Prológus

Úton a tenger felé elkezdtem írni valamit, ami nagyon illik a történetemhez, úgyhogy úgy gondoltam, felteszem ezt ide, mint egy prológust. Ez amolyan előszó féle.

Apró érintések, megannyi boldog pillanat, tengernyi érzelem áradata, mely átmos, felfrissít. Két hatalmas hullám összecsapása között szétmorzsolódni.
Elsöprő érzelmek örvénye. Végtelen, kétségbeesett sóvárgás.
Talán olyan, mint egy évszázadok óta éhezőt ha ketrecbe zárnak, és a ketrec rácsai közt kidugva a karját, az ételtől roskadozó asztal felé nyújtja. Csak egy hajszál hiányzik, hogy elérje a kívánt falatot.
És tiltott vágy, mely kicsit olyan, mint a nincstelennek egy szép ékszer. Nehezen megkeresett pénze épp hogy elég az áhítozott kincsre, melyre eszeveszetten vágyik, mégsem veszi meg, mert tudja, helytelen lenne, és az eszére hallgatva szükségesebb dologra költi, s többet gondolni sem mer az aranyra.
Elvétett pillantások. Elsuttogott, titkos kívánságok. Keserű lemondás, melyet az ész diktál, a szívet legyőzve. Fájdalom, mint nyílt sebet maró sav. És egy örökkévalóságnyi idő, mely alatt bánhatod, hogy elszalasztottad szerelmed kulcsának megkaparintott lehetőségét.
És mégis...
Rejtőzik ott egy csöppnyi elégedettség is, mert tudod, hogy helyesen cselekedtél. Mint, ha elfogsz egy lepkét; Apró, sérülékeny szárnyaival markodban verdes, az életéért harcolva. Akármilyen szép is lenne gombostűre szúrva egy üveg dobozban a polcon,a lelked mélyén tudod, helye mégis a természetben van, szabadon repülve virágról virágra.
Így hát elengeded azt, ami már egyszer a tiéd volt.
És egy megkönnyebbült sóhaj, mert életben maradt.

***

De mi van, ha a lehetőség, boldogságod kulcsa, a lepke visszatér hozzád? Újra meg újra elengeded, s ő újra meg újra ujjaidra száll? Ha pedig erőszakkal ellököd magadtól, erőtlenül a földre hullik életét vesztve? Ha ő oda akarja adni magát? Ha nélküled képtelen létezni? Mégis mit tehetnél ellene? Így, vagy úgy, de megölöd. Mintha csak ez lenne a sorsa: hogy te okozd a halálát.
Még sem mindegy, hogy örömmel dobja el az életét érted, vagy céltalanságában. Mert nélküled NEM HAJLANDÓ élni! Tehetsz mást, minthogy bevallod neki az érzéseidet?
Nem.
Így karodba zárod, és szerelemtől ittasan a fülébe suttogod: "Nem tudok nélküled élni!"
S ő, ezért a mondatért hajlandó meghalni.

13. fejezet: Helyes és helytelen

Csak egy kis szösszenet. Lassan összeírtam, és ma kutyafuttában begépeltem. Felesleges már bocsánatot kérnem, úgyis haragudtok rám. Nem is csodálom, hiszen okkal teszitek, de azért remélem örültök a frissnek. Nem is szaporítom tovább a szót, még rengeteg dolgom van. Például ki kell sikálnom a fehér papucsom, ami a vidámpark összes mocskát felszedte, és azért mégsem mehetek az Adriára úgy mint egy paraszt!
Jó olvasást! :)

(Edward szemszöge)

Természetfeletti sebességgel rohantam az orvosi szobába, karomban az ájult lánnyal. Nem volt senki a folyosón, ezért nem voltam hajlandó emberi tempóban haladni.

Épp, hogy lefektettem Bellát a zizegő papírral bevont asztalra, hallottam, hogy nyílik a Tanulmányi iroda ajtaja, és kilép rajta Ms. Cope, a vörös hajú titkárnő. Amint meglátta a törött ajtót rémülten, suttogva kérdezte, vajon mi történhetett. Bellát a Gyengélkedőben hagyva ki mentem hozzá, és megmagyaráztam neki, hogy az egyik diák étesett rajta. A nő, meg sem kérdezte, hogy hogy van az a szerencsétlen tanuló, csak azért sopánkodott, hogy mit fog szólni hozzá az igazgatónő. Gondolatban már számolgatta is a kár költségeit.

