7.fejezet: Úszásoktatás

Kincsecskéim, igencsak elhúzódott a friss feltevése, mert beteg voltam, 39,6°C-os lázzal feküdtem. Örültem, ha vízszíntesben túlélem ezt az időt. Szóval bocsássatok meg nekem a késésért. Remélem megérte várni rá.

Másnap reggel fél 6-kor keltem, hogy időben el tudjak készülni az új munkahelyemre. Csöndben lopóztam ki Ana szobájából, és célba vettem a sajátomat. Szerencsére éjszakára nyitva hagytam az ablakom, így kellemes hűvösség fogadott. Visszazártam, lezuhanyoztam és felöltöztem, Még nem volt merszem egyik új ruhát sem felvenni, úgyhogy kiválasztottam a régiekből egy török szabású nadrágot és egy egyszerű felsőt.
A – még Chrissel vett – müzlit lekaptam a fali polcról, és elmentem a hozzám közelebbi klubhelységbe, hogy a teakonyhában lévő hűtőből kivegyem a „Swan” feliratú tejet. Mindenki, aki közös téren tárolja a cuccait, jobban teszi, ha ráírja a nevét.
Egyedül voltam a hatalmas szobában. Korán reggel még senki nincs fent, és ezt a részt amúgy is kevesebben használnák, mint ami a folyosó másik végén van, hiszen az utolsó pár szoba üresen állt.
Minden falatot jó alaposan megrágtam, és izgatottan vártam, hogy indulásra készen legyek. Még gyorsan elmostam a tányérom és már szaladtam is a buszmegállóba.
Odaértem a butikhoz, 10 perccel a kezdés előtt, úgyhogy muszáj volt türelmesen várnom, amíg megérkezik a főnök. Miközben a nagy Tally Weil feliratot fixíroztam, abban reménykedtem, hogy nem az a rágózó lány a főnököm, akivel tegnap találkoztam.
Egyszer csak valaki megszólalt a hátam mögül.
- Jó reggelt! – köszöntött az udvarias hang.
Ijedten pördültem meg, mire a nő felnevetett.
- Hello! – viszonoztam a köszöntést kevésbé magabiztosan.
Elsőre felismertem: a tegnapi lány. Most, hogy jobban megnéztem sokkal inkább tűnt felnőtt nőnek. Talán 30 körüli lehetett, de szemmel láthatóan jól tartotta magát. A tegnapi unalomnak nyoma sem volt az arcán.
- Odaengedsz az ajtóhoz? – nevetett még mindig,
- Ja, persze! El-elnézést! – ugrottam arrébb. Zavaromat próbáltam a hajam mögé rejteni.
Kinyitotta az ajtót, és eltűnt a pult mögött, én meg vártam. Végül visszatért.
- Bocsi, elfelejtettem bemutatkozni: Bianca vagyok! És téged hogy hívnak? – nyújtotta a kezét.
- Ömm… Izabella Swan! – fogadtam el a kézfogást. Finom, nőies, de határozott volt.
- A húgom már mondta, hogy talált valakit.
- A húga? – értetlenkedtem.
- Igen.
- Akkor nem önnel találkoztam tegnap?
- Nem, dehogyis! Barbara 10 évvel fiatalabb nálam, de mégis mindig összekevernek minket! – rá sem hederített, hogy én még mindig döbbenten álltam az ajtóban. Folytatta. – Nos, akkor ismertetném a munkakörödet. Gyere! Megmutatom, mi hogy működik, és hogy mi lesz a dolgod. Még van egy óránk. Addig a piszkos anyagiakat is megbeszéljük. Utána elmegyek, de nyitásra itt lesz Barbara is.
Semmi különös nem volt a munkámban. Viszonylag jól fizet, és egészen iskola kezdetéig 6 órás műszakban fogok dolgozni, egyik héten délelőtt 8-tól 14 óráig, az első műszakban, a következő héten a másodikban.
Miután Bianka elment, eléggé esetlennek éreztem magam, de azért ott volt mellettem a húga, és ha kellett segített. Kicsit közönyös volt, de nem utálatos. Kedves volt a maga módján, de nyíltan az értésemre adta: nem áll szándékában barátkozni. Nem is erőltettem. Nagy meglepetésemre, a munkaidőm lejártára elém jött a banda - Eric kivételével -, hogy hazafuvarozzanak. Gondolom féltek, hogy meglógok. Mikor rá kérdeztem, hogy hol van Eric, Mike kárörvendően közölte, hogy dolgozni kell.
Jessica felkísért a szobámba, és a fürdő ajtóm előtt állva őrködött, amíg fel nem vettem a fürdőruhámat. Aztán nagy nehezen lementem a partra, ahol a fiúk már úszógatyában vártak ránk.
