9.fejezet: Éjjeli csetlés-botlás

Na itt van a következő fejezet! Ez is elég hosszú lett, de itt bőven szerepelnek a Cullenek ;P

Szóra nyitotta tökéletes ajkait, és olyan gyönyörű angyali hangon kezdett beszélni, hogy a lelkem is beleremegett:
- Szia!
Hihetetlen gyorsan előttem termett, csak egy elmosódott csíkot láttam belőle. Át kellett gondolnom, hogy nem vertem-e be ma a fejem és talán azért nem egészen tiszta a látásom.
- He-helo! – nem tudtam jobbat kinyögni.
Egy karnyújtásnyira állt tőlem, ha akartam, volna megérinthettem volna. És akartam. Alig bírtam visszafogni magam.
Egészen máshogy viselkedett most, mint az első napon. Barátságosnak azért nem mondanám, de kedvesebb volt. Elbűvölően mosolygott, de a szemöldökét összehúzta, mintha erősen koncentrálna, és még mindig nem vett levegőt, de legalább nem olyan feltűnően.
- A nevem Edward Cullen! – mutatkozott be udvariasan. Hanglejtése ugyanolyan különleges volt, mint a doktoré.
- Tudom.
Kicsit meglepődött, de folytatta: - Nos, szeretnék elnézést kérni, amiért a múltkor nem mutatkoztam be, és olyan csúnyán viselkedtem! – még mindig mosolygott, de egyre inkább türelmetlenné vált az arckifejezése.
Az első találkozás emlékére lefagyott a mosoly az arcomról.
- Na igen… kicsit sem voltál barátságos! – vágtam oda élesen, és odamentem a szekrényhez, hogy kivegyem a törölközőmet.
- Még egyszer szeretnék bocsánatot kérni!
- Aha! Oké! – még egyszer felé fordultam. – Hogy van a beteg rokonod? –szegeztem neki hírtelen a kérdést, remélve, hogy sikerül behúznom a csőbe, és kiderül, hogy hazudott a doki.
- Jól, köszi! –az arcán nyoma sem volt mosolynak, közömbös képet vágott.
- Ennek örülök! –jelentőségteljesen ránéztem. Még mindig nem hittem el, hogy igaz a történet.
- Na és a te talpad hogy van?
Nagyon meglepődtem, nem tudtam felelni, csak bólintottam, remélve, hogy megérti.
Vajon honnan tudja?
Aztán kinyitottam azt a szekrényt, amelyikben a törölközőimnek kéne lenniük. Helyette idegen férfi cuccokat találtam. Hitetlenkedve nyitottam ki a másik szekrényt. Minden ruhám tökéletesen el volt rendezve benne. Felháborodva pördültem meg.
- Szóval már be is költöztél? Talán megvárhattál volna, hogy én magam pakoljam át a ruháimat! Egyáltalán hogy a francba jutottál be? –szinte fortyogtam.
- Talán a kulcsommal? –megint mosolygott. Előkapta a kulcsot a zsebéből és meglengette az orrom előtt. – Ez az én szobám is! Osztoznod kell!
- Ja igen! Boccs! De akkor legalább nem kéne tolvajnak nevezned! Nem szoktam lopni! –mérgesen kaptam ki a pizsamámat és a törölközőmet a szekrényből, és berohant a fürdőbe. Olyan hangosan csaptam be az ajtót, hogy nem csodálkoznék azon, ha a szomszéd szobában is meghallják.
Levettem a ruháimat, beléptem a zuhanyzófülkébe és megengedtem a vizet. Legalább egy órán keresztül voltam bent. Szándékomban állt az összes meleg vizet elhasználni, hogy Edwardnak ne maradjon.
Miután belebújtam a pizsimbe kimentem. Egészen fura volt, hogy valaki más is lakik velem.
Most is az ágyon feküdt, csukott szemmel, remegő ajkakkal. Elmentem mellette és leültem az íróasztalomhoz. Felnyitottam a laptopom, hogy megnézzem a postafiókomat.
- Megtudhatnám, hogy honnan veszed, hogy tolvajnak hiszlek?
A kérdés egyenesen a fülem mellől jött, de nem hallottam hogy ideállt volna mögém.