Nehezemre esett nyugodtan viselkedni, és nem kimutatva ingerültségemet elnézését kérni és távozni, de mivel úriember vagyok, muszáj volt fékeznem magam.

A Gyengélkedőben felhívtam Carlisle-t a mobilján, de az asszisztense vette, aki közölte, fontos műtéte van éppen, és maximum fél óra múlva készen van.

- Értem. Kérem, szóljon neki, hogy a fia kereste, és mondja meg neki, hogy amint tud, jöjjön az iskolába, itt van egy sérült lány. Nagyon sürgős! – diktáltam lassan, mert tudtam, az egészet lekörmöli a jegyzettömbjébe, hogy egészen pontosan tudja átadni az üzenetet apámnak. Elköszöntem és leültem Bella mellé.

Kezembe vettem törékeny kezét és kétségbeesetten gondolkodtam, mit tehetnék érte.

Egészen biztosan eltört a kulcscsontja a bal oldalán és talán agyrázkódást is kapott.

Nem lehettem biztos benne, hisz az ájulás utalhat agyrázkódásra, ám előfordulhat, hogy csak az ijedtség és a fájdalom okozta.

Átkoztam magam azért, mert közbeléptem. Ezzel veszélybe sodortam a családunk titkát és Bella életét is. Nagyobb kárt okoztam azzal, hogy megpróbáltam megmenteni, mintha hagytam volna, hogy összevágja magát.

De miért tettem?

Erre még nem találtam választ.

Nagyon aggódtam érte. A pulzusa harmat gyenge volt, és ő már régóta eszméletlenül feküdt. Az örökké valósághoz képest ez a tíz perc semminek számított, nekem mégis nagyon hosszúnak tűnt. Sürgetett az idő, úgy, mint még soha.

Vizes haja, és nedves bőre csak úgy illatozott, én mégsem éreztem e pillanatban semmi késztetést a vérére, mely addig oly csábító volt. Az aggodalom, és az önvád elnyomott minden egyebet bennem.

Így utólag rengeteg lehetőség jutott az eszembe. Amik még jobban növelték a dühömet, magam iránt.

Elég lett volna, ha csak visszarántom. Nincs üveg, nincs törés, nincs ájulás. Nincs baj! Muszáj volt nekem ilyen teátrálisan megoldanom? Hagyhattam volna akár az egészet. Átesik az ajtón, én elhajtok. Valaki biztosan ki jött volna, és segített volna. Ms. Cope, ha látja a földön az ájult Bellát, akkor talán nem a pénzzel foglalkozott volna, hanem orvost hívott volna. – hitegettem magam.

És valóban így lett volna. Még sem tudtam elfogadni ezt a lehetőséget. Egyszerűen nem lettem volna képes otthagyni.

Annyira mélyen elgondolkodtam ezen, alig vettem észre, hogy Bella ébredezik.

Először csak megerősödött kissé a pulzusa, majd szaporábban kezdte venni a levegőt. Még ekkor sem tudatosult bennem, hogy fogom a kezét, csak akkor, mikor már kinyitotta a szemét, és megmozdította az ujjait. Gyorsan, szinte észrevétlenül visszafektettem a kezét az ágyra, de nem ültem el. Ettől függetlenül biztos voltam benne, hogy feltűnt neki, mert a szeme ide-oda ugrált a kezeink között, amik pár másodperce még összefonódtak.

- Ed- Edward?

- Igen! Én vagyok! – meglepődve tapasztaltam, hogy a hangom megremegett az elfojtott érzelmektől. Megkeményítettem a hangomat, és gyengéd tekintetem is szigorúvá, bosszússá vált.

- Hol vagyok? – kérdezte szinte suttogva.

- A gyengélkedőn. Carlisle mindjárt jön és megvizsgál – mondtam tárgyilagosan

Kijelentésem láthatóan elgondolkodtatta. Szemét körbejártatta a szobában, de sehol nem állapodott meg. Majd mintha valamire rájött volna, rám emelte a tekintetét és az arcomat kezdte vizsgálni. Elbűvölt nagy, barna szemeivel, bár jóllehet, nem ez volt a célja. Mély ránc jelent meg a homlokán, ami sehogy sem illett bájos arcához.

Elbizonytalanodva próbált mondani valamit.