- Már azt hittük, meglógtál! - vigyorgott Mike. Hozzám lépett, majd gyengéden átkarolva tolt a meleg tenger felé. Hirtelen bepánikoltam. El akartam futni, de erősen tartott, így nem menekülhettem.
- Meggondoltam magam! Nem akarom! - sipákoltam, miközben össze-vissza rángattam magam.
- Tyler! Segíts neki! - utasította Ana.
- Nem tehetitek ezt velem! - nyivákoltam, mire Tyler is megfogott.
Nem tudom, mi üthetett belém, de elkezdtem félni a víztől.
Annyira lekötött a félelem, hogy észre sem vettem, mikor került le rólam a strandtörölköző és, hogy mit aggattak a kezemre, ami úgy szorított. Aztán a magasabbik fiú egy pillanatra elengedett. Kinyitottam a szemem, és érzetem hogy vízszintes helyzetbe kerülök. Mikor rájöttem végre, hogy mit csinál, majdnem felrobbantam a dühtől.
- Tyler Crowley! Azonnal tegyél le! Követelem! Tegyetek le! - kiabáltam.
Az említett a lábamat fogta, Mike pedig a kezemet. Megcélozták a vizet, szép lassan besétáltak, és egyszer csak elengedtek. Egy másodperc töredékéig a víz alá merültem és tele ment az orrom és a szám sós tengerrel. A szememet ösztönösen becsuktam, még mielőtt a fiúk bedobtak volna a vízbe. Kapart a torkom, a só égette a mandulámat, minden levegő kiment a tüdőmből. Azt hittem fulladozok. De nem. A felfújható karúszók, amit a kezemre erősítettek felhúztak a felszínre, és arra a zavarba ejtő tényre is rá kellett jönnöm, hogy a víz csak térdig ér. Köhögtem, tüsszögtem, és igazán szánalmasnak éreztem magam. De a dühömnél semmi nem volt nagyobb. Láttam a többieket, ahogy rajtam nevetnek. Tudtam, hogy nem rosszindulatból teszik, de nem tudtam velük nevetni és azt mondani: "Hű, ez jó poén volt!"
Aztán rémült lettem. És még dühösebb: Jessica videokamerát, Angela pedig fényképezőgépet tartott a kezében. Mindkettő lencséje egyenesen rám szegeződött.
Egy percig esetlenül álltam, aztán úgy gondoltam, ideje lenne véget vetni ennek. Bár, őszintén fogalmam sem volt róla, hogyan. Határozatlan léptekkel elindultam Ana strandtáskája felé, amiből kikandikált valami fehér anyag, ami kísértetiesen hasonlított az én strandtörölközőmre. Szándékomban állt újra magamra kötni, mint valamiféle ruhát, és a hajamnak is szüksége lett volna egy csatra.
- Hó-hó! Hova mész? Még nincs vége! - fogta meg a vállam valaki, mikor már majdnem megkaparintottam a táskát.
Kénytelen voltam megállni, hacsak nem akartam hátra esni.
- Ana, hagyjál! - igyekeztem méltóságteljes hangot megütni, helyette könyörgésszerű morgásra futotta.
- Ne rontsd el az örömünket! - kérlelt mosolyogva, és átölelte a vállam.
Elengedett mikor megfordultam, és 6 kajánul vigyorgó, elszánt arcba ütköztem. Megijedtem, úgyhogy megadtam magam.
- Jó, rendben! Mit csináljak?
Végigfuttattam a szemem a többieken, de a nélkül is tudtam, hogy Mike fog előrelépni. Kézen fogott - amire viszont nem számítottam -, aztán gyengén, de határozottan húzott a vízbe. Engedtem neki.
- Először is szokd meg a vizet!
Még a homokos résznél elengedte a kezem. Egyedül ment be, míg derékig nem ért a víz, ott megfordult. Látva, hogy még mindig a parton toporgok, megszólalt:
- Most gyere be, önszántadból!
Megráztam a fejem. Azt hiszem Tyler volt az a sunyi, aki felém lódult, hogy "segítsen", de Mike letorkolta.
- Ne! - aztán felém fordult. - Gyere!
Kinyújtotta a karját és olyan gyengéden, mégis bíztatóan pillantott rám, hogy akaratlanul is elpirultam. Reflexszerűen Jessy felé néztem. Keserűséget véltem felfedezni az arcán, de próbálta leplezni.
Bizalmatlanul elindultam. A langyos víz lemosta a talpamról a homokot. Kifejezetten jól esett, ahogy kicsit lehűt, befelé haladva pedig egyre feljebb nyaldosták a hullámok testem. Végül elértem Mike-hoz. Kellemesen ringatózott a tenger. Kelletlenül, de bevallottam magamnak, egészen jó érzés volt ez a fajta nedvesség.
