14. fejezet: Lázálom

Nos, rengeteg idő után itt az új feji. Nincs mentségem erre a késésre, csak azt mondhatom, hogy nagy sajnálatomra, mostantól elég rendszertelenül lesz friss, mikor hogy lesz időm, ihletem, erőm, és kedvem. De azért remélem néha szerzek pár jó percet az idetévedőknek. :) Jó szórakozást!

Reszkettek a csontjaim. Fogaim hangosan verődtek egymáshoz. Izmaim fájdalmasan feszültek bőröm alatt, annyira fáztam. Rázott a hideg.
Kézzel-lábbal kapaszkodtam az álmomba. Minden erőmet összeszedve akartam visszaerőszakolni magam a békét nyújtó alvásba, de már késő volt. Az érzékeim, és az agyam működésbe léptek. Nem tartott tovább pár másodpercnél, amíg eszembe jutott minden, ami történt velem. Bizonyítékként fájdalom nyilallt törött kulcscsontomba. Éreztem, hogy megvonaglik az arcom.
Nincs más választásom, muszáj kinyitnom a szemem, és szembe néznem a valósággal.
Az első dolog, amit észrevettem, az az volt, hogy már besötétedett. Az egyetlen fényforrás az éjjeli lámpám volt.
Nem mertem megmozdulni, még a fejemet sem emeltem fel, attól félve, hogy újra belém nyilall a fájdalom. Ezért vártam, hátha van valaki a szobában, aki segíthet. Fogaim újra és újra összekoccantak. Lassan kezdtem megunni a várakozást, úgyhogy elhatároztam, hogy felkelek, akármibe is kerül.
Csak előbb ki kellett találnom, hogy mihez kezdek, miután sikerül felállnom.
Alig értem gondolatmenetem végére, mintegy végszóra nyílt az ajtó. Füleltem, hátha hallom a léptek zaját, de csönd volt. Edward a legapróbb hang nélkül osont az ágyamhoz.
Örültem, hogy itt van, hogy magam mellett tudhatom.
- Bella? – suttogta azon a jól ismert, édes hangján.
- Fá-fá-fá-fázom – dadogtam reszkető hangon.
Edward aggodalmasan vette szemügyre a takaró alatt reszkető testem. Közelebb jött, hogy fölém hajolhasson. Hideg tenyerét homlokomra helyezte. Megborzongtam, s még jobban reszkettem. Sajgott minden izmom a rángástól.
- Jézusom Bella, neked lázad van. Egészen piros vagy.
Én lázas? Nem is tudom már mióta nem voltam beteg! Biztosan megfáztam.
Kíváncsiságból, hogy nincs-e torokgyulladásom, vagy ne adj’ isten tüdőbajom, mély levegőt vettem, és nagyot nyeltem. A tüdőmmel semmi gond nem volt, ám mikor nyeltem, érzetem, hogy fáj a torkom. Nem volt vészes, de azért kellemes sem.
Edwardra pillantottam, látni akartam tökéletes arcát, melyet akkor aggodalom kínzott.
- Egy pillanat, felhívom Carlisle-t, hogy ide tudna-e jönni – azzal kirohant az ajtón. Kettőig sem tudtam elszámolni, már Alice guggolt mellettem.
- Szeretnél valamit Bella?
- Légy szíves, kapcsold be a laptopomat. Szeretném megnézni a postafiókomat.
A sápadt tündér bólintott és már hallottam is a jól ismert kapcsolást jelző hangot.
Amíg töltött a gép megkérdeztem: - Alice, mennyi az idő? – dadogtam.
- Fél tíz múlt. Azt hittük reggelig alszol. – csilingelte.
Az inger hírtelen jött, nem is gondoltam a következményeire. Megszoktam, hogyha valami irritálja az orromat, akkor tüsszentek. Arra nem számítottam, hogy ez esetben ekkora fájdalommal fog járni. Sikítani tudtam volna attól, amit akkor éreztem, törött csontomban, szememet elöntötte a könny. Szinte sokkot kaptam, úgyhogy pár pillanatig nem vettem észre Alice ijedt arcát.