Úgy éreztem, talán túl szigorú vagyok hozzá, így hagytam, hogy arcvonásaim ellágyuljanak. Ezt látva rátalált a hangjára.

- Hogy… hogyan mentettél meg? – hadarta zavartan.

- Tessék? – reméltem, hogy nem teszi fel ezt a kérdést, úgyhogy nem ért meglepetésként, de próbáltam az ellenkezőjét tettetni.

- Én megcsúsztam... – kezdte, majd egy pillanatra megállt, hogy összeszedje a gondolatait.- … és nagyon gyorsan estem az ajtó felé, de egyszer csak elölről nekem csapódtál, így te törted el az üveget. Aztán valahogy megfordultál velem a levegőben, hogy engem elkerüljenek a szilánkok. Amikor földet értünk, a testeddel védtél a lepotyogó üveg darabkáktól. Mindezt úgy, hogy az előző percbe még az épület másik oldalán, a parkolóban a kocsidnál álltál.

Sajátos monológja valóban meglepett, mert mindent nagyon pontosan érzékelt maga körül, és helyesen. Úgy gondoltam ura vagyok a helyzetnek. Bella úgy mondta el mindezt, mintha magát győzködné, mert tudta, mindaz, amit állít nagyon valószerűtlen.

- Nem, Bella! Tényleg az autómnál voltam, de nem veled. Hiszen, az lehetetlen. Hallottam a kiáltásodat, és a csörömpölést, ezért odarohantam, és csak azt láttam, hogy ott fekszel a földön, ájultan.

- Nem! – akaratoskodott. Nyilvánvaló volt, nem hajlandó elfogadni a mesémet.

Akkor jöttem rá, Bella az a fajta lány, akivel minél inkább ellenkezem, annál makacsabban fog ragaszkodni az elméletéhez. Ha ráhagytam volna, talán maga látta volna be, hogy micsoda butaság, az, amit mondott –holott 100%-ig igaz. De már késő volt visszakozni.

Bosszús lettem, hogy ezt az egyszerű helyzetet sehogy sem tudom megoldani, és a dühömet előtte sem rejtegettem.

- Agyrázkódásod van. Nagyon beverted a fejedet. Csak képzelted ezeket! – bizonygattam – Azt sem tudod, milyen nap van ma!

Merően nézett rám, szemében könny csillogott a tehetetlen dühtől és a kétségbeeséstől. Minél jobban bizonygattam az igazamat, ő annál jobban ragaszkodott a sajátjához,

- Vasárnap van, szeptember 8-a, délután. Az évre is kíváncsi vagy? – sziszegte.

Megpróbáltam nevetést szimulálni, de sokkal inkább hangzott morgásnak.

- Ugye nem hiszed el, hogy amit mondtál, az lehetséges? Ne nevettess! Nem vagyok Superman.

- Az talán nem! De tudom, amit tudok: megmentettél!

- Mégis mit tudsz? – tettem fel a költői kérdést – Nem láttál semmit! Bizonyítani sem tudod. Nagyon el vagy tévedve! Még ha igaz is lenne az elméleted, akkor sem mentettelek meg. Nézz már magadra! Agyrázkódásod van, és gazdagodtál egy törött kulcscsonttal. Ha nem lépek közbe, csak pár karcolásod lenne, talán eltörted volna a kezedet az eséstől, és egy kicsit véreznél!

- Aha! Szóval elismered! – kiáltotta diadalmasan, én pedig rájöttem, a kirohanásommal elárultam magam, úgyhogy remegve az indulattól felpattantam mellőle, és gyűlölettel vetettem neki oda: - Senki sem hinne neked!

Megbántódott, sőt, csalódott arcot vágott. Fájdalmas arckifejezése bűntudatot ébresztett bennem.

- Miért árulnálak el? – kérdezte szelíden, és majdnem elsírta magát.

Szerencsére megjött Carlisle, úgyhogy suttyomban letörölhette a kibuggyanó könnyeit.

Apám meg sem lepődött a jeleneten, és valószínűleg már a folyosó végéről mindent hallott, ami itt elhangzott. A fejében láttam, direkt kivárta a megfelelő pillanatot arra, hogy bejöjjön.

- Bocsánat a késésért! Fontos műtéte végeztem – szabadkozott mosolyogva, majd leült Bella mellé, pontosan oda, ahol pár másodperce még én voltam. – Jól sejtem, hogy te okoztad odakint a rumlit?