- És te honnan veszed, hogy lopok? –fordultam meg. Pont szembe találtam magam vele.
- Én kérdeztelek előbb! Az isten szerelméért Bella, én nem mondtam ilyesmit!
Elakadt a szavam, és elfelejtettem mérges lenni.
- Honnan tudod, hogyan neveznek?
Úgy tűnt, ő is megzavarodott egy pillanatra, de aztán újra határozottá vált.
- A tanulmányi irodából. Miért, te honnan tudod az enyémet?
- Nem arra gondolok! – ráztam a fejem. – Hanem hogy hogyan becéznek. Először mindenki Isabellának hív.
Edward nem tudott rá válaszolni. Arany szemei félre néztek.
Várjunk csak! Arany? Pont, mint Dr.Cullennek vagy mint az emlékemben az őznek. Olyanok, amilyen embernek nincs! De hát múltkor éjfekete volt.
- Kontaklencsét hordasz? – kérdeztem és közelebb hajoltam az arcához, hogy jobban megnézzem. Villámgyorsan elhúzódott és az ajtóhoz sietett.
- Nem! – mondta aztán kiment.
Megilletődve néztem utána. Még egy darabig nem mozdultam, aztán valahogy mégis életet vertem a testembe, és hogy elűzzem az utóbbi egy óra emlékét, belemélyedtem apám egyetlen levelébe:

Bells!
Judyval jól megvagyunk. Örülök, hogy találtál magadnak barátokat. Hamarosan elkezdődik a tanítás. Sok szerencsét hozzá! A következő hónapra is befizettem, és hamarosan meg kell jönnie a pénznek is, amit neked küldtem, hogyha bármire szükséged van, meg tudd venni!
Puszil: Apád

Nem igazán tudtam mit válaszoljak. Valamit végül is kitaláltam, de a lakótársról nem meséltem. Apámnál egészen biztosan kiverné a biztosítékot, hogy egy fiúval osztozom a szobán.
Még bepakoltam másnapra, aztán befeküdtem az ágyba és egy regényt olvastam. De hamar elfáradtam. A könyvet letettem, megigazítottam a párnám, lekapcsoltam a lámpám és belesüppedtem a puha párnába. Esküdni mertem volna, hogy azonnal elnyom az álom, de ahogy a lámpát lekapcsoltam, az álmosságnak nyoma sem volt. Órákon keresztül forgolódtam álmatlanul. Edward még mindig nem tért vissza a szobába, és én idegesen vergődtem a gondolataim közt. Tele volt az agyam Cullenékkel, és hozzájuk kapcsolódó kérdésekkel, amik egyre csak szaporodtak.
Miért rohant be a koboldszerű lány a szobába olyan izgatottan? Miért olyan gyönyörűek? Hogy lehet, hogy csillog a bőrük? A lányokat még megértem, ha csillámos tusfürdővel fürödnek, még azt is, ha csillámport tesznek magukra. De a fiúknál nem buzis egy kicsit?
Még a doktor is. Aztán meg: Miért volt olyan ellenséges Edward az első napon? Miért akart mindenáron megszabadulni tőlem? Miért nem lélegzik a közelemben? Na és az a türelmetlen-elégedetlen, erőszakos pillantás, amit csak felém intéz? A hírtelen eltűnésük? A doktor hazugsága a rokonról? De akkor, hogyhogy Edward nem lepődött meg a kérdésem hallatán? És az, hogy tolvajnak vél? A hírtelen visszatérés, a kedvesség, az érdeklődés, és a tartózkodó kíváncsiság? A hazugság a kontaklencséről? A furcsa reakció? A megmagyarázhatatlan szépség? És legfőképpen: Miért nem jön már vissza?
Nyugtalanított a távolléte. Végül olyan ideges lettem, hogy elképzelhetetlennek tartottam az alvás lehetőségét. Utána akartam menni, megkeresni.
Bella, hát megőrültél? Mi van veled? – korholtam magam. Előkotortam a walkmenem, és az éjjeli szekrényre tettem, hogy majd zenét hallgatok, a gondolatok elűzésére, aztán elalszok. De előbb –határoztam el- iszok egy kis langyos tejet fahéjjal. Ahogyan anya csinálta, ha nem tudtam aludni.
