Prológus

Úton a tenger felé elkezdtem írni valamit, ami nagyon illik a történetemhez, úgyhogy úgy gondoltam, felteszem ezt ide, mint egy prológust. Ez amolyan előszó féle.

Apró érintések, megannyi boldog pillanat, tengernyi érzelem áradata, mely átmos, felfrissít. Két hatalmas hullám összecsapása között szétmorzsolódni.
Elsöprő érzelmek örvénye. Végtelen, kétségbeesett sóvárgás.
Talán olyan, mint egy évszázadok óta éhezőt ha ketrecbe zárnak, és a ketrec rácsai közt kidugva a karját, az ételtől roskadozó asztal felé nyújtja. Csak egy hajszál hiányzik, hogy elérje a kívánt falatot.
És tiltott vágy, mely kicsit olyan, mint a nincstelennek egy szép ékszer. Nehezen megkeresett pénze épp hogy elég az áhítozott kincsre, melyre eszeveszetten vágyik, mégsem veszi meg, mert tudja, helytelen lenne, és az eszére hallgatva szükségesebb dologra költi, s többet gondolni sem mer az aranyra.
Elvétett pillantások. Elsuttogott, titkos kívánságok. Keserű lemondás, melyet az ész diktál, a szívet legyőzve. Fájdalom, mint nyílt sebet maró sav. És egy örökkévalóságnyi idő, mely alatt bánhatod, hogy elszalasztottad szerelmed kulcsának megkaparintott lehetőségét.
És mégis...
Rejtőzik ott egy csöppnyi elégedettség is, mert tudod, hogy helyesen cselekedtél. Mint, ha elfogsz egy lepkét; Apró, sérülékeny szárnyaival markodban verdes, az életéért harcolva. Akármilyen szép is lenne gombostűre szúrva egy üveg dobozban a polcon,a lelked mélyén tudod, helye mégis a természetben van, szabadon repülve virágról virágra.
Így hát elengeded azt, ami már egyszer a tiéd volt.
És egy megkönnyebbült sóhaj, mert életben maradt.

***

De mi van, ha a lehetőség, boldogságod kulcsa, a lepke visszatér hozzád? Újra meg újra elengeded, s ő újra meg újra ujjaidra száll? Ha pedig erőszakkal ellököd magadtól, erőtlenül a földre hullik életét vesztve? Ha ő oda akarja adni magát? Ha nélküled képtelen létezni? Mégis mit tehetnél ellene? Így, vagy úgy, de megölöd. Mintha csak ez lenne a sorsa: hogy te okozd a halálát.
Még sem mindegy, hogy örömmel dobja el az életét érted, vagy céltalanságában. Mert nélküled NEM HAJLANDÓ élni! Tehetsz mást, minthogy bevallod neki az érzéseidet?
Nem.
Így karodba zárod, és szerelemtől ittasan a fülébe suttogod: "Nem tudok nélküled élni!"
S ő, ezért a mondatért hajlandó meghalni.