad, túl szabad volt. Nem voltam képes effajta szépséget megörökíteni.
Renée a köddel burkolt rengeteget festegette. Amíg mi művészkedtünk, apu olvasott. Szegény ilyenkor háttérbe szorult. Nem volt valami nagy művészlélek.
Nekem nagyon nem ment a feladat aznap, úgyhogy elindultam sétálni. Ügyeltem arra, hogy merre megyek, nehogy eltévedjek, és a talajra is oda kellett figyelnem, mert apám ügyetlenségét örököltem. Anyu teljes ellentéte volt apunak. És valahogy mégis összeillettek.
Elhúztam egy ágat a fejem előtt, és akkor megláttam valamit, ami megfogott ebben a nyavalyás erdőben. A sok, vékonyka fa között állt egy hatalmas. Már nem élt. Valószínűleg egy viharban hasadt ketté, hosszában. Sűrűn benőtte a moha, és egy – Torontóban ritkaságnak számító – napsugárban megcsillant rajta a reggeli harmat. Felnéztem az égre. A sűrű, szürke felhőzet egyenletesen feküdt el az amúgy kék égen. Csak egy kis folt volt, amin keresztül a nap ragyogóan megvilágította a fát. Önmagában semmi különös nem lett volna a látképben. De az éles eltérés, amit a félelmetes ködbe borult erdőből előtűnő fénycsóvában fürdő, harmatos, halott fa okozott, különös hangulattal töltött el, amit meg akartam tartani. Az agyammal megpróbáltam a látványnak minden kis részletét lefényképezni, hogy aztán, mikor visszarohanok, nekiálljak ugyanúgy megfesteni.
A kép majdnem elkészült. Már csak apró változtatásokra volt szükség. Elégedetten vizsgáltam a hullámzó, arany búzát. De közben egyfolytában könnyeztem. Észre sem vettem, csak mikor tükörbe néztem. Éppen kimostam az ecseteket. Nagyjából elpakoltam magam után. Az órára pillantottam. Még mindig maradt másfél órám vacsoráig. A gyomrom már korgott, de kényszeríttettem magam, hogy várjam ki azt a kis időt. Átnéztem az órarendem, elolvastam a szükséges kellékek listáját, és nagyjából elolvastam a házirendet.

Vacsinál csöndes voltam, de senki nem szólt érte. Mindenki izgatottan várta a másnapot. Eltűnődtem a doktorral való beszélgetésen. Anyám emléke eléggé elszontyolított, de a helyét átvették Cullenék, amint beléptem az étkezőbe és az üres asztalukat megpillantottam. Mint egy hangszalagot, újra játszottam magamban, és minden szót alaposan megrágtam, ami elhangzott a sulidokinál. Leginkább a „Ragaszkodik a dolgaihoz!” akasztott ki.
Még hogy magával viszi a tollait is? Talán félt, hogy ellopom őket! Nem vagyok én tolvaj! Mi szükségem nekem az ő tollaira? – háborogtam magamban, és felhorkantam. De nem hallották meg. Az óráikról csacsogtak. Minden a holnap körül forgott. Vacsora után valami gólyabálra próbáltak elhívni, de elutasítottam arra hivatkozva, hogy korán lefekszem, mert kipihent szeretnék lenni holnap.
Aztán a szobámba érve sokkot kaptam. Azt kívántam, bár elmentem volna arra a hülye bálra.
Már akkor motoszkált valami a fejemben, mikor a kilincs nem akadt el a kezem alatt.
Ám nem volt elég időm, hogy felismerjem a gondolatot.
Belöktem az ajtót és eltátottam a szám. Talán megrémültem. De legbelül felragyogtam és majd kiugrottam a bőrömből.
Egy görög isten feküdt a másik ágyon, kezét a feje alá téve. Halvány csukott, levendulaszín szemhéja, hosszú, sűrű, fekete szempillában végződött. Tökéletes ajka remegett. Fehér bőre egybeolvadt ingjével.
Aztán egyszer csak felnyitotta a szemét és rám emelte. Egy pillanat alatt elbűvölt. Térdeim kocsonyává váltak, a szívem megőrült én pedig… igen, tényleg elmosolyodtam. És álltam a pillantását.
Na, hát ez egy igen hosszú fejezet lett. Remélem nem baj :D Véleményeket PLS >.<

7.fejezet: Úszásoktatás

Kincsecskéim, igencsak elhúzódott a friss feltevése, mert beteg voltam, 39,6°C-os lázzal feküdtem. Örültem, ha vízszíntesben túlélem ezt az időt. Szóval bocsássatok meg nekem a késésért. Remélem megérte várni rá.

