6.fejezet: "Lidércnyomás"

Itt a friss! Azt hiszem, ez egy szórakoztató fejezet.De döntsétek el ti! Jó olvasgatást!^^

A nap hátralévő fele lidércnyomásnak ígérkezett, mikor a sárga kisbusz leparkolt egy hatalmas bevásárlóközpont előtt. Csak ültem egy helyben és az ülésbe kapaszkodva vártam, hogy csoda történjen, és köddé váljak.
Ana nyitotta ki bosszankodva az ajtót, mikor már mindeni kiszállt, csak én ültem ott úgy, mint aki karót nyelt.
- Mi van Bella, odaragadtál?
Választ várt, de mivel csak egy könyörgő pillantást helyette, nevetve folytatta:
- Na ne viccelj! Komolyan ennyire beszartál pár fürdőruhától?
Durcás képet vágtam.
- Én megvárlak benneteket itt!
Ezüsthajó barátnőm már nyitotta a száját, hogy valami csípőssel visszavágjon, de Tyler félretolta.
- Hagyjad, majd én! - komoly képpel, vészjóslóan megmozgatta az ujjait a levegőben, majd egyre közelebb vitte hozzám, és elkezdett csiklandozni.
Az elején úgy csináltam, mintha meg sem érezném a virgonc ujjakat az oldalamban, de nem sokáig bírtam. Végül visítva, csorgó könnyel ugrottam ki az autóból.
- Ügyes volt! - Ana adott egy pacsit neki, bezárta az autót, aztán öles léptekkel elindult a legközelebbi automata ajtó felé.
Eric és Tyler lefogták a kezeimet, Jessica pedig hátulról tolt, segítve a többiek aljas tervét. Keményen tiltakoztam. Úgy éreztem, elég erős vagyok ahhoz, hogy kiszabaduljak és elmeneküljek. Kinéztem magamnak egy, a közelben parkoló taxit. De valljuk be: Vak remény volt!
Rettentő hőség volt, igaz a zuhé egy kicsit enyhítette a forróságot, de a hosszú gatyában kezdtem megsülni. Szerencsére az áruházban volt légkondi. Egy idő után, mikor már nem kapálóztam, a srácok elengedtek, de Jess erősen belém karolt, a másik oldalamon meg Mike lépkedett vigyorogva, túl közel hozzám. Csak remélni mertem, hogy a göndör hajú nem veszi észre.
Egyszer csak Angelát láttam előjönni a hátam mögül. Róla egészen megfeledkeztem. Anahoz lépdelt, és ha jól hallottam egy pár boltot ajánlott neki.
Fogamat csikorgattam keserűségemben.
Áruló!
Amíg az első üzlethez értünk, új taktikát eszeltem ki.
Készségesen bemegyek bármelyik butikba, és úgy teszek, mint aki beletörődött a sorsába. Aztán amikor a rucikat mutogatják nekem, visszautasítom őket, azzal az ürüggyel, hogy nem tetszenek. Úgysem tudnak rávenni, hogy megvegyem! Ahhoz mégiscsak én kellek! Zseniális terv!
De a próbafülke részt nem tudtam kicselezni. Valamennyire én is kíváncsi voltam rá, hogy hogy állnak rajtam.
- Mégiscsak megjött a kedved a vásárláshoz? - kérdezte Ana mosolyogva, mikor látta: a saját lábamon megyek be az üzletbe. De tudta, hogy készülök valamire.
- Igen - mormoltam az igazsághoz híven.
Szívesen vásárolgatok... pólókat, kíséret nélkül.
Hamar kerítettek nekem egy olyan fürdőruhát, amire egyből azt vágtam rá: - Nem!
- De miért? - siránkozott Jessie. - Ha lenne az én méretemben, megvenném!
Csalódottan pislogott a sötétpink bikinire. Megforgattam a szemem.
- Legalább próbáld fel! - nyüstölt Eric.
Végül beadtam a derekamat, de a próbafülkéből semmi pénzért ki nem tettem volna a lábam.
- Bella, jól vagy? Már legalább 10 perce benn vagy. Bella! - kopogtatott Angela aggódva. A többiek újabb darabokat vadásztak nekem.
Kis hallgatás után megszólaltam: - Én ebben nem megyek ki!
- Bella! Ne légy gyerek!
- Ez... annyira... alig takar belőlem valamit! - nyafogtam végül. Az ajtóra szerelt nagytükörben nézegettem magam. Szorosan tapadt rám, és nagyon is tetszett nekem. De csak a ruha! Ami benne volt, az nem!
Jess volt az a szemtelen, aki bejött, és véget vetett a dolognak.
- De hát ez tök ló áll! - hápogta.
- Hadd nézzem én is! - Eric simán csak úgy átnézett az alacsony fülke fölött, és bekukucskált. - Wow! Ez tényleg király!
Már épen le akartam tolni, amiért leskelődik, de már hívta is a másik lököttet: - Mike, ezt nézd meg!
Drága barátnőm - akit akkor szívem szerint megnyúztam volna - kituszkolt a fülkéből. Nem győztem takargatni magam.
A társaság elismerően csodált meg benne, én meg egész testemben belepirultam.
Egyedül Ananak nem tetszett.
- Szerintem nem illik a bőréhez - mondta, és megmutatott egy másikat. Fekete-fehér csíkos volt, felül pánt nélküli. Hamar visszautasítottam.
Ebben a boltban még felpróbáltam egy szivárványosat, de a fehér, cukorka mintás után, inkább kisétáltam az üzletből.
A fürdőruhából csak a színes cukorkák látszottak. A fehér rész szinte beleolvadt a bőrömbe. Rosszullét kerülgetett az után, hogy láttam mennyire sápadt vagyok.
A következő ruhaboltban már felszabadultabb voltam, kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy a barátaim látnak melltartóban is akár. Sokat felpróbáltam, amíg Angela meg nem találta nekem a tökéleteset: Mély kék volt, olyan mint a két részesek, de a bugyijából két csík ment mellszélességben a nyakamig. A mellem vonalában a két csíkot egy ezüstkarika kötötte össze.
- Angela! Te egy isten vagy! - kiáltott Ana.
Szó nélkül bevonultam a próbafülkébe, és felpróbáltam. Elállt a lélegzetem. Finoman simult hozzám, és túl sokat sem mutatott. Ez határozottan tetszett, és jól éreztem magam benne. Olyannyira, hogy meg akartam venni.
Érdekes módon az 1. gondolatom az volt, hogy Edwardnak vajon tetszenék-e benne. Gyorsan kivertem a fejemből a dolgot.
Úgysem merném felvenni... - gondoltam.
Kidugtam a fejem a függöny mögül és 6 kíváncsi szempár nézett vissza rám. Kibújtam a függöny mögül, és lassan körbefordultam előttük. Ana elismerően bólintott.
- Jól van, akkor mehetünk is! Még egy csomó másik üzletbe be kell néznünk!
- Várj! Én nem mondtam, hogy meg is veszem! - tromfoltam le. - Nincs rá pénzem!
Attól féltem, ha megveszem, kísértésbe esek, és kimegyek holnap velük a tengerbe.
Végül is megvettem. És még vettem pár rövidnadrágot, ujjatlan topokat, és két könnyű nyári ruhát. Mikor mentünk kifelé az utolsó butikból, megláttam az üvegén egy ráragasztott lapot: "Üresedés miatt, fiatal munkaerőt felveszünk!"
- Pillanat! - mondtam izgatottan kis társaságunknak, és visszarohantam az eladó pultjához. - A munkára szeretnék jelentkezni!
A rágózó lány unottan felnézett az újságjából.
- Hány éves vagy? - kérdezte vékony hangon.
- Szeptemberben leszek 17.
- Be tudsz jönni holnap 7-kor? A műszakod 2 tart. Te lennél a délelőttös.
- Persze! - mosolyogtam bizalmatlanul. Arról inkább nem tájékoztattam, hogy már az 1. nap várhatóak lesznek kisebb katasztrófák.
De mindegy ez most. A pénzre szükségem van!
- Fel vagy véve! - mondta.
- köszönöm! Hello!
Elégedetten sétáltam ki a többiekhez. A napom többi része is remekül telt. Ahhoz képest, hogy azt hittem szörnyen fog sikerülni, egészen jól szórakoztam.
Amikor felmentem a szobámba, hogy lerakjam a cuccaim, majdnem összeestem a melegtől. Nyitva hagytam az ablakom, és a tikkasztó hőség beömlött rajta. Szinte menekültem le a partra, a többiekhez. Ott legalább mozgott a levegő.
De bezzeg átöltözni most sem volt eszem. - bosszankodtam magamban.
A srácok úgy tervezték, hogy holnap 2 után kezdik el a tanítást... görcsbe ugrott a gyomrom, és félelemmel telve vártam a másnapot, amíg én a lányokkal ültem a homokban, a fiúk pedig, megpróbáltak kacsázni a vízen.
Tűnődve figyeltem őket, és újra elcsodálkoztam, hogy nekem tényleg van egy szoros baráti társaságom...
Akkor vajon miért voltam mindig egyedül Torontóban? És vajon mért utál ennyire a Cullen fiú?
Már megint Edward... Bella, verd ki a fejedből!
Mike többször is rácáfolt a sejtésemre, hogy azért viselkedett Edward úgy ahogy, mert esetleg kellemetlen a szagom. Gyakran telepedett mellém, is ilyenkor, mint egy véletlenszerűen szorosan a derekam mögé csúsztatta a kezét és közel húzódott hozzám. Egyszer meg is jegyezte, hogy finom illatú a hajam.
Ana is elárult egyet s mást, ami csak furábbá tette a szememben a Cullen családot, mikor nála aludtam. Az én szobámban lehetetlen volt megmaradni, és Ana megengedte, hogy nála maradjak éjszakára.
- Tényleg nem zavarok? - kérdeztem vagy már ezredszerre, a nagyobbik ágyra telepedtem.
- Bella! Ezt most komolyan gondolod? Még egy ilyen kérdés, és kizavarlak! - sóhajtotta.
- Sajnálom! - lehajtottam a fejem, mert éreztem kezdek az idegeire menni.
- Most meg ez! Ezért nem kell bocsánatot kérned, csak fejezd be! - türelmetlensége ellenére a hangja kedves volt.
Amíg tusolt, elrágódtam rajta, hogyan kérdezzek rá a Cullen témára, aztán csak kiszaladt a számon:
- Mondd csak! Edward Cullen mindig ilyen mogorva? - nem mertem a szemébe nézni, mert féltem kiolvas belőle valami olyat, amit magam sem akartam tudomásul venni.
- Látom téged is megbabonáztak! - vihogott, bevallva saját gyöngeségét.
- Olyan gyönyörűek! - leheltem sóvárogva.
- Na igen! Az nem kifejezés, hogy mennyire! - mondta ábrándozva, aztán visszatért a kérdésemhez - Hát, őszintén Edward soha nem szokott mogorva lenni. Mindig nyugodt. Olyan általában, mint a testvérei. Hidegek és közömbösek... de mégsem nagyképűek! Viszont az első napon - láttam, ahogy végig futott a hátán a hideg - a szeméből düh szikrázott. Még soha nem láttam ennyire zaklatottnak. Sajnálom, hogy először nem a nyugodtságát láttad. Akkor igazán észveszejtő! Bár nekem a szőke jobban tetszik!
- Aha - még mindig nem néztem rá - és nem tudod, miért hiányoznak? Ha már beköltöztek... Eltűnt a cucca a szekrényből! - motyogtam, de biztos voltam benne, hogy meghallja. Nem tudom! Ez az 1. év, hogy kollégium működik a sulinkhoz. De gyakran eltűnnek. Elmennek kirándulni pár napra. Az apjuk felmenti őket. Egyébként, honnan tudod hogy kipakolt? - kíváncsiskodott, én pedig magamat átkoztam. hogy kikotyogtam.
- Mert egy szobába osztottak minket - elpirulva sütöttem le a szemem, mert eszembe jutott az a pár másodperc, mikor megláttam a szobában.
Szuper! Most garantáltan nem tudom kiverni a fejemből gyönyörűen vad arcát egy darabig.
Ana a száját tátotta önfeledten.
- Mázlista!
Na? Hogy tetszett? Most hamarabb került fel az új feji, mert lehet hogy holnap nem ülhetek géphez, szóval felraktam ma! remélem nem baj :D