Biccentett, de még mindig rám nézett. Én inkább az ablakhoz léptem, és kibámultam rajta.

- Meséld el, mi történt!

- Vizes volt a kő, megcsúsztam, átestem az üvegajtón és elájultam – felelte elfúló hangon – de előtte még hallottam egy reccsenést, és most pokolian fáj a bal vállam.

Carlisle rögtön észrevette, hogy egy karcolás sincs a lányon, aztán magában felállította a lehetséges diagnózist.

- Viszonylag szerencsésen megúsztad. Egy karcolás sincs rajtad.

Úgy hittem, Bella kapva kap az alkalmon, sőt még azt is láttam lelki szemeim előtt, hogy Carlisle-ra villan a szeme. Ehelyett fakó hangon, színtelenül válaszolt: - Szerencse, hogy a kedves fia gyorsan kapcsolt.

Minden egyes szóval egyre nőtt a bűntudatom, amiért olyan gorombán viselkedtem vele.

- Bizony! Ha nem hív, ma be sem jövök – mondta csak úgy, de én hallottam, amint magában meg ró:- Ejnye Edward! Ennél te okosabb vagy. Minek avatkoztál közbe? Vagy miért nem tetted okosabban? Mondd, miért ilyen fontos neked ez a lány?

Már majdnem rávágtam, hogy cseppet sem fontos, de mivel hangosan nem tette fel a kérdést, nem válaszolhattam rá Bella jelenlétében. Ráadásul hazudtam volna, úgyhogy csak magamban annyit mondtam, hogy magam sem tudom.

- Mutasd a vállad! Edward kérlek, fordulj el!

Tudtam, most le kell vennie a felsőjét, vagy ha nem megy, Carlisle kivágja.

Ez esetben az utóbbi történt. Ezt onnan tudom, hogy hallottam ahogy apám feláll, matat valami után, majd visszaül. Végül egy halk nyisszantás. De mindezt, mint egy kisfilmet, láttam a fejében. Aztán Bella halk, fájdalmas nyögései, szisszenései, és egy éles kiáltás töltötték be a teret. Apám tapogatta a törött csontot, hogy tudja, hol van, milyen szögű, mennyire súlyos a törés. Erősen próbáltam koncentrálni a kint zuhogó esőre, hogy ne lássam azt, amit ő. De azért annyi még bevillant az agyamba, hogy Bella elsírta magát.

- Kulcscsonttörés. Ne aggódj, nem olyan súlyos, de legalább nyolc hétig pihentetni kell. Ha letelt, majd visszajössz, a többit, meg majd meglátjuk. Röntgenre nincs szükség, jól látható, és érezhető, hogy tiszta törés. Nem lesz semmi baj! Csak egy jó ideig feküdnöd kell, úgyhogy kiírlak az iskolából, mondjuk egy hónapra, aztán megint gyere vissza, hogy megnézzem, hogy alakul a forradás.

Nem bírtam ki, muszáj volt szólnom: - Nagy valószínűséggel agyrázkódást is kapott! Nagyon beverte a fejét!

Egy pillanatra hátrafordultam, és megajándékoztam Bellát egy féloldalas mosollyal. Lerítt róla, hogy káprázik a szeme, talán még csillagokat is lát a fájdalomtól, de a pillantásom már egészen biztosan ki ütötte, mert hallottam, ahogy a feje hátra hanyatlik a párnán, és ábrándosan felsóhajt. Ezt hallva, nem bírtam elfojtani egy rövid, gúnyos kacajt.

- Semmi baja a fejemnek – volt a válasz kicsit megkésve, elhaló hangon.

- Milyen nap van ma? – kérdezte Carlisle, amitől Bella biztosan magához tért, mert ugyanazt a választ adta, mint nekem. Carlisle felnevetett, és folytatta a kérdezősködést – Egy meg kettő?

- Három – válaszolt kelletlenül.

- Kétszer egy?

- Egy – hangzott a válasz, mire kinevettem – akarom mondani kettő! – szabadkozott gyorsan.

- Most kövesd az ujjamat! – rövid szünet – Tekintve az állapotodat, most eltekinthetünk az egyensúly és koordinációs készségek vizsgálatától. A reflexeid jóknak tűnnek, valószínűtlen, de lehetséges enyhe agyrázkódás. Hányingered nincs?

- Nincs.