- Bella! Bella! Jól vagy, Bella?
- Öö… igen, csak tüsszentettem. Hozzá kell szoknom, hogy ez fáj – válaszoltam levegő után kapkodva.
- Próbálj meg nem tüsszenteni!
- Igyekszem... Bekapcsolt? – vacogtam, mert a tüsszentés újabb remegés rohamot idézett elő.
- Aha. Felolvassam?
- Igen.
- Oké, egy pillanat. Jött egy leveled apukádtól még tegnap. Azt írja, nagyon hiányzol neki, és szeretné végre hallani a hangod, úgyhogy a héten felhív valamikor. Legyen mindig nálad a telefonod. Kábé ennyi. Válaszolsz neki?
Elgondolkodtam rajta, hogy vajon mit mondhatnék neki. Levélben még csak el tudom titkolni, hogy mi történt, de telefonon? Lehetetlen. Nem akartam neki hazudni, és nem is tudtam volna, de nem akartam, hogy aggódjon. Még képes lenne haza ráncigálni. És azt nem akarom!
- Igen. Írd azt, hogy nekem is hiányzik, és várom már a hívását. És, hogy szeretem.
- A balesetedről nem akarsz neki beszámolni mi? – vigyorgott rám Alice, megvillantva mind a 32 fogát.
- Attól tartok, hogy akkor meggondolná magát, és haza hívatna. De én szeretek itt lenni. El sem tudod képzelni mennyire!! – vallottam be.
- Talán mégis!
Már nem reszkettem annyira. Ha mozdulatlanul feküdtem, és állig betakaróztam, nem volt baj, úgyhogy egészen jól éreztem magam.
- Alice, csinálsz nekem egy teát?
- Hát persze! Ezt kikapcsolom, rendben? - még be sem fejezte a mondatot, de már hallottam, ahogy a gép ventillátora leáll. – Milyet kérsz? Fekete, zöld, esetleg gyümölcs?
- Zöld teát. Egy cukorral.
- Rendben! Addig maradj itt, és pihenj! Sietek! – megsimogatta rajtam a takarót, és kecsesen kitáncolt.
Csak akkor tűnt fel, hogy ő is, és a testvére is fel vannak még öltözve. Nem pizsamában voltak, ahogy az normális lenne. Alice azt a kis szoknyát viselte, amit nappal is, mintha egyáltalán nem készülne lefeküdni.
Minden esetre nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak. Nem voltam abban az állapotban, hogy ilyenekkel foglalkozzam.
A következő párperc, fél vagy egy óra teljesen kiesett. Valószínűleg elaludtam, mert arra riadtam, hogy egy hideg kéz méri a pulzusomat.
Carlisle méz szőke feje hajolt fölém. Kiküldött mindenkit a szobából, majd segített felállni, hogy megvizsgáljon. Megkérdezte mik a panaszaim, elmondtam, hogy fázok, fáj mindenem, aztán megmérte a lázam. 38°-ot mutatott a mérő, úgyhogy a doki hamar visszaparancsolt az ágyba.
- Elkaptál valami vírust. Minden bizonnyal már ott bujkált benned egy ideje, csak most hogy délután meghűltél, kijött. Egyelőre csak lázcsillapítót írok fel neked, C-vitamint és sok-sok pihenést. Edwardot elküldöm a gyógyszerért, Alice pedig megmelegíti a teádat. Ja és nem vagy látogatható, rendben? Majd Edward összeszedi neked a leckét és az órai anyagot, te ezzel ne foglalkozz!
Nem értettem, hogyha nem vagyok látogatható, akkor Alice és Edward miért járkálhat be hozzám, de nem volt erőm ezen komolyabban elgondolkodni. Szimplán örültem neki, hogy újra ágyban lehetek.
Miután a doktor elment, Alice odaadta a vésztartalék lázcsillapítómat és behozta a teámat, amit azonnal megittam, bár nem éreztem az ízét, és gyorsan visszabújtam a takaró alá. Éreztem, ahogy a forró tea felmelegít, és kellemesen enyhíti a reszketésemet. Szinte azonnal elaludtam.