5.fejezet: Yoanna

Nah itt a friss. Ez sem annyira cselekmény dús. Remélem tetszeik.

 

 Augusztus 2. hete lassan vánszorgott előrébb. A kirándulás óta különösebb programom nem volt. Napról napra egyre inkább kezdtem unatkozni.
Kiolvastam a könyvet is, amit kikölcsönöztem, és vissza is vittem, aztán 3 másikat vettem ki.
Sajnos Chrisnek el kellett utaznia egy kis időre – amiről nem tudtam mennyit takar -, úgyhogy legtöbbször csak lesétáltam a partra. Minden délután esett az eső pár percig, de meg sem látszott. Talán a homok egy kicsit sötétebb lett, de az összes nedvesség hamar felszáradt, amit örömmel nyugtáztam.
Pénteken a parti homokban üldögéltem és a lábam a habokba mártottam, mikor egy hosszú szőkefonatos lány telepedett mellém. Haja egészen a derekáig ért, amit irigykedve figyeltem.
- Szia Ana!
- Szervusz! – válaszolta, de nem nézett rám. Szemét a messziségre függesztette.
- Mit nézel? – egy darabig próbáltam magamtól rájönni. Végül feladtam.
- Látod az eget arra felé? Sötét felhők jönnek, és alatta tajtékzik a tenger.
Én is láttam a hatalmas hullámokat, de nem találtam különösebben érdekesnek. Szájamat durcás grimaszba csücsörítettem.
- Jobban örülnék neki, ha ilyen napos maradna az idő, mint most.
Barátnőm megdöbbenten fordult felém.
- De hát miért?
Most én meredtem a semmibe, amíg Ana az arcomat fürkészte.
- Tudod Torontóban megállás nélkül esik az eső. Ilyen hőségről és arról, hogy egyszer tisztán láthatom a napot, és az azt körülvevő kékséget, az ott lakó ember nem is álmodhat. De én itt vagyok, és eleget láttam már esőt. Nekem nem kell több!
Mellettem a szőkeség felnevetett és várakozva figyelte az érkező hullámokat.
- Képzeld el, hogy nekem viszont elegem van ebből a szárazságból! Imádom az esőt és a vihart! Na, abból mondjuk van bőven, és elég erősek is. Ezt szeretem ebben a helyben: a szélsőségeit. De nem arányos az időjárás. Több órás perszelő forróságot csak pár perces, néha elsöprő viharok követnek. Hiányzik Forks, és az esőcseppek állandó kopogása.
- Én viszont pontosan ezt utálom! Soha nem tudtam rendesen aludni. Viszont amióta itt vagyok, azóta minden éjszakát végigdurmolok – kis csönd után folytatom – A tengert szeretem a legjobban! Meleg, de mégis hűsítő. Gyönyörűen kék, és tiszta. Na meg… a puha homokot érzem a lábam alatt. Nem a csizma idegesítő cuppogását a vizes talajon! – a gondolatra kirázott a hideg.
- Ha már annyira bejön neked a tenger, miért nem mártóztál meg benne egyszer sem? – csipkelődött.
Hírtelen zavarba jöttem. Az itteniek 2 alapvető dolgot nem tudtak rólam.
Az 1. hogy nagyon béna vagyok, és bármibe is fogok bele, az balesetbe torkollik. A 2. pedig az, hogy az 1. okból kifolyólag nem tudok úszni. Na meg fürdőruhám sem volt a 2. ok következtében.
- Na? – sürgetett a válasszal.
Nem tűnt fel, hogy csak el akarja vonni a figyelmem valami másról. A víz újra és újra visszahúzódott, majd egyre feljebb nyaldosta a parti homokot.
- Ömm… hát… - igyekeztem valami jó kifogást kitalálni – csak figyelni szeretem a vizet. Látni, ahogy a fény, vagy a lemenő nap visszatükröződik a felszínéről. De nem akarok belemenni. Nem szeretem a nedves dolgokat.
- Aha – bólintott, de nem úgy hangzott, mintha hitt is volna nekem
Egy pillanatra elbambultam és akkor ért a – szó szerint - hideg zuhany.
Az egyre erősödő hullámok olyannyira gyorsan közeledtek a parthoz, hogy teljes egészében rám csapódtak.
Felsikoltottam, mert annyira meglepett. A hátam mögül vihogás hangzott. Nem kellett hátrafordulnom, hogy tudjam, Ana az, aki kinevet. Ő még időben felállt.
- Na most kaptál egy kis ízelítőt abból, hogy milyen, amikor a tenger körülötted van. – szavait elnyomta a nevetés, de sikerült kivennem, mit mond.
Bosszúsan felkeltem, és kergetni kezdtem – odafigyelve a lábaimra. Nehogy elessek –, de elszaladt. Így kergetőztünk kis ideig, észre sem véve, hogy milyen erősen fúj a szél. Az arcunkba csapó eső figyelmeztetett.
- El fogunk ázni! – álltam meg.
- Neked már úgyis mindegy!
- Szaladjunk! – visítottam.
Ekkor kezdett csak rá igazán. Már azt sem láttam, mi van fél méterre előttem. Egy meleg kéz kapott el, és rántott vissza, mikor majdnem egy árokban végeztem. Megfogott és más irányba terelt. Az égen villámok cikáztak. Őket fülsiketítő dörgések követték. A szél tépte a ruhánkat és pont a hátunk mögül fújt, olyan erősen, hogy többszöris majdnem elestem, de Ana mindig megtartott. Én nem tudtam merre megyünk, az orromig sem láttam, de bíztam Anaban.
És okosan tettem!
Nem sok időbe telt, míg a kolesz kapuja mögé kerültünk. Csuromvizesen néztünk ki az üvegen. Döbbenten láttam, ahogy a hatalmas pálmafa hajladozik az előudvaron.
- Köszönöm! – motyogtam. Volt is mit köszönnöm. Ha ő nem fog meg, biztos az ügyeleten kötöttem volna ki.
Nedves kezünk még mindig összekulcsolva lógott az oldalunkon.
- Tessék? – nézett rám, és kedvesen elmosolyodott – Ja… nincs mit!
- Hogy találtál ide? – kíváncsiskodtam.
- Ismerem az utat. Na menjünk szárítkozzunk meg!
Először Anahoz mentünk.
Egy törölközőn ülve vártam, hogy elkészüljön. Addig körülnéztem a szobájában. Első látásra olyan volt, mint a többi. Csak itt a falak tele voltak képekkel. A sarkukban Y.H. monogram. A H. az a Hale-t jelenti, de az Y.-t nem tudtam.
Talán 15 percig volt a fürdőszobában, de az éppen elég volt neki, hogy úgy nézzen ki, mint akit ma még nem ázott el.
Nem kérdeztem rá az Y titkára.
Maradjon csak titok.
Nekem már tovább tartott negyed óránál. Belenéztem a tükörbe és rosszalló pillantást vetettem magamra.
Barna hajam egészen fekete lett a víztől és szorosan tapadta a fejemre. A bőröm még sápadtabbnak tűnt, mint eddig, Már milyen rég óta itt vagyok, és minden nap kint vagyok a szabadban, még sem látszik.
Ez elképesztő!
Felvettem egy hosszú nadrágot, és egy pólót. Azt hittem le fog hűlni az idő.
Mikor kiléptem a fürdőből, döbbenten láttam, hogy Ana derékig belebújt a szekrényembe.
- Mit csinálsz? – kérdeztem furcsállóan, miközben kinyitottam az ablakom. Még mindig esett, de nem az én oldalamról, úgyhogy nem féltem attól, hogy vizes lesz a parkettám. Reméltem, hogy a meleg kiszáll a szobámból.
- Szeretnék megkérdezni valamit – bújt ki végre a cuccaim közül.
- Csak, tessék!
- Én felkutattam az egész szobádat – amiért utólag bocsánatot kérek -, de sehol nem találtam fürdőruhát. Hova rejtetted?
- Nem rejtettem sehova – adtam az egyszerű választ.
- De, akkor hol van? Mert itt nincs! – mutatott körbe az értetlen lány.
- Itt tényleg nincs!
- Na jó, ezt most nem értem!
Megadóan sóhajtottam.
- Nincs fürdőruhám!
A hatás nem maradt el. Ana teljesen kiakadt.
- De, hogy jöhet valaki Floridába, anélkül, hogy hozzon magával bikinit? Vagy legalább úszódresszt!
- Ana… - kezdtem bele, de nem tudtam, hogyan folytassam. Kis ideig kerestem a szavakat. – én nem tudok úszni, úgyhogy fölösleges a fürdőruha!
- Mi? – kérdezett vissza.
- Jó hallottad! Nem mehetnénk már? Mindjárt ebéd! – pillantottam a zsebemben megbújó telefon kijelzőjére – De ne is reménykedj! Nem menekülsz! Visszajössz és összepakolod a cuccaimat! – mondtam szigorúan, de már vonszoltam is ki az ajtón.
Azt hittem a barátnőm már feldolgozta a hallottakat.
- És miért nincsenek toppjaid, ujjatlan felsőid, vagy egészen rövidnadrágjaid? Faggatott tovább.
- Mért kéne, hogy legyen?
- Talán, mert így meg fogsz sülni! – biccentett a nacim felé.
- Én ne, szoktam ilyen lengén öltözni, mint te! – vetettem oda.
Ana csak egy könnyű anyagú, rövid ruhát viselt, egy szandállal. A haja egyenesen omlott a vállaira.
- Bella! Ehhez hozzá kell szoknod! – forgatta meg szép kék szemeit, aztán megélénkült. – De már van is egy remek ötletem!
- Jaj, ne! – csüggettem le.
Próbáltam kihúzni belőle, de nem volt rá hajlandó, úgyhogy csak ennyit mondtam, útban az étkező felé: - Akármi is az, tegyél le róla!
Kénytelen voltam várni, míg oda nem ültünk kis társaságunkhoz.
- Képzeld! Kaptam állást! – újságolta Eric, amint köszöntem neki.
- Tényleg? Na és hol?
- A mi partunktól nem messze van egy szörfdeszka bérlő. Ott segítek nekik a szünetben egész nap. De a suli időben még nem tudom mi lesz. Holnap kezdek!
- Ügyes vagy! Nekem sem ártana már elkezdenem keresgélni. – fancsali képet vágtam.
Vajon ki lenne az a hülye, aki engem alkalmazna? Már láttam magam, ahogy agyonnyom egy rámborult deszka, vagy éppen hasra vágódom a küszöbben, magammal rántva az embereket. Még egyéb katasztrófákat is vizionáltam volna, ha Ana nem kezd bele a mondókájába.
- Skacok! Bellának nincs fürdőruhája! – jelentette ki, mire a többiek hatalmas szemekkel meredtek rám.
Elvörösödtem, hogy mindenki megtudta, és legszívesebben leütöttem volna Anat.
- De erre van egy megoldás! - folytatta - vigyük le Bellát egy jó kis boltba és keressünk neki egy mutatós darabot!
- Na ne! Nekem nem kell! - tiltakoztam kétségbeesetten, de nem figyeltek rám.
- Jó ötlet! Menjünk ma és kinézek magamnak is valamit! - helyeselt Jess.
- Én benne vagyok! - Mike bólogatva jelezte, az ötlet tetszik neki. - Nem ember az Miamiban, akinek nincs fürdőruhája.
- A mi Yoannank mindig kitalál valami okosat! - vigyorgott Tyler.
- Ezerszer megmondtam, hogy ne merj Yoannanak, Ty-chi! - gonosz mosolyra húzta a száját. Tyler a gúnyos becézés hallatán visszavett magából.
Yoanna... ez megmagyarázza a festmények sarkába biggyesztett monogramot.
Már éppen reménykedni kezdtem, hogy megfeledkeznek a vásárlásról, mikor Jessica rákérdezett:
- Akkor mikor megyünk?
- Én rögtön ebéd utánra terveztem.
- Oké szerintem mindnyájunknak jó! - lelkendezett Mike, meg sem kérdezve a többieket.
A nagy ablakok felé néztem. Még mindig kopogott rajtuk az eső. Ez volt az utolsó mentsváram.
- De hát, hogy menjünk ilyen időben? - próbálkoztam.
- Jaj, Bella! Hát autóval! Mi mással?
- Nincs is pénzem erre! - tiltakoztam.
- De apukád már kifizette, amit kellett, és mindig kifogja. Különösebben semmire nincs szükséged! Csak egy fürdőruhára... - tette hozzá Jess.
- Már miért lenne szüksége fürdőruhára valaki olyannak, aki nem tud úszni?! - szaladt ki a számon, de utána be is fogtam, csak hogy már késő volt.
- Ja igen, ezt el is felejtettem! Szóval fiúk, holnap már meglesz a megfelelő öltözet, segíteni kéne Bellának megtanulni úszni!
Persze a 3 fiú lelkesen jelentkezett a megtisztelő feladatra. Ők eltekintettek a kérdezősködéstől, de Jessica nem érte be ennyivel.
Mit is vártam tőle?
- Hogy lehet, hogy egy 17 éves lány nem tud úszni?
- Torontóban nem nagyon van kedve az embereknek úszni. Úgy is elég vizes voltam minden nap!
- Ugyanez volt a helyzet Forksban is, de mi mégis eljártunk az uszodába. - kontrázott Angela.
- De én más vagyok! Meg, miért mentem volna úszni egyedül? Nekem ott nem volt bandám!
Ezek után nem nagyon szólaltam meg. Hol a sarokban, üresen álló asztalra, hol pedig Chris haverjaira pillantottam.
Bárcsak itt lenne legalább az egyik srác!
Habár Edwardot nem nagyon ismertem, de - nem akartam beismerni, de legbelül tudtam - látni akartam azt a dühödt türelmetlenségtől izzó szempárt!
Észre sem vettem, hogy már mindenki végzett a kajálással, csak előttem áll az érintetlen étel.