Kilopóztam a sötétbe és mivel nem akartam a folyósón lámpát kapcsolni, a koromsötétben a fal mentén tapogatózva indultam neki a klubhelység megkeresésének. Egy-egy szoba volt csak addig, és az egyik ajtónál fényt láttam kiszűrődni. Az ajtó körvonalának résein tiszta fény áradt áradt a sötét folyosóra, de hang nem társult hozzá. Meglepő volt. Éjfél már biztosan elmúlt, és hát valaki ilyenkor még fent van? Hiszen holnap iskola. De mindegy is, nem az én dolgom.
Végül is elbotorkáltam odáig, jó párszor el is botlottam, de mindannyiszor szerencsésen megkapaszkodtam. Kitapogattam a kilincset, kinyitottam az ajtót, és éppen be akartam lépni, mikor váratlan dolog történt. Rengeteg kemény dolog borult rám. Hangosan felsikoltottam az ijedségtől és nagy zajjal a járólapon landoltam azokkal a valamikkel, amik élesen koppantak a talajjal való találkozáskor. Nagyon beütöttem a fejem és a hátam is fájt az eséstől. De ez volt a legkevesebb. Az ilyesmit már megszoktam. Viszont mikor kinyílt az az ajtó, ahonnan a fény jött, kilépett egy alacsony lány, és egy nyúlánk, szőke fiú, majd utánuk kilesett egy bronzvörös hajú srác. Nem voltam tőlük messze, azonnal felismertem őket. És hallani is hallottam, ahogy bentről kiszól egy férfi:
- Na melyik halandó csámpázik odakint?
- Emmett, néha igazán befoghatnád! – szólt rá egy gyönyörű női hang.
- Bella? – ámuldozott Edward és közelebb jött. Erre a másik két ember is aki a szobában tartózkodott –legalábbis a hangok alapján- kijött.
Borzasztóan szégyelltem magam, hogy ilyen lármát csaptam, nagyon reméltem, más nem figyelt fel a hangzavarra. Valamint még szívesen süllyedtem volna el szégyenemben.
Megpróbáltam felkelni. Először is lelöktem magamról a porszívót, a seprűt, felmosót és ilyeneket –közben rájöttem, hogy rossz ajtót nyitottam ki, méghozzá a tároló szekrényét- azzal jó nagy zajt csaptam, de már nem érdekelt, csak minden áron szerettem volna kimenekülni ebből a kínos helyzetből. Mikor a fejemet akartam felemelni, rettenetes fájdalom hasított bele és a nyakam visszacsuklott. Egy gyengécske áúú hagyta el a szám, és igazán nem tudtam, mit tegyek. Az akire a szobában rászóltak, elnevette magát és ő jött oda először, hogy segítsen, miközben jól kinevetett. A hátam és a fejem alá nyúlt, úgy segített talpra. Nem tudtam igazán meghatározni, de úgy tűnt, mintha jéghideg lenne a keze. Megtámaszkodtam a falban, és ránéztem. Ő még mindig remekül szórakozott. Nagydarab, sötét hajú… Emmett Cullen nyilallt belém a felismerés. A másik lány meg bizonyára Rosalie Hale.
- Ööö… köszi! – hebegtem. Kicsit még ácsorogtam ott, míg visszatért az erőm. Nagyon fura volt az egész, mert ők csak ott álltak és bámultak, én meg nem tudtam mit kéne tennem, vagy mondanom.
Végül megköszörültem a torkomat: - Bocsássatok meg a lármáért, éppen a teakonyhába indultam tejért, mert nem tudok elaludni, és véletlenül a sötétben a tároló szekrény ajtaját nyitottam ki!
Lehajoltam a cuccokért, amik kipotyogtak és megpróbáltam visszagyömöszölni őket.
- Semmi baj! – szólt Emmett, majd vígan visszabandukolt a szobájukba.
Az egyik seprű fejbekólintott, és akkor odajött a kis koboldlány.
- Majd én! – suttogta szelíden.
Gyengéden, de határozottan eltolt, majd ügyesen, pillanatok alatt bepakolta a dolgokat a helyükre.
- Köszönöm! – motyogtam- És még egyszer bocsánat!