Reggel kimerülten ébredtem. Úgy éreztem magam, mint akinek jelentősen megcsapolták az energia készletét.
Amint felébredtem, Edward készségesen körbejért, hátha szükségem lenne valamire.
- Hogy vagy?
- Egész jól, bár alig van erőm.
- Ez normális. Hoztam neked vitamint, és gyógyszert.
- Köszönöm – motyogtam. Kellemetlenül éreztem magam, hogy így körbe ugrálnak. – Majd odaadom a pénzt.
Edward hitetlenkedve meredt rám.
- Személyes sértésnek venném. Ugyan már, Bella, hiszen csak pár dolláros gyógyszerről van szó.
- Igen, de ez már a harmadik gyógyszer, és nem szeretnék a terhedre lenni! – makacskodtam.
- Hidd el, nem vagy. Tengernyi időm van, és Alice- nak is.
Mikor húga nevét kimondta, megrándult az arca, de azért mosolyogva folytatta.
- A szobatársad vagyok, nem tehetem, hogy nem foglalkozom veled. Különben is, te is ezt tennéd, ha én lennék ágyhoz kötve, nem? – kérdezte olyan gyönyörű mosolyt villantva, hogy elpirultam, és csak bólintani voltam képes.
- Nem vagy éhes? – kérdezte, mit sem törődve reakciómmal.
- Nem.
- Pedig enned kéne. Erőt kell gyűjtened. És különben is, ha úgy vesszük, lassan egy napja semmi táplálékot nem vettél magadhoz.
- Tessék?
- Már délután fél kettő van.
Ijedten kaptam az éjjeli szekrényem felé, mert eszembe jutott, hogy apám hívni fog.
Mi van, ha már hívott, és nem vettem fel? Ő pedig aggódik. Vagy ami még rosszabb: Ha Edward vette fel?
A hírtelen mozdulat okozta fájdalom, akár a villám nyilallt belém. Teljesen megfeledkeztem a törött csontomról.
Fájdalmas arcomat látva, Edward aggódóan próbált segíteni.
- Mi az, Bella? Mit szeretnél?
Mikor már kaptam levegőt, megpróbáltam elmagyarázni neki, mi a problémám:
- A telefonom – ziháltam. – Add ide, kérlek!
- Adom. – Elvette az asztalról, és a kezembe nyomta. – Ja, édesapád hívott.
Rémült szemekkel meredtem rá. Úgy tűnik félelmem beigazolódott. Ezek szerint Charlie hamarosan itt lesz, hogy haza vigyen.
- És mit mondott? – rebegtem.
- Nem vettem fel, úgy gondolom, ehhez semmi jogom. Hagytam csörögni.
Egy szikla esett le a szívemről, és hirtelen nagyon hálás lettem.
- Hozok neked levest, rendben? Most csak én vagyok itt, a kis önző húgom elment suliba, úgyhogy egyedül kell rád vigyáznom.
Hálámat azonnal elsöpörte a szégyen érzete. Edward miattam hiányzik a suliból.
- Miattam igazán nem kell kihagynod a sulit. Valahogy csak elboldogulok! – mentegetőztem.
- Igen? És azt elmondanád, hogy hogyan, ha még a telefont sem vagy képes elvenni az asztalról? – gúnyolódott, amitől begurultam.
- Egyáltalán nem kell a segítséged! Holnap inkább Alice vigyázzon rám! – pufogtam.
- Bella, ne légy nevetséges, inkább köszönd meg, hogy segítek neked! – hervadt le a mosoly az arcáról, és egy pillanat alatt megbántam, amit mondtam, de már nem volt visszaút, úgyhogy csak motyogtam egy „köszönöm”-öt.
- Hozom a levesedet. – közölte fagyos hangon, majd kiment.