A vezető ülés mögött ültem. Nem tudtam, hova megyünk, de nem szóltam semmit.
Valamikor még ebéd közben kisüthetett a nap, mert miután lehoztam a pénztárcám, és kiléptem a kapun, rájöttem, hogy nyoma sincs az előbbi zuhénak.
Egész úton csak kibámultam a nyitott ablakon. Jól esett a rajta beáramló frissítő szél. Nem volt olyan hűvös, mint kellett volna, de kellemesen enyhítette a melegemet.
Még arra sem volt időm, hogy átvegyem a nadrágomat! - siránkoztam magamban.
- Bella! mindjárt mutatok neked valami olyasmit, amit még garantáltan nem láttál! - szólt hátra Ana. - Nézz ki az ablakon!
Eltátottam a számat.
- Látod? - kérdezett. Aranyszínű búza ringott a szélben, mint a tenger. Filmben már láttam ilyet, de élőben 1000X szebb volt. Hosszú percekig húzódott mellettünk széles, napsütötte sárga sávba a hullámzó búzatábla.
Torontóban ilyet tényleg nem látni, mert ott nincs elég meleg és szárazság hozzá. Elrohadna.
Sokáig néztem a hajladozó gabonát, aztán egyszer csak zsúfolt parkoló váltotta fel. Az autó leparkolt. Megérkeztünk.
Nah? Vélemény? Egyezzünk meg abban, hogy friss minden pénteken!

4.fejezet: Kirándulás

Íme itt a kövi feji!Remélem ezzel is meglesztek elégedve! :D hát jó szórakozást!^^

A következő hetem békésen telt. Vasárnap délelőtt körbevezették az „újakat” – köztük engem – a koleszban. Kiderült, hogy bizonyos szobák nem is szobák, hanem pl.: mosókonyha, klubhelység. Minden szinten 2 van ezekből, és a klubhelységet egybenyitották a mellette fekvő szobával, amit teakonyhának kereszteltek. Aztán a melléképületet is megleshettük. Itt lesznek a délutáni óráink, aminek nagyon örültem, hiszen akkor nem kell ebéd után visszamennem a suli épületébe, ami pár utcával lejjebb fekszik. Megmutatták a termeket, és rá kellett jönnöm, hogy körülbelül akkora, mint az iskola fele. Volt balett stúdió, tükrös fallal, zene terem, mindenféle hangszerrel, kottaállványokkal, aztán egy egyszerű szoba, csupán abban tért el egy átlagos osztályteremtől, hogy a falak mentén a polcok roskadásig meg voltak pakolva könyvekkel.
Ez után következett álmaim netovábbja. Hajópadló, tiszta fehérre meszelt szoba, az egyik sarkában vászonállványok, festékek, paletták, ecsetek, a másikba szobrászati kellékek bezsúfolva egy szekrénybe. A nap fényesen világított be a nyitott ablakokon. Én már akkor tudtam: imádni fogok rajzórára járni. Igaz, az egész jobban mutatott volna a maga magányában, kopott padlóval, és ha csak egy porszemet is találok, a fénycsóvában forogni. Ha a vásznon be nem fejezett képek mutatkoztak volna. De e nélkül is melegséget árasztott, és barátságosan hívogatott. Szomorkásan fordultam el, mikor a vezetőnk szólt, hogy menjünk. A többi teremben semmi újat nem találtunk. Ugyanezek ismétlődtek, csak kisebbek, és jelentéktelenebbek voltak. Emellett még találtunk egy nagy előadótermet, színpaddal, székekkel. Még volt egy tök üres szoba is, ahonnan egy ajtó nyílt a kellékesbe.
A színművészetiseknek itt lesznek a próbáik.
Miután véget ért a körtúra, én szemügyre vettem a könyvtár nyújtotta lehetőségeket. Volt számítógép internet kapcsolattal, na és persze könyvek rengetege. Tankönyvek, regények, novellák, verseskötetek. Híresebbek, kevésbé híresebbek, régiek, újak. Mindenféle. Én kivettem egy ígéretesnek tűnő öreg regényt.
Cullenék ezek után sem jelentkeztek, de nem is nagyon foglalkoztattak, mert lekötöttek az új ismerőseim. Csak akkor jutottak eszembe, mikor egyedül voltam a szobámban unatkozva, vagy mikor az ebédlőben a pult előtt automatikusan a sarokasztal felé lestem. Egyszerre megkönnyebbülten, és csalódottan nyugtáztam a hiányukat. Szerencsémre Chris mindig sikeresen elterelte a gondolataim, mint például még a bulit követő délután.
A koleszhoz tartozó udvar egyik padján feküdtem. Karom a fejem alá fektettem és lehunyt szemmel próbáltam kiűzni a csodaszép lény arcát a fejemből. Egyszer csak egy kedves, kicsit rekedtes férfihang ütötte meg a fülem.
- Bella! – suttogta. Szemem lassan nyitottam fel.
- Chris? – nem láttam jól, hisz a nap pont hátulról sütött rá, árnyékot vetve arcára, de a raszta frizurájáról felismertem.
- Mit csinálsz itt kint? – kérdezte.
- Ömm… magamba szívok egy kis D-vitamint – végül is nem hazudtam. Szerettem volna, ha egy kis színt kap a bőröm.
- Élveznéd, mi? – felvonta vastag szemöldökét, elvigyorodott.
Lassan, de levettem a poént és vele mosolyogtam. Magára célzott, hiszen ő néger, én viszont albínónak is elmennék. Vágyakozva néztem sötétbarna bőrét.
- És te? Mi járatban erre felé? – felültem végre.
- Épp hozzád indultam. Csakhogy itt rád akadtam.
- Hol voltál?
- Egy nem messzi kisboltban – megrándult a karja. Akkor tűnt fel, hogy hátul tartotta mind a kettőt. – Na, akkor eljössz velem?
Némán bólintottam és felálltam.
- Egyébként hoztam neked valamit! - furcsán néztem rá.
Ugyan miért hozott nekem bármit is?
Végre előhúzta a kezét, amiben egy doboz Mozart csokit tartott. Átnyújtotta a piros szívecskét, én pedig elvettem. Értetlenül motyogtam egy köszönömöt, de pillantásom a dobozkára szegeztem.
- Valami baj van? Talán nem szereted a marcipánt? – hangjából kicsendült a szomorúság.
- De, csak most ebédeltem – próbáltam menteni a menthetőt, bár éreztem, hogy nem nagyon sikerült. Sohasem volt erősségem a hazudozás. Chris pechére pont azt a csokit választotta, amelyiket utálom. De tisztában voltam vele, hogy a Mozart az egyik legdrágább csokoládé, ezért őszintén köszöntem meg.
- Hova megyünk? – érdeklődtem kíváncsian.
- Elviszlek egy lovardába – az arcomra kiült a rémület. – Tudsz lovagolni?
A nekem szegezett kérdés sokkos hatást okozott, és megbotlottam. Nem sokon múlt, hogy orra vágódom. Chris kapott el az utolsó pillanatban.
- Jól vagy? – kérdezte ijedten.
- Igen, persze! Ez már mindennapos.
Elnevette magát.
- Még nem válaszoltál! – emlékeztetett.
- Mire is? – nyeltem egyet. Igyekeztem húzni az időt.
A raszta megismételte a kérdést: - Tudsz lovagolni?
- Nem.
- És szeretnél megtanulni?
- Abból semmii jó nem sül ki, ha én lóra ülök. Minimum egy kartöréssel járna. Ezt garantálhatom!
- Ugyan már! – nógatott.
- Nem szeretnék! – mondtam nyomatékosabban, hátha elveti az ötletet.
- De azét eljössz velem? Szép hely.
- De csak is a hely miatt!
- Hát persze! – kacajra fakadt, majd durcás képem láttán békítően átkarolt, magához húzott és a vállamat cirógatta, de még mindig nevetett.
Belepirulva vártam, hogy elengedjen. Esze ágában sem volt, én pedig nem akartam megbántani, úgyhogy hagytam.
Egészen a kocsijáig haladtunk így.
Hamar odaértünk a lovardához. Valóban szép volt a ligetes park, de engem a tengerpart jobban megragadott. Láttam már elég zöldet Torontóban.
A nap folyamán Chris még egyszer megpróbálkozott azzal, hogy lóra ültessen – sikertelenül.
Nem maradtunk sokáig. Még időben visszaindultunk a koleszba, de előtte még megkértem, hogy álljon meg egy hipermarketnél. Akartam venni pár dolgot. Végül puding por, tej, müzli, pár csoki, chips, ásványvíz és Nestea került a kosárba. A végösszeg csekély volt, de a raszta srác ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen, amibe bele is egyeztem.
Este, amikor vacsoráztam, megpróbáltam sietni, mert hét kíváncsi szempár döfködött. Az volt az érzésem, hogy valamelyikük meglátta, amikor Chrissel voltam, és továbbadta a többieknek. Jessica a liftben szóvá is tette a dolgot, ám én ügyesen kikerültem. Viszont Ana okosabb ennél, és kíváncsibb is. Mégis jobban kedveltem őt Jessnél, de Angelánál nem – a hallgatást nem lehet lepipálni.
- Mit csináltál délután? – kérdezte mintegy mellékesen, miután a többiek a 3.-on kiszálltak.
Látta, hogy nem akarok válaszolni, ezért hozzátette: - Nem kell válaszolnod, csak kíváncsi vagyok. Chrissel voltál ugye?
Némán bólintottam. Még mindig nem néztem rá.
- Mike féltékeny. – nevetett könnyedén. A hangja hamisan csengett, de megpróbáltam vele nevetni.
- Nyugtasd meg! – válaszoltam. Ahogy láttam, ezzel a lányt is megnyugtattam.
A negyediken jóét kívánt, aztán elment.