Aztán, mint a villám, besprinteltem a teakonyhába. Elővettem az üres hűtőből a „SWAN” feliratú tejet, egy bögrét, és megcsináltam a langyos tejemet, majd visszaindultam. Most már annyi fény sem volt a folyósón, mint amennyi az előbb a nyitott ajtón kiáradt. A falmentén igyekeztem megkeresni a szobánkat. Az előző bénázástól már csak az lenne rosszabb, ha egy idegen szobába nyitnék be.
Kezdtem botladozni, és egyáltalán nem tudtam, hol vagyok, mikor valaki megszólalt halkan, dallamos, bársonyos hangon: - Bella, te nem ismered a villany fogalmát?
Megint nagyon paprikás lettem és elkezdtem beszélni a vak sötétnek. – Te ne szórakozz velem! Igen is ismerem, de nem akarok feltűnést kelteni azzal, hogy felkapcsolom.
- Inkább töröd össze magad, de azt sem csendben, hanem úgy, hogy felvered az egész emeletet?
- Nem fogom sem összetörni magam, sem felverni senkit, hanem most bemegyek a szobámba, és alszok. – már a kezem ráakadt a kilincsre és nyitottam volna be, mikor egy hűvös tenyér elkapott.
- Az nem a mi szobánk! – szólt rám.
Áramütésként hatott rám az érintése, és valószínűleg Edwardra is, mert ijedten kaptuk el a kezünket.
A sötétben elöntötte a pír az arcomat, és a süket csöndben attól féltem meghallja vad szívem őrült dobogását.
Lassan összeszedtem magam.
- Ha olyan okos vagy, akkor mutasd meg, merre van!
- Bella, én itt vagyok! – szólt az ellenkező irányból a hang, és hallottam az elfojtott nevetését.
Mivel észrevette, hogy nem mozdulok, megragadta a vállam, ügyelve, hogy ne érjen a bőrömhöz, és bevezetett valahova, majd lenyomott –vélhetően- az ágyra.
- Na és most aludj, mert korán kell kelni!
De nem figyeltem a szavaira. Elkalandoztam, majd felcsattantam: - Miért lopakodsz utánam a sötétben?
- Nem lopakodok! Csak kijöttem Alice-től és te is a szobádba tartottál!
- Peersze! És én vagyok a tolvaj, mi? Nem én vagyok az, aki úgy ismeri koromsötétben a szobákat, mint a tenyerét!
- Verd már ki a fejedből ezt a marhaságot! – morogta.
Nem mozdultam. Sóhajt hallottam, majd egyszerre világosság lett.
- Még ma lefekszel? Én is szeretnék aludni. – furán hangsúlyozta az aludni szót, mintha számára ez valami mást jelentene.
Bambán ránéztem. Ő morcos, és nagyon elégedetlen volt, de a pillantása most is kíváncsi. A csésze felé bökött, mire észbe kaptam. Gyorsan megittam, és az éjjeli szekrényemre tettem. Nem vállalkoztam volna arra, hogy most vissza is vigyem. Befeküdtem az ágyba a fal felé fordulva. Újra sötét lett.
Egy ideig feküdtem, aztán felálltam, és elbotorkáltam a fürdőig, mert a fahéj miatt a szám keserű volt, és ki akartam mosni az ízt.
- Meddig fogsz még mászkálni? – kérdezte ingerülten a lakótársam. Nem feleltem. Bementem, fogat mostam, aztán újra visszabújtam az ágyba. Forgolódtam egy kicsit, mert nem tudtam elaludni. Végül úgy döntöttem bevetem a walkmenem. Az éjjeli szekrényre nyúltam érte, és leborítottam a bögrét, ami csörömpölve leesett.
- Megkérhetnélek, hogy most már maradj nyugton végre?
- Jólvanna!
- Köszönöm! – mondta gúnyosan.
Betettem a fülhallgatót és elindítottam a zenét. Lassan elaludtam abban a boldog tudatban, hogy itt fekszik tőlem, nem messze, és már nem megy el.
Éppen határidőre megírtam, de szerintem sokan csak szombaton olvassátok el! Na nem baj! Szóval milyen lett? Eléri a színvonalat? :D