Ezután nem is beszélgettünk többet, a bűntudatom pedig egyre nőtt, amiért ilyen önző, és hálátlan alak vagyok. Ráadásul itt lett volna a tökéletes alkalom, hogy összebarátkozzunk, megismerjük egymást. Hiszen én annyira kívánom a társaságát.
Minden szót, amit a száján kiejt, csodálattal fogadom, és annyira jól esik, hogy törődik velem. És mégis folyton elmarom magam mellől.
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal sanyargattam magam az elkövetkezendő órákban, míg el nem nyomott az álom. Addig csak bámultam a plafont, közben zene dübörgött a fülemben.
Nem aludtam sokat, este hétkor már fel is ébredtem. A láz újra legyőzött, és ezúttal minden egyes falatot kihánytam, amit nagy nehezen legyűrtem a torkomon. Még szerencse hogy Alice olyan szemfüles volt és időben elém tartotta a vödröt. Aztán segített megfürödni, majd visszafektetett az ágyba és vártuk Dr. Cullent.
A lázam akkorra már 38, 9°C volt. Akaratom ellenére hideg vizes borogatást kaptam, mialatt Edward apja elmagyarázta, hogy a szervezetem most harcol a vírus ellen –e miatt van a láz-, és hogy általában ez három napig szokott tartani, én pedig hamarosan túl leszek a másodikon. Viszont készüljek fel, hogy holnap ennél is rosszabb lesz, de aztán szépen lassan csökkenni fog.
Én hevesen bólogattam, bár már csillagokat láttam a fájdalomtól, hiszen amíg lázam volt, a törött csontomra kiírt fájdalomcsillapítót nem vehettem be.
Poklok poklát éltem meg akkor este. Reszkettem, de valami istentelenül, és az izmaim rángása nem sokat segített az összekötözött vállamnak. Aztán az éjszaka közepén újra hánytam, bár nem is volt mit. Csak teát ittam, viszont abból sokat. És ha ez mind nem lett volna elég, megérkeztek a rémálmok is. Gyerekkorom óta nem találkoztam láz okozta hallucinációimmal, melyek a visszatérés örömére szörnyűséges alakot öltöttek. Csak pillanatnyi képek voltak mind, amiket ébredésem után azonnal elfelejtettem, de kínkeserves éjszakát okoztak.
Mikor hajnalban felébredtem, csurom víz voltam, úsztam a saját izzadságomban, a szám ki volt száradva, és gyomrom kifordult tartalma is kellemetlen ízt hagyott a számban.
Legnagyobb meglepetésemre, mikor kinyitottam a szemem, magam mellett találtam Alice-t. Kis tündérarcára ki ült az aggodalom, s egészen közel volt hozzám.
- Jól vagy, Bella? – suttogta kétségbeesetten.
- Jobban – tátogtam, mert nem volt hangom.
- Kérsz egy kis teát? – nyújtotta máris a bögrémet, amit készségesen elfogadtam, és nagyot húztam belőle.
- Csak szépen lassan. Most nem kéne kihánynod. – figyelmeztetett.
Megfogadtam a tanácsát, így szépen lassan kortyolgatva kb. negyed óra alatt ürítettem ki a tartalmát.
Mivel felülni nem volt se erőm, sem kedvem, fekve ittam, méghozzá Alice segítségével.
- Szeretnék megfürödni – sóhajtottam.
Alice bizonytalan arcot vágott, s a szája szélét rágcsálta.
- Hát nem is tudom, nem biztos, hogy jó ötlet. Nehogy még jobban megfázz. És amúgy is inkább pihenned kéne. – ajánlotta.
Óvatosan megráztam a fejem, nehogy fájdalmat okozzon.
- Nagyon jól esne. Nézd, csupa verejték vagyok!
Végül is beleegyezett, és segített lefürdeni.
Nagyon jól esett a meleg víz érintése. A hajamat is megmostam, a lány legnagyobb tiltakozása ellenére, és még fogat mosni is odaálltam. Próbáltam minél kevesebbet felfogni abból, amit a tükörből láttam, de nem kerülhettem el a saját arcképemet.