Szerdára Mike valamiféle kirándulást tervezett, ahova engem is meghívott. Nem örült neki, amikor megtudta, hogy én Christ hívtam magammal, de megkönnyebbült, mert nem tudott eljönni.
Angela megkérte a konyhásokat, hogy a mi aznapi kajánkat csomagolják be, és reggel mi átvesszük. Ana kocsijával mentünk. Volt egy remek kisbusza, amibe mind befértünk. A tenger mellett haladtunk. Mindenki be volt zsongva. Végig ökörködték az utat, amíg én az ablakon kihajolva élveztem a meleg, sós levegő finom illatát. A kikötőt figyeltem, és az imbolygó hajókat.
Nagy bosszúságomra egy erdős helyen túráztunk. Mikor már körülbelül egy órája gyalogoltunk, megszólítottam Ericet. Zavart, hogy kerül, és hogy ennyire bántják a történtek. Szerettem volna, ha ismét a barátom lenne, de azért reméltem, hogy nem próbálkozik meg újból a lelkizéssel. Az ő érdekében.
- Eric! Hány óra van? – meglepődve kapta fel a fejét a kérdezett, de azért bizalmatlanul mellém somfordált.
- Negyed kilenc lesz.
- Á, köszi! – mosolyogtam rá, amitől már jobban hitt a szemének.
- Nincs mit!
- Amúgy mi újság veled? Rég beszéltünk.
- Háát… munkát keresek. Tudod, nem szeretnék a szüleim pénzéből élni.
- Aha. Nekem is jól jönne.
Már rég áhítoztam egy autóra, de egyelőre még nem gyűlt össze rá a pénz. Apám pedig inkább egy laptopot vett nekem, mert úgy gondolta nagyobb hasznát veszem.
- Bella, te milyen szakra is jársz?
- Ömm… képzőművészetis vagyok. Főképpen rajz, és festészet az erősségem.
Közelebb húzódtak a többiek. Ők is el akartak dicsekedni a tehetségükkel, gondolom.
- Tényleg? Láthatjuk egyszer az eddigi munkáidat? – kérdezte áhítattal Mike. Az volt az érzésem, hogy mindenképpen be akar kapcsolódni a beszélgetésbe.
- Persze… de az én képeim smafuk anyukáméihez képest. Ő is idejárt. Alig várom már, hogy a suliban megtaláljam a tablóját.
Édesanyám emlékére mindig összeszorul a szívem. Ilyenkor éles fájdalom miatt szenvedek, amit arcom is tükrözni szokott.
- Baj van? – kérdi Jess.
- Nem, nem! Csak egy seb… még nem gyógyult be – válaszlom elcsukló hangon, az igazsághoz híven. – majd az idő begyógyítja.
Pár percig csöndben battyogtam, aztán mikor a fájdalom megszűnt, újra kérdeztem: - Na és ti?
- Én is képzős vagyok! – bökött oldalba Ana. – Hány éves vagy?
- Szeptember 13-án leszek 17.
- Akkor reménykedj, hogy a-s leszel! – kacsintott rám.
- És te, Jess?
- Színművészetire járok. Azt mondják, tehetséges vagyok – mosolygott büszkén, de hamar le is hervadt.
Röfögés szerű nevetés hangzott fel Tyler torkából, mire Jess tarkón vágta.
- Te csak maradj csöndben a két bot lábaddal! Nem is értem, hogy jutott eszedbe a táncot választani? – horkant fel.
- Alig várom már, hogy cica-naciban láthassam, meg feszülős trikóban! – vihogott Mike.
- Nálad még az 5 éves öcsém is jobban gitározik! – vágott vissza bosszúsan Ty.
Amíg Mike Tylert ütlegelte, és Jess elmulatott rajtuk, Angela halkan motyogta, hogy ő furulyázik. Tehát ő is zene szakos.
- Eric, te még nem is válaszoltál! – biztattam.
- Én szintetizátoron jásztok. Valószínűleg egy csoportba tesznek Mike-kal és Angelával.
- Szintetizátor? Úgy tudtam, az nem igazi hangszer.
- Pedig az! Sokan így hiszik, csak mert elfogultak. De ha nekem nem hiszed el, akkor rákereshetsz a neten.
Még pár percig mesélt a szintiről, majd áttért arra, hogy Dj-skedni is szokott.
- Ti hogyhogy mind együtt jöttetek ide?
Mike kapva kapott az alkalmon. Azonnal az oldalamon termett, félre tolva Ericet, aki mérgesen a másik oldalamra ment.
- Tudod hol van Forks? – kérdezte, bár tudta előre mit fogok mondani, így nem lepődött meg nemleges válaszomon.
- Jaj, már megint kezdi! – forgatta meg göndör barátnőnk a szemét, de elégedetten mosolygott.
Mike folytatta: - Forks egy washingtoni kisvároska. Nincs túl hideg ott, de 20°C-nál magasabbra nem igen kúszik fel a higanyszál. Azért hiányozni fog a ritka hóesés – színésziesen sóhajtott. – Nos, ennek az esőáztatta, zöld, túlburjánzó kisvárosnak mi vagyunk a csillagai.
A tulajdonságok nagyon is ráillenek Torontóra, leszámítva a kisvárost, és a ritka havazást. Nálunk ez a jelenség meglehetősen gyakori.
- Mi voltunk Forks 6 reményteljes tehetsége. És lám! Itt vagyunk a híres műv. suliban, és egy hajszálnyira állunk a hírnév kapujától – csillogó szemeit lehunyva fejezte be a szónoklatát.
- Á, értem már – kis ideig emésztettem az egoizmustól túlcsorduló előadást, aztán tovább kíváncsiskodtam. – Költészetre senki nem jelentkezett?
A srácok a fejüket rázták. – Kár! Pedig akkor járhattatok volna Chrissel együtt, talán… ja nem! Ő végzős, mi meg csak 3.-osok vagyunk – homlokomra csaptam.
Eltartott egy darabig, hogy rájöjjek, a név említése miatt fordul el Ana és siet előre Jesshez, vagy hogy Mike durcásan összevonja a szemöldökét. Egyedül Eric, Angela és Tyler maradt fesztelen.
- Ő nem a zene szakra jár? – kérdezte meglepődve.
- Nem – hangzott a tömör válasz.
- Hogyhogy? Hiszen nagyon profi Dj – talán egy kis csodálat vegyült a hangjába?
- Ő már korábbtól külön tanulta. Most már le is vizsgázott. De tényleg furcsa, hogy nem a zene szakon haladt tovább.
Igyekeztem a hangommal nem elárulni magam, de beszédközben gyanakodva fürkésztem, Anat. Mintha zaklatott lenne.
Mike-ot még megértem, mert a néger fiú gyakran lóg velem. De Ana… szőke haját idegesen babrálta, és Jessicával fecsegett minden félét. De most is, mint akkor a liftben, a hangja más volt. Egész nap próbáltam megfejteni különös viselkedését - eredménytelenül.
Na hogy tetszett? :) Véményeket!Köszike^.^

3.fejezet: Party time

Ajánlom első olvasóimnak, és akiket névszerint tudok: M, Corina, Bells, twilightfan996, és külön ajánlom Anyítának, akinek születésnapja lesz vasárnap :D
Remélem tetszeni fog ^^Jó olvasást!