- Ügyes vagy! - megdicsért, mint egy kisgyereket - Bízol bennem?
Másfél hét ismeretség után azt kellett volna mondanom, hogy nem.
De ki az, aki nem bízik meg Mike Newtonban?
Igenlően bólintottam.
- Helyes! - megdobott egy boldog mosollyal, aztán előre hajolt, és 10 centivel a vízfelszín alatt kinyújtotta a karjait. Értetlenül meredtem rá.
- Feküdj a kezemre! - mondta végtelen türelemmel.
- Nem én!
- De Bella! - unszolt - azt mondtad, bízol bennem!
- Igen! De a vízben nem! - feleltem, és kezdtem hülyén érezni magam. Csak ürügyet kerestem, hogy ne kelljen ezt csinálnom. Már valóban szívesebben voltam a tengerben, mint 2 perccel ez előtt, de attól még igenis hülyeségnek tartottam ezt az egészet.
- Rajtad van a karúszó! Semmi sem történhet! - megint olyan gyöngéden nézett rám, hogy megrémültem. Ha Mike ezt folytatja, Jess egészen biztosan ki fog készülni.
- Jól van! Essünk túl rajta! - sóhajtottam. Ráfeküdtem a kezeire. Azok óvatosan megkeresték a helyüket - a mellem alatt és a csípőmnél - nem kis kellemetlenséget okozva nekem. A fejemet feltartottam, hogy az arcom ne legyen vizes, és vártam az instrukciót.
- Nyújtsd előre a karodat, a két kézfejedet tedd egymás mellé, úgy, hogy a tenyereid oldalra nézzenek. A lábadat egyelőre csak tartsd lazán.
Én pontosan követtem az utasításokat
- Jó, és most csinálj úgy, mintha a tenyereddel félre akarnád tolni magad elől a vizet, végig kinyújtott karral. Mehet!
Amint elkezdtem mozogni, a keze szorosabban tapadt hozzám és azt hiszem, ezt nagyon élvezte.
Ezt nevezik a helyzet kihasználásának?
A többiek is bejöttek utánunk és körénk álltak. Jessica az istenért le nem tette volna azt a kamerát!
- Most, a lábaddal kezdj lapátolni! - szólt rám a büszke hang.
Ösztönösen mozogtam, pedig soha nem csináltam ilyet, és egyre magabiztosabban "úsztam". A fejemet minduntalan feltartottam, ami nagyon fárasztóvá vált egy idő után. A nyakam már fájt, ezért abbahagytam, gondolván, Mike úgyis megtart. Döbbenten ébredtem rá, hogy nem. Mike karjai már nem fonódtak körém, én pedig süllyedtem. Bepánikoltam. Már éppen kiáltani akartam, de aztán rájöttem, hogy csak a lábam süllyed, mert a karúszó fenntart. Megnyugodtam.
Bizonyára a talpam alatt van a talaj, mindjárt a lábamra támaszkodhatok.
Ehelyett üres hűvösséget éreztem. Villámként hasított az agyamba: már nem a derékig érő vízben lubickolok a srácokkal, de nem ám! Kapálózva fordultam meg, hogy lássam, mennyire messze jöttem el a parttól, és eltátottam a számat. Legalább 10 méterre kerültem a bandától, akik ujjongva tapsoltak nekem. Majd hogy nem sírva fakadtam.
- Nem tudok visszaúszni! - kiabáltam elcsukló hangon. - Segítsetek!
- Egyedül úsztál el odáig! Akkor vissza is tudsz jönni! - válaszolta a göndör hajú. Narancssárga ruhája kitűnt, a többiekéből.
Szent meggyőződésem volt arról, hogy képtelen leszek visszajutni egyedül és a félelem is eléggé lebénított. Rémisztő volt a lábam alatt nem érezni semmit. Végtagjaimat ólomsúlyúnak éreztem, de nem mertem abbahagyni a mozgást, hiába volt karúszóm.
Végül erőt vettem magamon, újra vízszintes helyzetbe küszködtem magam, és megpróbáltam visszaúszni. Elég lassan ment. Kezdtem fáradni. A gyengeség úrrá lett rajtam, szédültem és ájulás szélére kerültem, de tovább úsztam, míg oda nem értem kis csapatunkhoz. Előbb nem volt merszem megpróbálni, hátha már leér a lábam: ha mégsem ért volna még le, szinte biztos, hogy nem bírtam volna újra kezdeni.
Végre felálltam, de ugyanazzal a lendülettel, hanyatt vágódtam. Tyler kapott el és aggódva cipelt ki a vízből a többiek segítségével.
Na, hát várom a véleményeket!^^ Előre is köszönöm őket! Puszii