A bőröm beteg, sárgás színt öltött, ennél még a fehér is jobb volt. Szemem alatt sötétlila karika húzódott, szám kirepedezett, viaszos, egészen halovány volt.
Egészen ijesztő látványt nyújtottam, úgyhogy örültem, hogy senkit nem engednek be hozzám. Pedig mondták, hogy suli után itt vártak páran az ajtóm előtt, amíg Edward el nem zavarta őket.
Apropó Edward.
- Hol van? – bukott ki belőlem.
- Szobát cseréltünk. Így kényelmesebb. És egy darabig én fogok rád vigyázni, a helyett a mamlasz helyett.
Már kezdtem volna mentegetőzni, de rájöttem, örülök, hogy van kire számítanom, hogy valaki vigyáz rám. És csak magamnak köszönhetem, hogy Edward elszigetelte magát tőlem, úgyhogy csak serényen mostam tovább a fogamat.
Miután elkészültem, és Alice megszárította a hajam, és rám tukmál egy csomó kaját, aminek a felét otthagytam.
Ez alkalommal viszonylag keveset aludtam, mert már háromnegyed 9-kor ébren voltam, és első utam a mosdóba vezetett, ahol is kihánytam azt a kevés táplálékot, ami este lecsúszott a torkomon.
Alice szerint komoly következményei lehetnek, ha nem leszek képes lent tartani a gyomrom tartalmát.
- Bella, azt hiszem, felhívom Carlisle-t, hátha van valami ötlete – mondta, miközben a WC-kagyló fölé görnyedő hátamat simogatta. Nem tudtam válaszolni, mert újabb adag távozott belőlem.
Mikor úgy éreztem, hogy vége, erőtlenül roskadtam a padlóra.
- Bella, - dugta be a fejét az ajtón, mire kérdőleg hümmögtem. – Carlisle mondott egy gyógyszert, ami elmulaszthatja a folytonos hányást, de az sajnos csak vénnyel kapható, úgyhogy át kell ugranom hozzá a korházba, és addig egyedül kéne maradnod, mert mindenki más suliban van. Elleszel nélkülem? – kérdezte szégyenkezve.
- Persze, pihenek egy kicsit addig – pihegtem.
- Annyira sajnálom, de ígérem, nagyon sietek vissza! – bizonygatta kezeit tördelve.
- Semmi baj, menj csak Alice.
Segített felkelni a padlóról, leültetett az ágyra, és a „Maradj itt!”, „El ne mozdulj!” utasításokkal magamra hagyott.
Végül is Alice hamar visszaért kétlevélnyi kis bogyóval, ami aztán tényleg segített. Legalább is aznap már nem hánytam ki az ebédet, és így délutánra egészen jól éreztem már magam.
Mivel már nagyon unatkoztam, aludni nem volt kedvem, felvigyázóm megengedte, hogy átmenjek a klubhelységbe tévét nézni.
Rákapcsoltam valami ostoba szappanoperára, de végül bealudtam rajta.
Békés szendergésemből a mobilom csörgése ébresztett. Meg sem néztem ki hív, reflexből felvettem.
- Szervusz, kicsim! – szólított egy ismerős hang.
- Halló? Ki az? – kérdeztem álomittasan, mire egy szívmelengető nevetést hallatott.
- Meg sem ismered az apád hangját? Mi van veled, Bella? Olyan, mintha még csak most ébredeznél.
- Apa? De jó hallani a hangod! – mosolyodtam el, és most már tényleg ébren voltam.
- A tiédet is, drágám. De mondd, csak, hogyhogy ilyenkor alszol? – kezdett gyanakvóvá válni a hangja.
- Beteg vagyok, és most nem megyek suliba – vallottam be, majd inkább csak magamnak hozzátettem: - még jó sokáig.
- Beteg? Te jó ég, már nagyon rég nem voltál beteg! Jól vagy? Nagyon komoly? – kezdte az aggodalmaskodást.