Másnap reggel fél 6-kor keltem, hogy időben el tudjak készülni az új munkahelyemre. Csöndben lopóztam ki Ana szobájából, és célba vettem a sajátomat. Szerencsére éjszakára nyitva hagytam az ablakom, így kellemes hűvösség fogadott. Visszazártam, lezuhanyoztam és felöltöztem, Még nem volt merszem egyik új ruhát sem felvenni, úgyhogy kiválasztottam a régiekből egy török szabású nadrágot és egy egyszerű felsőt.
A – még Chrissel vett – müzlit lekaptam a fali polcról, és elmentem a hozzám közelebbi klubhelységbe, hogy a teakonyhában lévő hűtőből kivegyem a „Swan” feliratú tejet. Mindenki, aki közös téren tárolja a cuccait, jobban teszi, ha ráírja a nevét.
Egyedül voltam a hatalmas szobában. Korán reggel még senki nincs fent, és ezt a részt amúgy is kevesebben használnák, mint ami a folyosó másik végén van, hiszen az utolsó pár szoba üresen állt.
Minden falatot jó alaposan megrágtam, és izgatottan vártam, hogy indulásra készen legyek. Még gyorsan elmostam a tányérom és már szaladtam is a buszmegállóba.
Odaértem a butikhoz, 10 perccel a kezdés előtt, úgyhogy muszáj volt türelmesen várnom, amíg megérkezik a főnök. Miközben a nagy Tally Weil feliratot fixíroztam, abban reménykedtem, hogy nem az a rágózó lány a főnököm, akivel tegnap találkoztam.
Egyszer csak valaki megszólalt a hátam mögül.
- Jó reggelt! – köszöntött az udvarias hang.
Ijedten pördültem meg, mire a nő felnevetett.
- Hello! – viszonoztam a köszöntést kevésbé magabiztosan.
Elsőre felismertem: a tegnapi lány. Most, hogy jobban megnéztem sokkal inkább tűnt felnőtt nőnek. Talán 30 körüli lehetett, de szemmel láthatóan jól tartotta magát. A tegnapi unalomnak nyoma sem volt az arcán.
- Odaengedsz az ajtóhoz? – nevetett még mindig,
- Ja, persze! El-elnézést! – ugrottam arrébb. Zavaromat próbáltam a hajam mögé rejteni.
Kinyitotta az ajtót, és eltűnt a pult mögött, én meg vártam. Végül visszatért.
- Bocsi, elfelejtettem bemutatkozni: Bianca vagyok! És téged hogy hívnak? – nyújtotta a kezét.
- Ömm… Izabella Swan! – fogadtam el a kézfogást. Finom, nőies, de határozott volt.
- A húgom már mondta, hogy talált valakit.
- A húga? – értetlenkedtem.
- Igen.
- Akkor nem önnel találkoztam tegnap?
- Nem, dehogyis! Barbara 10 évvel fiatalabb nálam, de mégis mindig összekevernek minket! – rá sem hederített, hogy én még mindig döbbenten álltam az ajtóban. Folytatta. – Nos, akkor ismertetném a munkakörödet. Gyere! Megmutatom, mi hogy működik, és hogy mi lesz a dolgod. Még van egy óránk. Addig a piszkos anyagiakat is megbeszéljük. Utána elmegyek, de nyitásra itt lesz Barbara is.
Semmi különös nem volt a munkámban. Viszonylag jól fizet, és egészen iskola kezdetéig 6 órás műszakban fogok dolgozni, egyik héten délelőtt 8-tól 14 óráig, az első műszakban, a következő héten a másodikban.
Miután Bianka elment, eléggé esetlennek éreztem magam, de azért ott volt mellettem a húga, és ha kellett segített. Kicsit közönyös volt, de nem utálatos. Kedves volt a maga módján, de nyíltan az értésemre adta: nem áll szándékában barátkozni. Nem is erőltettem. Nagy meglepetésemre, a munkaidőm lejártára elém jött a banda - Eric kivételével -, hogy hazafuvarozzanak. Gondolom féltek, hogy meglógok. Mikor rá kérdeztem, hogy hol van Eric, Mike kárörvendően közölte, hogy dolgozni kell.
Jessica felkísért a szobámba, és a fürdő ajtóm előtt állva őrködött, amíg fel nem vettem a fürdőruhámat. Aztán nagy nehezen lementem a partra, ahol a fiúk már úszógatyában vártak ránk.
- Már azt hittük, meglógtál! - vigyorgott Mike. Hozzám lépett, majd gyengéden átkarolva tolt a meleg tenger felé. Hirtelen bepánikoltam. El akartam futni, de erősen tartott, így nem menekülhettem.