Reggel az első napsugár keltett. Fáradtan és gyűrötten ébredtem. Hiába volt már legalább 10 óra, nem tudtam nyitva tartani a szemem. Szemhéjam újra és újra lecsukódott. Célom elérése érdekében megpróbáltam félálomban kitapogatni az éjjeliszekrényemre tett walkmenem, amit még este, kutyafuttában raktam oda. Reméltem, hogy megtalálom rajta a „legvadabb” számot. Mostanában csak ezt teszem: remélek. És imám vagy meghallgatásra talál, vagy nem. Ez esetben igen.
Hagytam, hogy a dübörgő zene lassan eljusson az agyamig 100%-ig működő képessé téve azt. Ezzel együtt eszembe jutott a tegnapi nap.
Itt létem óta először körbenéztem a szobában – már amennyire láttam az ágyból. Szembe feküdtem a hatalmas keletre tekintő ablakkal. A fejtámlám mögött volt egy ugyanilyen ágy. Az ágyainkat a bal oldali fal mellé tolták. Jobb oldalon, a fejem mellett az éjjeli szekrény. A fürdő és az ablak közötti sarokba, egy kétszemélyes sarok íróasztalt tettek, és a bejárati ajtótól jobbra állt egy ruhás szekrény.
Nem volt nagy durranás, de otthonosan berendezték. Már csak a személyes tárgyak hiányoztak.
Komótosan feltápászkodtam és a fürdőszoba felé vettem az irányt. Miután elvégeztem reggeli teendőim, nekiláttam a kipakolásnak.
A tankönyveim és az olvasmányaim éppen elfértek az asztal szekrényrészében, a rajzcuccaimat meg a szekrény íróasztalába helyeztem. Az egész délelőttöm elment ezzel, de nem bántam annyira. Cseppet sem voltam éhes addig, amíg meg nem találtam a magammal hozott pogácsát. Gyorsan befaltam, viszonylag csillapítva morgó gyomrom.
Még fontos szerepet kapott reggel a laptopom, mert felfedeztem, hogy be van kötve a szobába az internet. Kapkodva csatlakoztattam, és megnéztem az e-mailjaim.
Három beérkezett üzenetem jött. Mind a 3-at apám írta.
Megnyitottam az elsőt:

Bells, remélem, hamar megnézed az üzeneteidet. Kérlek, ha elolvastad, válaszolj! Milyen volt az utazás? Ugye kivételesen, nem esett bajod? Tudom, hogy fura, hogy e-mailt írok neked, de máshogy nem igazán tudlak elérni, mivel nincs telefonom. Lehet, be kéne szereznem egyet… Na szóval, Judy átjött, és segít nekem megírni. Talán sikerül egyedül is megtanulnom. Nagyon hiányzol édesem, és rántottán meg pirítóson kívül nem tudok mit főzni. Reméljük, nem maradok éhen! Szeretlek! Vigyázz magadra!
Apád

Ezt tegnap egy órakor írta.
Sietve válaszoltam:

Apu!
Jól utaztam, de a repülő nagyon zajos volt. Még nem történt semmi szerencsétlenség velem! Remélem nem is fog! Örülnék, hogy megtanulnád végre! Judy-t üdvözlöm! Apu, ne viccelj! Karácsonyra vettem neked a szakácskönyvet! Ott van a szekrényben! Próbálj meg abból főzni! Nekem is hiányzol! Szeretlek!
Bella

Elolvastam a következőt:

Bells! Megérkeztél már? Milyen a napfény? Voltál már a tengerparton? Találtál barátokat? Képzeld, Floridában él Billy is! Régen mindig a fiával és az ikrekkel játszottál. Emlékszel?
Apád

A levél 3 órával az előző után érkezett. Igyekeztem tőmondatokban válaszolni:

Apu!
Itt vagyok! Nagyon világos. Még nem. Igen, velük szoktam egy asztalnál ülni. Nem emlékszem rájuk. De hogy kerültek ők ide?
Bella

Ráklikkeltem a 3. üzenetre is. Ez ma reggel jött:

Judy aggódik értem, mert látta, hogy üres a hűtőm és elszóltam magam, hogy nem tudok főzni. Ide akar költözni, de mondtam, hogy megoldom. Bella, győzd meg róla, hogy tudok magamról gondoskodni! Még mindig nem válaszoltál! Ugye nem történt semmi? Ha estig nem kapok választ, felhívom az iskolát a rendőrőrsről!
Apád

Sóhajtva pötyögtem be a betűket:

Judy! Jobb lenne, ha odaköltöznél, apám nélkülem, nem tud mit kezdeni magával! Apu! Engedd, hogy odaköltözzön! Ne aggódj, jól vagyok!
Bella

Kikapcsoltam a laptopot, felvettem egy almás pólót, meg egy ¾-es nadrágot, és lerohantam a menzára.
Már mindenki az asztalnál ült, úgyhogy nem volt sor. Elvettem egy tálcát, tányért, kést és villát, majd szedtem magamnak ebédet – a reggelit lekéstem.
Jessica már belépésemkor nagyban csápolt, ezért nem volt nehéz ráakadnom, a kis csapatunkra.
Ebédnél Mike rákérdezett hogy miért nem voltam reggelizni, és látszott rajta, hogy örül, most itt vagyok. Aztán elmeséltem nekik, hogy apám 3 üzenetet is hagyott, és hogy válaszolnom kellett rá. Meséltem nekik arról is, hogy Judy oda akar költözni hozzá.
Ma egyszerűen nem lehet befogni a szám.
- Ki az a Judy? – kérdezte Ana, két falat között.
- Apám barátnője.
- És anyukád? – döbbent meg Jess.
Angela, látva hirtelen fájdalmasra vált arckifejezésemre, a váratlan kérdés hallatán, oldalba bökte.
Letettem a villám.
- Meghalt – válaszoltam motyogva.
- Mikor? – folytatta. Most már Mike figyelmeztette szúrós pillantással.
- Két éve. Autó balesetet szenvedett a húgommal.
- Neked van húgod? – Ana az asztal alatt úgy sípcsonton rúgta, hogy Jessica feljajdult.
- Volt – éreztem, ahogy a torkom összeszorul. Egy pohár teába fojtottam könnyeim.
Fájdalmas emlékek ezek számomra.
- Sajnálom! – hallatszott Ana hangja.
Hálát adtam az égnek, mikor egy fekete bőrű raszta srác jelentett be egy tengerparti bulit 4-től. Én szememmel végig pásztáztam az étkezőt, majd tekintetem megállapodott a sarokban üresen virító asztalon. Cullenék nem ültek ott.
Egyszerre nyugodtam meg, és kezdtem idegeskedni.
Megnyugodtam, mert nem kellett szembe találkoznom a gyűlölködésével, és ideges lettem, mert eltűntek, és úgy éreztem, miattam.
Szerencsére nem volt időm ezen agyalni, mert Jessica felvillanyozottan kérdezte tőlünk:
- Na, ki jön?
Ana, Tyler, Eric, még Angela is mind akartak menni, csak Mike meg én nem.
- Bella, te meg miért nem? – fordult hozzám a göndör.
- Áh, semmi kedvem hozzá, meg még meg szeretném kukkantani a könyvtárat, a melléképületet, és elsétálnék az iskolához is.
- Arra még ott van egy egész hónap, a tanítás kezdetéig! Gyere már! Nélküled nem az igazi! – Ana is beszállt.
Tudtam, hogy úgysem hagynak békén, amíg be nem adom a derekam, így hát belementem. Mike-nak azonnal megjött a bulizós hangulata.
Nem hittem volna, hogy ennyire függ tőlem.
Persze ez azonnal feltűnt Jessicának is. Meg is bánta, hogy elhívott.
A délután további része tűrhetően telt.
Mike felkísért a szobámba, és bejött párpercre. Ügyesen megállapította, hogy az én szobám ugyanarra néz, mint Angeláéké. Nem sokkal az után, hogy lement, Eric kopogott be, és elhívott sétálni.
A séta alatt, megpróbált lelkizni velem, és szóba hozta anyámékat, mire én durván elutasítottam és visszamentem a koleszba.
A tengerparti buli egy kicsit elvonta a figyelmem. Nem táncoltam, még csak nem is hallgattam a zenét, sőt a tengerben sem mártóztam meg, csak a homokban pihenve süttettem magam. Mike végig mellettem ült, Ericcel ellentétben, aki messziről elkerült egész délután. Bánta már, hogy szóbahozta, és én is sajnáltam, hogy úgy leteremtettem, de nem voltam még felkészülve arra, hogy nyíltan beszéljek a balesetükről.
Élvezettel szívtam be a nap sugarait, amikor árnyék vetült rám. Kinyitottam a szemem, hogy megnézzem mi az. A fekete srác állt előttem, aki a bulit hirdette.
- Hello! – köszönt mosolyogva, mire felültem.
- Szia!
Odanyújtotta a kezét, hogy felsegítsen, közben bemutatkozott.
- A nevem Chris!
- Én Isabella vagyok, de hívj csak Bellának! – lesöpörtem a nadrágomra tapadt homokszemeket, és Mike-ra pillantottam. A szeme szikrát szórt.
- Akarsz táncolni? – folytatta.
- Hát, nem vagyok valami nagy táncos.
- Akkor mondjuk, sétáljunk?
- Oké! – a keverőpult felé néztem. Üres volt. – Te vagy a DJ?
- Igen! Hogy tetszik?
- Nem az én stílusom.
- Hát akkor mi lenne az? – elmosolyodott, mire megvillantak szép fehér fogai.
- A klasszikusokat és a jazzt szeretem.
- Értem. Hát, sajnos, ha Mozartot raknék be, a fiatalok többsége elmenne. De én őt kifejezetten bírom.
- Fiatalok? Ennyire öreg lennél? – elnevettem magam.
- Végzős vagyok, de nem öreg! Mellékesen én vagyok a kollégiumi felelős. Ha bármi problémád van, csak szólj nyugodtan! – nevetett. Egyre jobban megtetszett ez a fiú.
- Amúgy neked nem kéne itt maradnod, a zenét keverni?
- Nem! Én az egészet már előre megcsináltam.
- Ó.
- Na mehetünk? – kérdezte, majd hozzám hajolva, a fülembe súgta: - A barátod már kezd nagyon ideges lenni.
- Mike csak barát! – hallottam a lemondó sóhaját. – Akkor menjünk!
- Szóval te honnan jöttél? –kíváncsiskodott, és elindultunk a tenger mellett haladva.
Mielőtt válaszoltam volna, visszafordultam és elégedetten nyugtáztam, hogy Jessica kihasználva az alkalmat, elhívta a földön kuporgó, szegény, szerencsétlen romhalmazzá vált Mike-ot táncolni, ő pedig elfogadta.
- Torontóból – válaszoltam nyájasan.
- Hű, az elég messze van!
- Na igen…
Az este remekül alakult. Végig Chrissel sétáltunk. Csak 10-re keveredtem vissza a szobámba, és vacsorázni sem vacsoráztam, csak egy hamburgert ettem, amire ő hívott meg. A 15 perces utat kocsival tettük meg, ugyanis a többiekkel együtt hazahozott a piros sx4-es Suzukijával.
Nagyon kedves srácnak tűnik, holnap is találkozni akar velem.
Köszönöm, hogy elolvastátok! Szerintem ez a leggyengébb fejezet, és szégyellem magam, hogy pont ezt ajánlom drága nővérkémnek :$ Remélem azért tetszett nektek.

