4.fejezet: Kirándulás

Íme itt a kövi feji!Remélem ezzel is meglesztek elégedve! :D hát jó szórakozást!^^

A következő hetem békésen telt. Vasárnap délelőtt körbevezették az „újakat” – köztük engem – a koleszban. Kiderült, hogy bizonyos szobák nem is szobák, hanem pl.: mosókonyha, klubhelység. Minden szinten 2 van ezekből, és a klubhelységet egybenyitották a mellette fekvő szobával, amit teakonyhának kereszteltek. Aztán a melléképületet is megleshettük. Itt lesznek a délutáni óráink, aminek nagyon örültem, hiszen akkor nem kell ebéd után visszamennem a suli épületébe, ami pár utcával lejjebb fekszik. Megmutatták a termeket, és rá kellett jönnöm, hogy körülbelül akkora, mint az iskola fele. Volt balett stúdió, tükrös fallal, zene terem, mindenféle hangszerrel, kottaállványokkal, aztán egy egyszerű szoba, csupán abban tért el egy átlagos osztályteremtől, hogy a falak mentén a polcok roskadásig meg voltak pakolva könyvekkel.
Ez után következett álmaim netovábbja. Hajópadló, tiszta fehérre meszelt szoba, az egyik sarkában vászonállványok, festékek, paletták, ecsetek, a másikba szobrászati kellékek bezsúfolva egy szekrénybe. A nap fényesen világított be a nyitott ablakokon. Én már akkor tudtam: imádni fogok rajzórára járni. Igaz, az egész jobban mutatott volna a maga magányában, kopott padlóval, és ha csak egy porszemet is találok, a fénycsóvában forogni. Ha a vásznon be nem fejezett képek mutatkoztak volna. De e nélkül is melegséget árasztott, és barátságosan hívogatott. Szomorkásan fordultam el, mikor a vezetőnk szólt, hogy menjünk. A többi teremben semmi újat nem találtunk. Ugyanezek ismétlődtek, csak kisebbek, és jelentéktelenebbek voltak. Emellett még találtunk egy nagy előadótermet, színpaddal, székekkel. Még volt egy tök üres szoba is, ahonnan egy ajtó nyílt a kellékesbe.
A színművészetiseknek itt lesznek a próbáik.
Miután véget ért a körtúra, én szemügyre vettem a könyvtár nyújtotta lehetőségeket. Volt számítógép internet kapcsolattal, na és persze könyvek rengetege. Tankönyvek, regények, novellák, verseskötetek. Híresebbek, kevésbé híresebbek, régiek, újak. Mindenféle. Én kivettem egy ígéretesnek tűnő öreg regényt.
Cullenék ezek után sem jelentkeztek, de nem is nagyon foglalkoztattak, mert lekötöttek az új ismerőseim. Csak akkor jutottak eszembe, mikor egyedül voltam a szobámban unatkozva, vagy mikor az ebédlőben a pult előtt automatikusan a sarokasztal felé lestem. Egyszerre megkönnyebbülten, és csalódottan nyugtáztam a hiányukat. Szerencsémre Chris mindig sikeresen elterelte a gondolataim, mint például még a bulit követő délután.
A koleszhoz tartozó udvar egyik padján feküdtem. Karom a fejem alá fektettem és lehunyt szemmel próbáltam kiűzni a csodaszép lény arcát a fejemből. Egyszer csak egy kedves, kicsit rekedtes férfihang ütötte meg a fülem.
- Bella! – suttogta. Szemem lassan nyitottam fel.
- Chris? – nem láttam jól, hisz a nap pont hátulról sütött rá, árnyékot vetve arcára, de a raszta frizurájáról felismertem.
- Mit csinálsz itt kint? – kérdezte.
- Ömm… magamba szívok egy kis D-vitamint – végül is nem hazudtam. Szerettem volna, ha egy kis színt kap a bőröm.
- Élveznéd, mi? – felvonta vastag szemöldökét, elvigyorodott.
Lassan, de levettem a poént és vele mosolyogtam. Magára célzott, hiszen ő néger, én viszont albínónak is elmennék. Vágyakozva néztem sötétbarna bőrét.
- És te? Mi járatban erre felé? – felültem végre.
- Épp hozzád indultam. Csakhogy itt rád akadtam.
- Hol voltál?
- Egy nem messzi kisboltban – megrándult a karja. Akkor tűnt fel, hogy hátul tartotta mind a kettőt. – Na, akkor eljössz velem?
Némán bólintottam és felálltam.
- Egyébként hoztam neked valamit! - furcsán néztem rá.
Ugyan miért hozott nekem bármit is?