- Nem apa, csak valami vírus. Vasárnap éjjel tört ki rajtam, úgyhogy hamarosan jobban leszek. De ennél nagyobb gond, hogy –ne nevess- eltörtem a kulcscsontom. Minimum 4 hónap, amíg felkelhetek végre.
Néma csend.
- Apu? Apu! Itt vagy?
- Itt. – szólt végre bele. – Bella, már hogy nevetnélek ki? Ez nem egy egyszerű pukli, esetleg egy kéztörés. Ez már nagyon súlyos. Bella, kicsim, vigyáznod kéne magadra! Úgy tűnik, nélkülem nem tudsz még annyira sem vigyázni magadra. Talán jobb lenne, ha haza jönnél.
Ajjaj!
Eluralkodott rajtam a félelem, nem tudtam mit kéne mondanom neki, hogy meggyőzzem.
- De apu, ez nagyobb eséllyel megtörtént volna Torontóban, télen. És nagyon szeretek itt lenni. Ez volt az álmom, és anyu is idejárt!
Erre nem tudott mit felelni. Piszkos eszközöket használtam, de nem vagyok hajlandó innen elmenni.
- Nagyon vigyázz magadra! – kérlelt.
- Hát persze, apu. Ahogy mindig.
- Kicsit jobban! – tette hozzá.
- Rendben! – egyeztem bele. – Na, miért is hívtál eredetileg?
- Hogy halljam a hangodat. Olyan rég nem láttalak, úgy hiányzol! – motyogta. Az érzelgősség soha nem volt az erőssége.
- Te is nekem!
- És amúgy mi újság? Milyenek az osztálytársaid? És a szobatársad?
- Öö… semmi újdonság. Nagyon tetszik a suli, és hogy meleg van. A víz valami fantasztikus! – lelkendeztem, de valójában csak húztam az időt. – Vannak már barátaim, nagyon kedvesek. És… egy nagyon aranyos lány lakik velem – füllentettem. – Ő segít nekem megfürdeni, meg ápolgat. Itt mindenki nagyon kedves.
- Hát ez remek!
- Judy hogy van? – tereltem.
- Jól, neki is hiányzol, és – kezdte, de valaki elkezdett beszélni apámhoz, mire ő nagyokat hümmögött, aztán visszatért hozzám. – Sajnálom drágám, mennem kell, majd még beszélünk. Remélem, péntekig jobban leszek. Szeretlek.
Meg sem várta, hogy válaszoljak, a vonal már el is süketült.
Nagyon örültem, hogy végre hallhattam apám hangját, de gyanús volt nekem ez a péntek dolog, és ha nem kezdett volna el fájni a fejem, biztosan elgondolkodtam volna rajta.
Végül félretettem gyanúmat, és unalmamban egyik csatornáról a másikra kapcsoltam, hogy valamivel elüssem az időt.
Szinte vártam már a harmadik lázhullámot.
Tudtam, hogy bekövetkezik, úgyhogy kitárt karokkal vártam. Kora este meg is érkezett. Addigra már a saját szobámban az ágyamban feküdtem. Most minden eddiginél rosszabb volt. Aludtam, mikor megtalált. Rettenetes álomképekkel volt tele a fejem. Főleg elnagyolt, túlzó képek voltak. Mikor kinyitottam a szemem, az álom hallucinációvá alakult, s az ágyam km hosszúnak, a takaróm mázsás súlyúnak, s a körülöttem lévők óriásoknak tűntek. Én magam nagyon kicsinek éreztem magam, s szinte pánikként fogott el a félelem. Ahogy így elmesélem, nem tűnik vészesnek, viszont lázasan ezt látni, elviselhetetlen volt. Rémült voltam, és végtagjaimat dobálva –mit sem törődve a fájdalommal- fetrengtem izzadságtól nedves ágyamban. Hiába próbáltak nyugtatgatni, tovább sikongattam. Közben remegtem, és agyam egy rejtett zugában tudtam, ez csak lázálom, mégis képtelen voltam lehiggadni. Végül Carlisle nagy nehezen beadta a lázcsillapítót, és kicsit levitték a lázam a borogatás segítségével, s én kezdtem jobban lenni.