2.fejezet: Kényszerhelyzet

No, itt a 2.fejezet, igaz senki nem kérte, kivéve Anyítát! Jó olvasást!;P

A srác megfordult, és rám szegezte ében szemeit. Nem tudtam levenni róla a tekintetem, szinte magához bilincselt a pillantásával.
Különös vibrálás alakult ki köztünk. Az arcomat belülről égette a forróság és nem bírtam csillapítani vadul kalimpáló szívemet sem. Muszáj volt lesütnöm a pilláimat.
Azt vártam, mikor kap fel magára valamit, vagy zavar ki a szobából, de nem tette. Csak továbbra is kíváncsian vizsgált, és olyan arckifejezést vágott, mintha valamire erősen koncentrálna. Én, sem megszólalni, sem elmozdulni nem tudtam, így inkább szemügyre vettem a különös fiút.
Erősen sápadt bőre halványan csillogva feszült hibátlan izmaira. Újból ránéztem az arcára, de ügyelve, hogy elkerüljem a tekintetét. Arcvonásai, akárcsak az orra, egyenes volt, határozott, és tökéletes. Szemei alatt sötét, lilás karikák húzódtak, mintha éjszakánként nem tudna aludni. Bronzvörös fürtjei rendezetlenül meredeztek szét.
Egy másodpercre nem figyeltem, és szemem visszatévedt a fekete golyóbisekre.
Tekintete szorosan fogta az enyémet, mire a vérem sebesen lüktetni kezdett. A torkom kiszáradt és a már éppen megnyugvó szívem is újra gyorsabban dobogott.
Így álltunk egy percig, amikor a folyosóról berontott egy lány, és izgatott hangon kiáltotta:
- Edward! Láttam vala… - torkán akadt a szó, ahogy meglátott engem.
A fiú kikészített, fehér ingéért kapott. A mozdulata nekem is erőt adott, hogy elfussak, de még hallottam, ahogy ingerülten morogta:
- Megint elkéstél, Alice!
Csak rohantam, nem is vártam meg a liftet. Leszaladtam a csomagjaimmal a 3. emeletre, gondolkodás nélkül bekopogtam a 89-es szobába.
- Szia! Hogyhogy itt? Jöttél megnézni a szobám? - Jessica most is csak fecsegett, de nem törődtem vele. Félretoltam, hogy bent leülhessek az ágyára és kifújhassam magam. Akkor már rájött, hogy nem szórakozásból vagyok itt.
- Mi a baj Isabella? – becsukta az ajtót, mellém ült.
- Csak Bella! – javítottam ki. Utáltam, ha Isabellának szólítanak.
- Jó, akkor, Bella! – forgatta meg a szemeit, és feltette a kérdést. – De mondjad már! Mi van?
Én pedig, töviről-hegyire elmeséltem neki, mire ő kacéran felkacagott:
- Hát, ha nekem jutott volna ez a megtiszteltetés, hogy egy fiúval osztanak egymás mellé, nem akadékoskodnék.
- Te tényleg szeretnél egy vadidegen hapsival lakni?
Arra már rájöttem, hogy Jessica más, mint én, de nem gondoltam volna, hogy ennyire különbözünk. Én soha nem ismerkedtem könnyen az emberekkel, visszahúzódó voltam. Éppen ezért, Torontóban mindig egyedül voltam, és nem is nagyon bántam. Egy könyvet mindig jobb társaságnak tartottam, mint bárkit. Sőt a szüleimmel sem nagyon beszélgettem. Ha tehettem, inkább rajzoltam.
Egyszóval nem éltem valami nagy társasági életet.
De most rá vagyok kényszerülve, és rájöttem, azért mégsem olyan rossz ez így.
- Nem, dehogy is! Csak ha az a valaki… - felsóhajtott és halkabbra vette a hangját. – ha az a valaki Mike lenne.
Naná! Jól sejtettem.
- De ő – ahogy te is hallhattad -, csak egy jó barátnak tart.
Egy kicsit elkenődött, ezért megpróbáltam megértő lenni, habár szívesebben foglalkoztam volna a saját problémámmal. Mert mi van ha ez a srác a szobámban egy sorozatgyilkos? Hiszen olyan vad szeme van!
- Miért nem jelzel neki valahogy? – kérdeztem végül, de ez hülye kérdésnek bizonyult. Nem erősségem a diplomácia.
Keserűen felnevetett: - Szerinted nem próbáltam? De annyira vak!
- Ki a vak? – kinyílt egy ajtó a szobában – ami minden bizonnyal a fürdőbe vezetett -, és egy fekete hajú lány jött ki, törölközőbe csavarva.
Hangja bizonytalan volt, és látszatra maga is kicsit annak tűnt.
- Csak Mike! – még egy utolsót sóhajtott, aztán megint fecsegős hangon bemutatott. – Ő itt Bella! Tudod, akiről meséltem.
- Aha! Szia! Én Angela vagyok.
- Hello!
- Én visszamegyek a fürdőbe, csak a ruháimért jöttem ki – kiszedett egy toppot, és egy rövidnadrágot egy bőröndből, majd visszaindult, de megállt még az ajtóban. – Miért van itt a cuccod? Tudtommal megkaptad a kulcsod.
- Hosszú. Majd elmesélem, ha felöltöztél.
Bólintott, és bement.
Röpke öt perc alatt kész lett, és amikor leült a földre, velünk szemben, neki is elmondtam mindent.
- És most mi ezzel a problémád?
- Háát… - be kellett látnom, igaza van. – Végül is, mindenki egy vadidegent kapott maga mellé, de… Senki nem mondta, hogy fiúk és lányok egy szobában lesznek.
- Szerintem menj le és intézd el!
Beszélgetésünket a folyosóról beszűrődő recsegős hang szakította meg.
- Mi ez? – pattant fel Jess.
- Nem tudom. Nézzük meg! – álltam fel én is, és kiléptem az izgatott diáksereg közé. A csomagomat a szobában hagytam.
- Lemegyek, oké? – kérdeztem a mellettem álló két lánytól.
- Menj csak! – felelte a göndör hajú, miközben figyelte a falra rögzített hangszórót, és hogy mit hirdet a benne megszólaló női hang: - KEDVES DIÁKOK! FÉL ÓRÁTOK VAN MÉG KICSOMAGOLNI, AZTÁN A MENZAKÁRTYÁTOKKAL GYERTEK AZ ÉTKEZŐBE! LESZ EGY KIS FOGADÁS NEKTEK, UTÁNA PEDIG ELMONDUNK NEKTEK MINDENT, AMIT TUDNOTOK KELL. TEHÁT AKKOR VÁRUNK TITEKET FÉL 5-KOR AZ ÉTKEZŐBEN! – a hangszóró egy kattanás kíséretében kikapcsolt, amikor én éppen a lifthez értem.
Lent az irodák előtt még vacilláltam egy sort, hogy hova forduljak a problémámmal, végül a Tanulmányi irodát választottam.
Beléptem a fülledt szobába, de elfelejtettem bezárni magam mögött az ajtót, mert megdermedtem, ahogy ráismertem hátulról a bronzvörös hajú fiúra.
- Úgy volt, hogy egyedül leszek! Apám elintézett mindent. Akkor meg hogy fordulhatott ez elő? Nem lehetne megoldani valahogy? – a hangja nem volt ingerült, inkább kedveskedő, és ahogy láttam, a titkárnőre igencsak nagy hatást gyakorolt.
Valószínűleg meghallotta, hogy bejöttem, mert egy pillanatra elhallgatott és türelmetlenül nézett rám.
- Nagyon sajnálom, de nálam a rendszerben így van beírva! Ezen én nem tudok változtatni. Viszont a rádióban te is hallhattad, hogy fél óra múlva mindenre választ kaphattok, ugyanis itt lesz az igazgatónő. Ezt vele kell elintézned!
Hirtelen frissítő, hűvös szél csapott meg hátulról, meglibbentve a hajam és felkavarva az iroda nyomott levegőjét behozta a kinti, sós óceán illatát. A fiúra néztem, akit valószínűleg Edwardnak hívnak. Láttam, ahogy kővé dermed, az izmai megfeszülnek, ökölbe szorítja a kezét, és kemény arckifejezést ölt fel. Egy másodperc töredéke alatt a tekintete megváltozott. Dühös és elégedetlen lett… és még valamit kiolvastam belőle. Nyers éhséget.
Akkor falfehérre vált, az amúgy is sápadt bőröm és felállt a hátamon a szőr attól, ahogy rám pillantott. Mérges voltam, mert teljesen ok nélkül, igazságtalanul utált.
- Mindegy! Megoldom! – lökte a szavakat összeszorított fogai között. Sehol sem volt már az a kedvesség a hangjában, inkább tűnt sziszegésnek. Az íróasztal mögött ülő nő sem tudta mire vélni, a hirtelen hangulatváltozást.
De ami még rosszabb, úgy viharzott el mellettem, hogy majdnem elsodort, miközben láthatóan visszatartotta a lélegzetét, és kivágtatott a nagy üvegkapun.
Elöntötte a könny a szememet az ijedségtől és a tehetetlenségtől. Remegő kézzel dörzsöltem meg, még mindig libabőrös karomat. Nem tudtam mit csináljak, sem, hogy hova menjek. A saját szobámba vissza nem mehettem, mert féltem, ő is ott lesz, úgyhogy Angeláék felé vettem az irányt, de megfogadtam, erről nem beszélek senkinek. Ezt nekem kell megoldanom, és, már csak egy lehetőség maradt. A fogadáson megtudakolom az igazgatónőtől, hogy mit tehetnék.
A lányoknak úgy meséltem el, mintha amit a titkárnő igazából Edwardak mondott, azt nekem válaszolta volna.