- Meggondoltam magam! Nem akarom! - sipákoltam, miközben össze-vissza rángattam magam.
- Tyler! Segíts neki! - utasította Ana.
- Nem tehetitek ezt velem! - nyivákoltam, mire Tyler is megfogott.
Nem tudom, mi üthetett belém, de elkezdtem félni a víztől.
Annyira lekötött a félelem, hogy észre sem vettem, mikor került le rólam a strandtörölköző és, hogy mit aggattak a kezemre, ami úgy szorított. Aztán a magasabbik fiú egy pillanatra elengedett. Kinyitottam a szemem, és érzetem hogy vízszintes helyzetbe kerülök. Mikor rájöttem végre, hogy mit csinál, majdnem felrobbantam a dühtől.
- Tyler Crowley! Azonnal tegyél le! Követelem! Tegyetek le! - kiabáltam.
Az említett a lábamat fogta, Mike pedig a kezemet. Megcélozták a vizet, szép lassan besétáltak, és egyszer csak elengedtek. Egy másodperc töredékéig a víz alá merültem és tele ment az orrom és a szám sós tengerrel. A szememet ösztönösen becsuktam, még mielőtt a fiúk bedobtak volna a vízbe. Kapart a torkom, a só égette a mandulámat, minden levegő kiment a tüdőmből. Azt hittem fulladozok. De nem. A felfújható karúszók, amit a kezemre erősítettek felhúztak a felszínre, és arra a zavarba ejtő tényre is rá kellett jönnöm, hogy a víz csak térdig ér. Köhögtem, tüsszögtem, és igazán szánalmasnak éreztem magam. De a dühömnél semmi nem volt nagyobb. Láttam a többieket, ahogy rajtam nevetnek. Tudtam, hogy nem rosszindulatból teszik, de nem tudtam velük nevetni és azt mondani: "Hű, ez jó poén volt!"
Aztán rémült lettem. És még dühösebb: Jessica videokamerát, Angela pedig fényképezőgépet tartott a kezében. Mindkettő lencséje egyenesen rám szegeződött.
Egy percig esetlenül álltam, aztán úgy gondoltam, ideje lenne véget vetni ennek. Bár, őszintén fogalmam sem volt róla, hogyan. Határozatlan léptekkel elindultam Ana strandtáskája felé, amiből kikandikált valami fehér anyag, ami kísértetiesen hasonlított az én strandtörölközőmre. Szándékomban állt újra magamra kötni, mint valamiféle ruhát, és a hajamnak is szüksége lett volna egy csatra.
- Hó-hó! Hova mész? Még nincs vége! - fogta meg a vállam valaki, mikor már majdnem megkaparintottam a táskát.
Kénytelen voltam megállni, hacsak nem akartam hátra esni.
- Ana, hagyjál! - igyekeztem méltóságteljes hangot megütni, helyette könyörgésszerű morgásra futotta.
- Ne rontsd el az örömünket! - kérlelt mosolyogva, és átölelte a vállam.
Elengedett mikor megfordultam, és 6 kajánul vigyorgó, elszánt arcba ütköztem. Megijedtem, úgyhogy megadtam magam.
- Jó, rendben! Mit csináljak?
Végigfuttattam a szemem a többieken, de a nélkül is tudtam, hogy Mike fog előrelépni. Kézen fogott - amire viszont nem számítottam -, aztán gyengén, de határozottan húzott a vízbe. Engedtem neki.
- Először is szokd meg a vizet!
Még a homokos résznél elengedte a kezem. Egyedül ment be, míg derékig nem ért a víz, ott megfordult. Látva, hogy még mindig a parton toporgok, megszólalt:
- Most gyere be, önszántadból!
Megráztam a fejem. Azt hiszem Tyler volt az a sunyi, aki felém lódult, hogy "segítsen", de Mike letorkolta.
- Ne! - aztán felém fordult. - Gyere!
Kinyújtotta a karját és olyan gyengéden, mégis bíztatóan pillantott rám, hogy akaratlanul is elpirultam. Reflexszerűen Jessy felé néztem. Keserűséget véltem felfedezni az arcán, de próbálta leplezni.
Bizalmatlanul elindultam. A langyos víz lemosta a talpamról a homokot. Kifejezetten jól esett, ahogy kicsit lehűt, befelé haladva pedig egyre feljebb nyaldosták a hullámok testem. Végül elértem Mike-hoz. Kellemesen ringatózott a tenger. Kelletlenül, de bevallottam magamnak, egészen jó érzés volt ez a fajta nedvesség.