Végtelenül kimerülten, már azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Akkor tértem magamhoz, mikor egy hideg kéz a homlokomat kezdte el törölgetni, közben nyugtató szavakat mormolt a fülembe, gyönyörű dallamos hanggal. Később fel is ismertem a bronz hajú ápolómat. Ez kábé hajnali 2 óra fele történt meg.
Mikor már teljesen magamnál voltam, Carlisle megitatott velem egy csomó teát, beadta a hányás csillapítót, és elmagyarázta, a nehezén túl vagyok, majd távozott. De Edward velem maradt, igaz, mikor már ébren voltam, távol tőlem meredt maga elé. Addig Alice a kérésemre megint lefürdetett.
Már egészen jól éreztem magam, így azt hittem, már vége.
Hát nagyot tévedtem. Nem tudom, hogy mi okozta, a láz maradványai, vagy csak instabil lelki állapotom, de aznap éjjel minden eddigi éjszakát felülmúló álom következett.
„Álmomban a kocsiban ültünk. Anyám vezetett, én hátul ültem, Heidi pedig az ölemben, pedig megmondtam neki, hogy így nem szabad. de ő fittyet hánya a szavamra, a térdeimre ült, úgy kukucskált előre anyuhoz. A rádióban egy lejárt sláger ment.
Én éppen azon bosszankodtam, hogy miért kellett megvárnom a suli előtt anyut, míg elhozza a húgomat az oviból, ahelyett, hogy haza mentem volna tömegközlekedéssel. Ekkor egy eszét vesztett motoros száguldott el az autónk mellett, még jó hogy nem jött nekünk. Majd csattanás. Az előttünk haladó autó éppen ki
akart kanyarodni a sávból, mikor a motoros a semmiből előtűnve nekiütközött. Anyu megijedt, és félrekapta a kormányt, egyenesen neki a szalagkorlátnak, ami könnyen átszakadt, mi pedig fejre álltunk az árokban.
Nem is emlékszem, pontosan mikor került ki az ölemből Heidi. Olyan gyorsan történt minden. Egyik pillanatban még 5 éves húgom az ölemben ficánkol, a következőben pedig fejjel lefelé lógok a kocsinkban, csak a biztonsági öv tart, a tesóm sehol, a szélvédőn hatalmas lyuk tátong, anyu pedig eszméletlenül lóg a vezetőülésben.
És én végig magamnál voltam. Mondhatni sértetlenül megúsztam, és végignéztem, ahogy édesanyám vére lassan csorog lefele, s ő élettelenül lóg. Meg sem bírtam szólalni, és éreztem fölösleges is lett volna, hiszen biztos volt már: Anyám halott, a húgom kirepült a szélvédőn és valószínűleg ő sem él már.
Hosszú idő telt el, míg a mentők megérkeztek, és engem kiszedtek onnan hátulról.
Én mindvégig csöndben feküdtem, hol a hordágyon, hol a mentőben.
Aztán megláttam apám elgyötört arcát, és minden biztossá vált. Ahogy megölelt, tudtam: csak mi maradtunk egymásnak, s ez a bizonyosság könnyeket csalt a szemembe.”
Kinyitottam a szemem, s reszketeg sírásba kezdtem a vaksötétben. Annyira szörnyű volt mindent pontosan újra látni, és szinte átélni. Kezeimmel megérintettem azt a helyet, ahol Heidi kicsi, meleg testét éreztem, és akkor kezdtem hisztérikus zokogásba.
Ekkor egy gyengéd, szenvedő hang megkérdezte: - Miért sírsz?
S egy hideg ajak felitatta a könnyeimet én pedig esetlenül, fél kézzel átöleltem a márványszobor nyakát.

Köszönöm szépen a figyelmedet. Hát ez eléggé gyengus lett,szerintem volt már ennél jobban sikerült fejim is, de hát most ennyire futotta tőlem.
Ha van véleményed nyugodtan megdobhatsz írásba öntött formájával.
Sziaztok :)