Idegesen vártam a fél 5 közeledtét, miközben ők átrángattak Mike-hoz, akinél megismerkedtem Ericcel, a fekete hajú, pattanásos bőrű sráccal, aki körülöttem lebzselt, a harmadik szobatársukkal, Tylerrel együtt. Mike igyekezett őket távol tartani tőlem, ám mivel nem sikerült, csak bosszúsan figyelte őket. De még jobban féltékennyé tette, hogy engem egy bizonyos Edwarddal osztottak egybe.
Az egészből csupán annyit fogtam fel, hogy Jessica azon elégedetlenkedett, hogy a fiúk szobájának ablaka a tengerre néz, az övéké meg csak egy hatalmas szállodára.
Végre eljött az idő, mikor mind lementünk a menzára és elfoglalhattunk egy kerek asztalt a sok közül. Az étkező egy hatalmas, világos tér volt, tele padlóhoz rögzített szürke asztalokkal, körülvéve székekkel. Talán a földszint felét is elfoglalta.
Minden asztalon állt egy gyümölcskosár, pár hidegtál, üdítők, és sütemények. Az étkezőt és a konyhát elválasztó pult mellett pedig –ahonnan a tálcát, az evőeszközöket, és átlagos napokon az ételt lehetett elvenni- négy műanyag, leginkább hordóra hasonlító tárolóban különféle üdítők voltak.
Lassan kezdett a többi diák is beszállingózni. Mindenki leült valahova, és várták az isteni sugallatot, hogy mit is kéne csinálniuk. Pár fiú rögtön elkezdett csipegetni a kajából. Szerencsére néhány perc múlva, bejött egy halvány-rózsaszín kosztümbe bújt nő, odament a pult mellé, és csendre intett minket.
- Jó estét, ifjú tanulóim! A nevem Clarissa Mcway. Én vagyok e művészeti középiskola igazgatója.
Mrs. Mcway elkezdett beszélni, és a szónoklata elég hosszúra nyúlt ahhoz, hogy eluralkodjon rajtam az unalom.
Forgolódni kezdtem, és diáktársaim arcát tanulmányoztam – legalábbis ezzel áltattam magam, de belül tudtam, hogy a különös fiút keresem.
Az egyik sarokban – a lehető legmesszebb tőlem -, tekintetem beleütközött valaki máséba, és nem bírt szabadulni. És ez a valaki más, az a bizonyos Edward volt. Ott ült a sarokban az egyik kör alakú asztal legszélén, négy hozzá hasonló, ám mégis annyira különböző különös alak társaságában. Engem bámult, amíg fel nem tűnt neki, hogy észrevettem. Szemében még mindig ugyanolyan gyűlölet égett, mint az irodában. Szándékosan nem nézett rám nyíltan, de láttam, ahogy a szeme sarkából felém les.
Én is próbáltam ugyanezt tenni. Nem figyeltem rá többé, hanem tüzetesebben megvizsgáltam a mellette ülő két fiút és a két lányt.
Egy tündérre hasonlító, alacsony, vékony lány ült az asztal másik végén. Tinta fekete haja, rövidre nyírt tincsekben meredezett szanaszét. Arcvonásai finomak. Szeme alatt neki is véraláfutásszerű karika, ahogy mindannyiuknak. Valahonnan ismerősnek tűnt, de nem tudtam honnan. Aztán beugrott: ő rontott be a szobába akkor! Őt nevezte Edward Alice-nak. Könnyű, szürke ruhát viselt, aminek a végét egy fokkal sötétebb tónusú csipkével varrták ki. Mell alatt gumis volt, így lágy ráncokban oszlott el a vége felé. Fölé ugyanolyan csipkéből készült, hosszú ujjú bolerót vett, ami a hátán csak a lapockájáig ért. Két csuklóján ezüst karperec és a jobb keze gyűrűs ujján – nála kétszer nagyobb - világosszürke, szinte kék, opálos gyűrű, ezüstbe foglalva. Vékony, kecses nyakát pedig, egy átlátszó, szintén szürke szalaggal, elöl összefogva - egy medállal - hangsúlyozta ki. Apró keze a mellette ülő fiúéval kulcsolódott össze.
Ő volt a legmagasabb és legnyúlánkabb, ám mégis izmos. Arcáról fájdalom tükröződött. Rövid, mézszőke haja megegyezett a középső lányéval. Az övé lágy hullámokban omlott a háta közepéig. Szoborszépségű volt, csodálatos alakkal, amelyet csak magazinok címlapján lehet látni. A lány, a nagydarab – Edward és a közte ülő - fiú vállára hajtotta a fejét. Mellette a bronzvörös hajú, már nem is tűnt olyan tökéletesen kidolgozott izomzatunak. Olyan kigyúrt, mint egy súlyemelő. Haja sötét, göndör.
Mindnek halványan csillámló, krétafehér bőre, ugyanolyan sötét szeme és határozott arcvonásuk volt.
Első látásra testvéreknek néztem őket, de rá kellett jönnöm, ők nem azok.
Amikor újra Edwardot kezdtem el figyelni, Mrs. Mcway valami számomra is érdekesbe fogott bele. Felé fordultam, és figyelmesen hallgattam.
- Eljutott hozzám a hír, hogy páran panaszt tettek a szobaosztás miatt. Kérlek, figyeljetek ide, hogy elmagyarázhassam, mi miért történt! Ez az első év, hogy kollégium tartozik az iskolánkhoz, és nem számítottunk ekkora létszámra, de amikor ez kiderült, már nem volt idő változtatásra, és senkitől nem akartuk elvenni a lehetőséget, így más megoldást találtunk. Van, ahol hárman is laknak egy szobában, a szerencsésebbek csak ketten. Viszont egy helyre, muszáj volt közös szobába rakni lányt és fiút is. Ketten pedig kérvényezték. Ti még örülhettek! Szóval ezen nem lehet változtatni. Elnézésetek kérem! Itt a hétvége, pihenjetek! Nos, csak ennyit akartam! Köszönöm a figyelmetek! Neki foghattok a vacsorának. Jó étvágyat!
Lesújtó hír!
- Nem mondod, hogy pont te vagy, akit srác mellé raktak! – hitetlenkedett Jess.
- Be kell látnom, tényleg meg vagyok átkozva – válaszoltam, és hátrafordultam. Láttam Edward arcán a megdöbbenést és a határtalan ingerültséget. Mérgesen markolta az asztal szélét, és maga elé meredt. Az is feltűnt, hogy Alice figyelmeztetően pillant a dühös srácra, miközben remegett a szája. Lemertem volna fogadni, hogy beszélt, csak nagyon gyorsan, mire felállt és szokatlan kecsességgel kisétált az ajtón, és nem sokkal utána a testvérei is kilépdeltek, mintha nem is emberek, sokkal inkább isteni lények lennének.
Néma áhítatom megszakította valaki, aki elállta a kilátást.
- Te vagy az, Jess? – kiáltotta.
- Ana? Rég láttalak! Hogy vagy? Mesélj! Gyere ide!
Ana leült, a mellettem lévő üres székre. Körülbelül úgy beszélt, és annyit, mint Jessica.
A volt osztálytársuk, akinek el kellett hagyni a Forksi Középiskolát, mert ideköltöztek.
Sokáig ettünk. Lassan már csak mi maradtunk a menzán. Mikor egy pillanatra a csaj elhallgatott, kihasználva az alkalmat, feltettem a kérdésem:
- Nem tudja valaki, kik voltak azok? Ott ültek a sarokban, és hihetetlenül jól néztek ki mind az öten.
- Szerintem te Cullenékre gondolsz – szólalt meg Ana. – Miamiban laknak már pár éve. Adoptált gyerekek. A nevelő apjuk itt dolgozik félállásban, iskolaorvosként, amúgy meg a miami kórházban. Ő is eszméletlenül jól néz ki. Na mindegy! Szóval Dr. Carlise Cullen és a felesége örökbe fogadták őket. Úgy tudom, Mrs. Cullennek nem lehet saját gyereke. 8 éves koruk óta neveli a világfájdalmas képűt és a gyönyörű szőkét. Ők a Hale ikrek. Nekem is ez a vezetéknevem – szúrta közbe. – A lány Rosalie, a másik meg Jasper. Azt hiszem Mrs. Cullen a nagynénjük. Olyan 18 körül lehetnek. Aztán van még a két fiú. Edward és Emett. Az izmosabb Emett. Az alacsony lány az Alice Cullen. Amúgy ő a Hale fiúval jár. Rosalie meg Emettel. Csak a vörös facér még. De valószínűleg neki is találnak hamarosan valakit.
Erre a kijelentésére összeszorult a szívem.
- Ne viccelj Ana! Tényleg egymással járnak? Szóval Dr. Cullen nevelőszülő, és kerítő is egyben? – Jessica felháborodott a dolog hallatán. Őt ez nagyon megbotránkoztatta.
- Nem ezt mondtam, de… az a helyzet, hogy igen.
- Aha, hát köszi a segítséget! – felálltam. Egyedüllétre volt szükségem, hogy megemésszem a történteket. – Odaadjátok a kulcsot? Szeretnék felmenni a cuccaimért.
- Máris? – vonta fel a szemöldökét Mike. Hangjából kicsendült a csalódás.
- Még be is kell költöznöm – figyelmeztettem. Bár ne tettem volna. Nagyon nem tetszett neki a dolog.
- Majd én felkísérlek, és segítek pakolászni! – ajánlotta, de megcsóváltam a fejem, mire a tányérján kezdte el piszkálni a maradékot.
- Felmegyek veled! Úgy is álmos vagyok! Hosszú volt a mai nap! – Angela elindult, én meg utána mentem.
- Nekem mondod?