- Mindenesetre, ha fáj a fejed, vegyél be egy Tylenolt! Írok egy receptet, és Edward szívesen elhozza neked – mondta, s közbe ezt gondolta:- Ez a legkevesebb azok után, amit ezzel a szerencsétlen kislánnyal műveltél!

Újabb nyöszörgések sora, majd apám felállt, és elpakolta a dolgait.

Sóhajtva megfordultam, mert tudtam vége a vizsgálatnak, és ideje felkísérnem a kis beteget. Bella felsőjének bal karja nagy ívben ki volt vágva, hogy szabadon hagyja a vállát. Felsőtestén, keresztben vastag kötés éktelenkedett, és fel volt kötve a karja.

- Edward, mivel úgyis szobatársak vagytok, légy szíves viseld gondját Bellának! Nem szabad sokat járkálni és megerőltetnie magát.

- Köszönöm nem kell! Jól vagyok, elboldogulok magam is! – mondta dacosan, és nagy nehezen lekászálódott a priccsről. Az első lépésnél erősen dőlni kezdett, úgyhogy odaugrottam, hogy még időben elkapjam. Apám megcsóválta a fejét, és lemondóan sóhajtott.

- Nem lesz ez így jó! Túlságosan odavagy érte! Még bajt hozol ránk!

Szúrós pillantást vetettem rá, miközben kitámogattam Bellát.

- És Bella! Fürödj meg meleg vízben és vegyél száraz ruhát, különben megfázol!

Amint becsukódott mögöttünk az ajtó, Bella rám emelte csokoládé színű szemeit, és kibökte, ami a szívét nyomta: - Szóval, nem árulod el, igaz?

- Mégis mit? Hogy amíg ájultan feküdtél, az agyad olyan képeket vetítet le neked, amik meg sem történtek? – derültem.

- Aki elájul, az nincs eszméleténél, és aki nincs eszméleténél, az nem lát semmit! Sötétség!

- Te már csak tudod! – szakítottam félbe, és teljes szájszélességgel vigyorogtam.

Mit sem törődve közbeszólásommal folytatta: - Legalább azt mondd meg, hogy hogyan értél oda olyan gyorsan! – követelte. A szeme olyan kérlelően csillogott, hogy alig tudtam ellenállni neki. Végül mégis sikerült gúnyosan fölnevetnem, és lenézően rápillantanom, mint aki nevetségesnek tartja a mesét, és bolondnak nézi a mesélőt.

Ezt látva, Bella olyan dühösen összeszorította a száját, hogy csak egy keskeny csík látszódott belőle. Elfordult, és tehetetlenségében ökölbe szorította szabad kezét. Lassan haladtunk. Bella minden lépésnél úgy odacsapta a talpát a kőhöz, hogy visszhangzott.

A liftbe érve kezdett vacogni. Annyira fázott szegény, hogy a fogai hangosan össze-összekoccantak.

- Fázol? – kérdeztem őszinte aggodalommal. Azonnal elengedtem a derekát, és távolabb álltam tőle, mert tudtam, én csak még jobban áthűtöm. Nagy áldozat volt ez a részemről, mert jólesett a közelsége. Egy kis érintés itt, egy kis érintés ott és megannyi örömteli pillanat.

- Nem – morogta.

A 2. emeleten beszállt a liftbe egy hosszú fényes szőke hajú lány, aki meglepődötten figyelte a párosunkat, miközben mindenféle gonosz pletykán törte a fejét. Az sem segített a helyzeten, hogy Bella ramaty állapotban volt: csurom víz, a szokottnál is sápadtabb, szakad felső, felkötött kar. Cullenék híre így sem volt tol jó a diákok között, de ezek után egyenesen rossz lesz!

A lányban felmerült az a gondolat is, hogy esetleg megpróbáltam vízbe fojtani, majd miután ez nem sikerül, összetörni a csontjait.

De be kellett látnom, Bella valóban úgy nézett ki, mint akit bántalmaztak.

A 3.-on kiszállt, és nekem nem kellett tovább hallgatnom az őrültségeit.

Már a saját szobánkban, Bella azonnal a fürdő felé vette az irányt. Valószínűleg, megfogadta Carlisle tanácsát. Azért nem lehettem benne biztos, mert az ő fejében nem tudtam olvasni. Ez azért bosszantó volt.

Gyorsan átöltöztem én is száraz ruhába. Éppen befejeztem az öltözködést, mikor a lány nyöszörgése felkeltette a figyelmemet.