- Ügyes vagy! - megdicsért, mint egy kisgyereket - Bízol bennem?
Másfél hét ismeretség után azt kellett volna mondanom, hogy nem.
De ki az, aki nem bízik meg Mike Newtonban?
Igenlően bólintottam.
- Helyes! - megdobott egy boldog mosollyal, aztán előre hajolt, és 10 centivel a vízfelszín alatt kinyújtotta a karjait. Értetlenül meredtem rá.
- Feküdj a kezemre! - mondta végtelen türelemmel.
- Nem én!
- De Bella! - unszolt - azt mondtad, bízol bennem!
- Igen! De a vízben nem! - feleltem, és kezdtem hülyén érezni magam. Csak ürügyet kerestem, hogy ne kelljen ezt csinálnom. Már valóban szívesebben voltam a tengerben, mint 2 perccel ez előtt, de attól még igenis hülyeségnek tartottam ezt az egészet.
- Rajtad van a karúszó! Semmi sem történhet! - megint olyan gyöngéden nézett rám, hogy megrémültem. Ha Mike ezt folytatja, Jess egészen biztosan ki fog készülni.
- Jól van! Essünk túl rajta! - sóhajtottam. Ráfeküdtem a kezeire. Azok óvatosan megkeresték a helyüket - a mellem alatt és a csípőmnél - nem kis kellemetlenséget okozva nekem. A fejemet feltartottam, hogy az arcom ne legyen vizes, és vártam az instrukciót.
- Nyújtsd előre a karodat, a két kézfejedet tedd egymás mellé, úgy, hogy a tenyereid oldalra nézzenek. A lábadat egyelőre csak tartsd lazán.
Én pontosan követtem az utasításokat
- Jó, és most csinálj úgy, mintha a tenyereddel félre akarnád tolni magad elől a vizet, végig kinyújtott karral. Mehet!
Amint elkezdtem mozogni, a keze szorosabban tapadt hozzám és azt hiszem, ezt nagyon élvezte.
Ezt nevezik a helyzet kihasználásának?
A többiek is bejöttek utánunk és körénk álltak. Jessica az istenért le nem tette volna azt a kamerát!
- Most, a lábaddal kezdj lapátolni! - szólt rám a büszke hang.
Ösztönösen mozogtam, pedig soha nem csináltam ilyet, és egyre magabiztosabban "úsztam". A fejemet minduntalan feltartottam, ami nagyon fárasztóvá vált egy idő után. A nyakam már fájt, ezért abbahagytam, gondolván, Mike úgyis megtart. Döbbenten ébredtem rá, hogy nem. Mike karjai már nem fonódtak körém, én pedig süllyedtem. Bepánikoltam. Már éppen kiáltani akartam, de aztán rájöttem, hogy csak a lábam süllyed, mert a karúszó fenntart. Megnyugodtam.
Bizonyára a talpam alatt van a talaj, mindjárt a lábamra támaszkodhatok.
Ehelyett üres hűvösséget éreztem. Villámként hasított az agyamba: már nem a derékig érő vízben lubickolok a srácokkal, de nem ám! Kapálózva fordultam meg, hogy lássam, mennyire messze jöttem el a parttól, és eltátottam a számat. Legalább 10 méterre kerültem a bandától, akik ujjongva tapsoltak nekem. Majd hogy nem sírva fakadtam.
- Nem tudok visszaúszni! - kiabáltam elcsukló hangon. - Segítsetek!
- Egyedül úsztál el odáig! Akkor vissza is tudsz jönni! - válaszolta a göndör hajú. Narancssárga ruhája kitűnt, a többiekéből.
Szent meggyőződésem volt arról, hogy képtelen leszek visszajutni egyedül és a félelem is eléggé lebénított. Rémisztő volt a lábam alatt nem érezni semmit. Végtagjaimat ólomsúlyúnak éreztem, de nem mertem abbahagyni a mozgást, hiába volt karúszóm.
Végül erőt vettem magamon, újra vízszintes helyzetbe küszködtem magam, és megpróbáltam visszaúszni. Elég lassan ment. Kezdtem fáradni. A gyengeség úrrá lett rajtam, szédültem és ájulás szélére kerültem, de tovább úsztam, míg oda nem értem kis csapatunkhoz. Előbb nem volt merszem megpróbálni, hátha már leér a lábam: ha mégsem ért volna még le, szinte biztos, hogy nem bírtam volna újra kezdeni.
Végre felálltam, de ugyanazzal a lendülettel, hanyatt vágódtam. Tyler kapott el és aggódva cipelt ki a vízből a többiek segítségével.
Na, hát várom a véleményeket!^^ Előre is köszönöm őket! Puszii