A 216-os szoba üres volt.
A szekrény nyitva maradt, miután Edward kipakolta a ruháit.
Nem értettem a dolgot, miért lenne ennyire elviselhetetlen velem lakni. Az irodában úgy viselkedett, mintha kellemetlen szagom lenne, pedig eper illat áradt a hajamból.
Nem akartam ezzel foglalkozni. Fájt minden tagom a kimerültségtől. Elmentem letusolni –mert hát nem volt más, csak egy zuhanyzó. Ellazította az izmaim, és utána nem is kellett várnom, hogy elnyomjon az álom. De előtte elhatároztam, megkeresem a különös fiút és megkérdezem, mi baja velem.
Remélem elnyerte a tetszéseteket, és ehhez a fejihez kapok pár megjegyzést! :D Folytatás már kész, csak arra vár, hogy kitegyem!^^

1.fejezet: Szobatárs

Íme itt az első fejezet, remélem tetszeni fog! Jó olvasást!;P

- Megérkeztünk! –Kiáltotta hátra a sofőr, kizökkentve a Miamitól 2000km-re lévő otthonomnál járó gondolataimból.
Elhúztam a busz ablakának kék függönyét és megnéztem az új helyet, ahol lakni fogok. Magas, legalább öt emeletes, sötét bézs színű épület elé kanyarodtunk be. Két nagy, kétszárnyas üvegajtó vonzotta magára a figyelmem.
Ezek tényleg ennyire megbíznak az itt lakó diákokban? Kétlem, hogy egy hétnél tovább épen maradnának.
- Leszállás! –az idősödő férfi megnyomott egy gombot a kormány mellett, mire kinyílt a busz három ajtaja, hagyva, hogy beáramoljon a frissítő oxigén. Viszont kikapcsolta a légkondicionálót, így megérezhettük Florida fullasztó hőségét.
Körbepillantottam. A diákok többsége pihent, aludt. Nem csodálom. Reggel 6 óta úton vagyok. Mindannyian valahonnan repülővel érkeztünk a miami reptérre. Onnan kb. egy órája utazunk busszal.
Hulla fáradt vagyok. Én is próbáltam a repülőn álomba esni, de borzasztóan zúgott, lehetetlenség volt. Aztán amikor átszálltunk a buszra, eluralkodott rajtam az izgatottság. Eszem ágában sem volt aludni. Végig a koleszos életemet tervezgettem, és hálát adtam az égnek, hogy mellém nem ült senki. Nem nagyon volt kedvem elviselni valamelyikük horkolását, vagy sírba kergető fecsegését.
Mellékesen mikor felszálltam a buszra és megláttam a fiúkat, reményem porrá zúzódott. Abban bíztam, hogy csak lányok lesznek, ám tévedtem. Megijedtem, hogy mik fognak itt történni. Hormontúltengéses fiúk és kalandra éhes lányok összezárva egy kollégiumban, alig pár felnőtt felügyelete mellett.
Mikor a sofőr már a mikrofonba harsogta, hogy ideje lenne kiszállnunk, felkaptam az oldaltáskám és a walkmenemet, majd leszálltam és kikerestem a csomagtartóból a kávészínű bőröndöm és az olajzöld, művészeti kellékekkel teli hátizsákomat. Elvégre ez egy neves művészeti iskola, ahova ösztöndíjat nyertem.
Hiába voltam kicsit kétségbe esve, a gondolat, hogy a Floridában fogok tanulni, nem messze a tengertől, valósággal felpezsdítette a vérem. Hirtelen nem is voltam olyan fáradt.
Felszaladtam az egyik kétszárnyas ajtóhoz tartozó lépcsőn, és beléptem rajta. Picit csalódtam. Melankolikus üresség fogadott. Egy hosszú folyosó, a végén nagy, műanyag ajtó, rajta az „étkező” felirat.
Két oldalt újabb ajtók. Ahogy végigsétáltam a lépteimtől visszhangzó folyosón, olvasgattam a táblákat: Gazdasági iroda; Nevelői szoba; Gyengélkedő; WC; Kollégiumi pszichiáter; Tanulmányi iroda; Könyvtár majd lépcsőház és a lift.
Visszafordultam és az információ feliratos ajtón bekopogtam. Akkor lépett be a nagy üveg kapun egy borzas fiú.
Benyitottam és nagy meglepetésemre a szoba nem volt üres. Egy harmincas éveiben járó, szemüveges nő ült az íróasztalnál és anélkül, hogy felnézett volna a számítógép monitorjáról, megkérdezte:
- Miben segíthetek?
Oda léptem.
- Isabella Swan vagyok! Ösztöndíjjal érkeztem ide, Torontóból. Megtudhatnám a szobaszámom?
- Persze! – valamit leellenőrzött a gépen, majd végre rám emelte barna szemeit. -216-os szoba. Az 5. emeleten van. –kiszedett az irathalmok közül négy papírlapot, szétterítette a pulton, és mutogatni kezdett. –Ez a tanév menetrendje, egy térkép az iskoláról, és az odavezető útról, a kötelező olvasmányok és a szükséges eszközök listája. Ja, és itt van a könyvtári kölcsönzéshez szükséges jegy, és a házirend. –odaadott még egy vastag könyvecskét és egy műanyaggal bevont kártyát. Gyorsan a táskámba süllyesztettem őket. Mikor már indultam volna, újra megszólalt a nő.
- Sajnálom, ezt még elfelejtettem! Erre szükséged lesz az étkezőben, ha enni akarsz.
Elvettem az asztalról a rózsaszín kártyát, hogy a zsebembe csúsztassam és sarkon fordultam.
Hát ez a nő, ma nagyon szétszórt!
Akkor szöget ütött valami a fejemben, ezért visszafordultam.
- Na de hol a kulcs? Hogy jutok be a szobámba?
A nő elsápadt és nagyon szégyellte magát. Felállt, hogy leakassza a kulcsot, majd sajnálkozva átnyújtotta.
- Elnézést, nem figyeltem eléggé oda.
- Van még valami? –biztosra akartam menni. Nem nagyon volt kedvem az 5.-ről leszaladgálni, ha eszembe jut valami.
A titkárnő feltolta a szemüvegét és gondolatban végigment a teendőin, majd megnyugodott, hogy mindent átadott.
- Nincs! Elégedetten elmosolyodott, és visszaült a székére.
Az kijárat felé lépdeltem, de amikor a kilincs után nyúltam, az ajtó eltávolodott, én pedig elvesztve az egyensúlyom neki vágódtam az éppen belépni igyekvő borzas fiúnak.
Hátraesett, én meg rá.
Nagyon kellemetlenül éreztem magam. Fülig pirulva néztem a srác arcába. Így közelről nézve, rájöttem, hogy nem is kócos, csupán a lazán felzselézett haja keltette messziről ezt a hatást.
A fiú, észrevéve zavarom, elmosolyodott. Szemlátomást nagyon tetszett neki a helyzet.
Végre sikerült összeszednem magam, és megpróbálkoztam egy bocsánatkéréssel:
- Bo… bocsánat! Nagyon sajnálom! Irtó béna vagyok! Tényleg bocs!
- Ugyan! Semmi baj! –helyes volt a mosolyával, de engem valahogy nem hozott lázba. Viszont még jobban elvörösödtem, ahogy rájöttem, tulajdonképpen rajta fekszem. Valószínűleg ezt értette félre, mivel még szélesebb vigyorra húzódott a szája. Kapkodva lekecmeregtem róla.
Mikor már mindketten álltunk, sugárzó mosoly kíséretében kezet nyújtott.
- Szervusz! Mike Newton vagyok! Örülök, hogy megismerkedtünk!
- Isabella Swan vagyok! –nyújtottam oda én is. –Én nem örülök annyira a találkozásnak. Főleg így.
- Hatásos bemutatkozás volt, nem mondom, de nekem határozottan tetszett.
Jól vettem le, hogy éppen flörtölni próbál velem?
Miközben mi még mindig kezet ráztunk, becsoszogtak a többiek is.
Elég hülyén nézhettünk ki, ahogy ott álltunk percekig még mindig kezet fogva. Ő vigyorogva, én pipacspiros fejjel. Ráadásul elálltuk az iroda ajtaját.
Már rengetegen morgolódtak körülöttünk, mikor egy apró termetű, fékezhetetlenül göndörödő, sötét hajú lány Mike mellé állt és rám köszönt.
- Hello! –miután végigmért, és nyugtázta, hogy nem jelentek veszélyt Mike-ra, hozzá fordult. –Örülök, hogy barátkozol, Mike! Nekem is bemutatnád?
Én azonnal vettem a lapot. A csaj szerelmes Mike-ba, vagy már járnak is.
-Öhm, persze. –végre elengedte a kezem, és bemutatott. Az alacsony lányt Jessicának hívják, és kicsit sokat jár a szája. Jessica legnagyobb csalódására, Mike csak barátként tekint rá.
Remélem nem velem kerül egy szobába!
Megkértek, hogy várjam meg őket, amíg elkérik a kulcsokat.
A titkárnő nekik még azt is megmondta, hogy ki lesz a lakótársuk. Először valami Angelát emlegetett, Jessica mellé, mire a csaj felvisított. Amikor meg Mike-nak mondta, hogy a szobatársa Eric lesz, szegény kicsit letört, és nagyot sóhajtott. Úgy tűnik, nem egy élmény vele lakni. Furcsálltam, hogy nekem nem mondta a lakótársam nevét, de reméltem, csak azért nem, mert nekem nincs. Ez a gondolat csöppet megnyugtatott.
Miután ezt elintézték, beszálltunk a liftbe és együtt mentünk fel, de ők már a 3.-on kiszálltak, így a további 2 emeletet egyedül görcsölhettem végig.
Csak abban reménykedtem, hogy tényleg nem osztanak mellém senkit, vagy ha mégis, akkor nem egy locsogós libát.
Kinyílt a lift és egy ugyanolyan folyosó tárult elém, mint a legalsó szinten, csupán itt nyüzsögtek a diákok. Mindenki ismerkedett a szobatársával, vagy a szomszédjával.
Láttam egy csókolózó párt, akik hevesen tolattak be a 213-as szobába, ám szerencsétlenségükre az ott lakó már beköltözött és nagyot nézett, ahogy a fiú kihámozta a szobatársát a pólójából.
- Héj! –kiáltott fel, mire a pár megdermedt.
Nem igazán érdekelt a folytatás. Kiléptem a liftből és a szobaszámokat kezdtem el figyelni.
Hamar ráakadtam az enyémre a folyosó hátsó felében. Ott már csak ketten voltak.
Mikor megláttam a 216-os számú ajtót, megnyugodtam, hiszen zárva volt. Majdnem az utolsó szoba.
Ha beköltözött volna már valaki, biztos ő is kíváncsi lenne, hogy kik mellett lakik.
Rátettem a kezem a kilincsre, és amikor éreztem, nem akad el a zár, betoltam az ajtót.
Reményem azonnal elpárolgott, ahogy megláttam a meztelen felső testű szobatársam.
Mikor meghallotta, hogy bejöttem hátrafordult, és én belenéztem gyönyörű, kíváncsiságtól égő fekete szemeibe. Nagy hiba volt! A szívem meglódult, és nem csak azért mert félmeztelen volt.
Akkor pillantottam meg őt először.

Nos, hogy tetszett? Szeretném tudni a véleményeteket!
Dobjatok meg pár megjegyzéssel! Köszike ^^