- Edward! – szólt a zárt ajtó mögül. Olyan jól esett hallani az ő szájából a nevem, hogy egy percre megfeledkeztem önmagamról.

- Igen? – kaptam észbe, és már a fürdőszoba ajtaja előtt álltam.

- Öhm… tudnál nekem segíteni? – kérdezte. Hangjáról feltételeztem, hogy zavarban van.

Haboztam. Mégis mit tehetnék érte?

- Miben?

- Hát… át kellene öltöznöm valami száraz cuccba. És egyedül nem megy!

Vészesen gondolkodtam, mi lenne a helyes válasz.

Bemenjek, és segítsek neki átöltözni? Neem, az olyan lenne, mintha kihasználnám az alkalmat, és meglesném meztelenül. Bár pedig egy úriember nem tesz ilyen. De azt sem mondhatom neki, hogy oldja meg egyedül. Az bunkóság lenne, és ilyet sem tesz egy úriember.

És akkor az úriembernek támadt egy remek ötlete.

- Pillanat!

- Hát ez remek! – hallatszott bentről a bosszús válasz.

Kimentem a folyosóra, és onnan egy másik szobába kopogás nélkül benyitottam.

A kis, idegesítő, mindentudó húgom az ágyon ült, szorosan Jasper mellett. Gondolataiból azonnal kiolvastam, hogy már megint mindenről tud.

- Ne is mondd! Megyek! – válaszolta ki nem mondott kérdésemre, majd Jasperhez fordult. – Mindjárt jövök édesem!

Futó csókot nyomott testvérem szájára és kitáncolt az ajtón.

Gyakran meglepett, hogy mindent milyen természetesen kezel. Most is angyali mosollyal szökdécselt előttem, és az idegeimre ment, pedig nem csinált semmit. Épp csak annyit gondolt: - Még jó hogy reggel voltam vadászni!

A szobánkban Alice kivett egy elnyűtt, szürke pólót, és egy ciklámen színű szintén pamut rövidnadrágot, a fehérneműs fiókból, meg valami rongycsomót, ami bizonyára egy bugyi volt, majd kopogás nélkül bement a fürdőbe.

Egy másodpercig volt csak nyitva az ajtó, de annyit még láttam, hogy Bella csodálkozva tekint föl Alice-ra a lehajtott WC ülőke tetején kuporogva.

- Szia! Alice vagyok! Ne ijedj meg, segíteni jöttem, mert az én ütődött bátyám nem tud mit kezdeni az úriemberségével. – gúnyolódott.

Alice sikeresen felbosszantott ezzel, úgyhogy gyorsan betettem a fülhallgatót a fülembe, és leültem az ágyra, kizárva húgocskám gondolatait a fejemből.

Nagyon nehéz volt megállnom, hogy ne nézzem végig Alice fején keresztül mindazt, amit lát, de végül sikerült.

Már az ötödik szám ment, mikor kijöttek. Láthatóan, Alice meg szárította Bella haját.

Kikapcsoltam a zenét, és kérdőn Alice-ra néztem, mert tudtam, valamit mondani akar.

- Bella meleg vízben megfürdött, felöltöztettem, és megszárítottam a haját. Ne hagyd, hogy kimásszon az ágyból, mert nincs messze egy alapos meghűléstől. Nem messze vagyok innen, ha bármi kell, szólj! – csiripelte a maga különös stílusában, majd Bellához fordult: Te pedig nyugodtan mondd meg neki, ha szükséged van valamire! Nyugodtan. Ne szégyenlősködj! Most a te feladatod, hogy pihenj! Őt pedig ne sajnáld, nincs semmi dolga, és amúgy is évek óta unatkozik. Na pápá! – villantott egy ezer voltos mosolyt és végre elment.

Bella bebújt az ágyába, de muszáj volt nekem betakargatnom, mert nem boldogult.

Pár perc alatt elnyomta az álom. Én pedig elindultam a gyógyszertárba.

Remélem tetszett! :) Örülnék pár megjegyzésnek! Most egy hétig nem leszek itthon, Horvátországban fogok nyaralni. Igyekszem ihletet gyűjteni. És jó hogy tengerhez megyünk, mert még sosem láttam tengert, és végre saját tapasztalatból fogok tudni írni. Na megyek is! Sziasztok! Pusziiii