Végre előhúzta a kezét, amiben egy doboz Mozart csokit tartott. Átnyújtotta a piros szívecskét, én pedig elvettem. Értetlenül motyogtam egy köszönömöt, de pillantásom a dobozkára szegeztem.
- Valami baj van? Talán nem szereted a marcipánt? – hangjából kicsendült a szomorúság.
- De, csak most ebédeltem – próbáltam menteni a menthetőt, bár éreztem, hogy nem nagyon sikerült. Sohasem volt erősségem a hazudozás. Chris pechére pont azt a csokit választotta, amelyiket utálom. De tisztában voltam vele, hogy a Mozart az egyik legdrágább csokoládé, ezért őszintén köszöntem meg.
- Hova megyünk? – érdeklődtem kíváncsian.
- Elviszlek egy lovardába – az arcomra kiült a rémület. – Tudsz lovagolni?
A nekem szegezett kérdés sokkos hatást okozott, és megbotlottam. Nem sokon múlt, hogy orra vágódom. Chris kapott el az utolsó pillanatban.
- Jól vagy? – kérdezte ijedten.
- Igen, persze! Ez már mindennapos.
Elnevette magát.
- Még nem válaszoltál! – emlékeztetett.
- Mire is? – nyeltem egyet. Igyekeztem húzni az időt.
A raszta megismételte a kérdést: - Tudsz lovagolni?
- Nem.
- És szeretnél megtanulni?
- Abból semmii jó nem sül ki, ha én lóra ülök. Minimum egy kartöréssel járna. Ezt garantálhatom!
- Ugyan már! – nógatott.
- Nem szeretnék! – mondtam nyomatékosabban, hátha elveti az ötletet.
- De azét eljössz velem? Szép hely.
- De csak is a hely miatt!
- Hát persze! – kacajra fakadt, majd durcás képem láttán békítően átkarolt, magához húzott és a vállamat cirógatta, de még mindig nevetett.
Belepirulva vártam, hogy elengedjen. Esze ágában sem volt, én pedig nem akartam megbántani, úgyhogy hagytam.
Egészen a kocsijáig haladtunk így.
Hamar odaértünk a lovardához. Valóban szép volt a ligetes park, de engem a tengerpart jobban megragadott. Láttam már elég zöldet Torontóban.
A nap folyamán Chris még egyszer megpróbálkozott azzal, hogy lóra ültessen – sikertelenül.
Nem maradtunk sokáig. Még időben visszaindultunk a koleszba, de előtte még megkértem, hogy álljon meg egy hipermarketnél. Akartam venni pár dolgot. Végül puding por, tej, müzli, pár csoki, chips, ásványvíz és Nestea került a kosárba. A végösszeg csekély volt, de a raszta srác ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen, amibe bele is egyeztem.
Este, amikor vacsoráztam, megpróbáltam sietni, mert hét kíváncsi szempár döfködött. Az volt az érzésem, hogy valamelyikük meglátta, amikor Chrissel voltam, és továbbadta a többieknek. Jessica a liftben szóvá is tette a dolgot, ám én ügyesen kikerültem. Viszont Ana okosabb ennél, és kíváncsibb is. Mégis jobban kedveltem őt Jessnél, de Angelánál nem – a hallgatást nem lehet lepipálni.
- Mit csináltál délután? – kérdezte mintegy mellékesen, miután a többiek a 3.-on kiszálltak.
Látta, hogy nem akarok válaszolni, ezért hozzátette: - Nem kell válaszolnod, csak kíváncsi vagyok. Chrissel voltál ugye?
Némán bólintottam. Még mindig nem néztem rá.
- Mike féltékeny. – nevetett könnyedén. A hangja hamisan csengett, de megpróbáltam vele nevetni.
- Nyugtasd meg! – válaszoltam. Ahogy láttam, ezzel a lányt is megnyugtattam.
A negyediken jóét kívánt, aztán elment.

Szerdára Mike valamiféle kirándulást tervezett, ahova engem is meghívott. Nem örült neki, amikor megtudta, hogy én Christ hívtam magammal, de megkönnyebbült, mert nem tudott eljönni.
Angela megkérte a konyhásokat, hogy a mi aznapi kajánkat csomagolják be, és reggel mi átvesszük. Ana kocsijával mentünk. Volt egy remek kisbusza, amibe mind befértünk. A tenger mellett haladtunk. Mindenki be volt zsongva. Végig ökörködték az utat, amíg én az ablakon kihajolva élveztem a meleg, sós levegő finom illatát. A kikötőt figyeltem, és az imbolygó hajókat.
Nagy bosszúságomra egy erdős helyen túráztunk. Mikor már körülbelül egy órája gyalogoltunk, megszólítottam Ericet. Zavart, hogy kerül, és hogy ennyire bántják a történtek. Szerettem volna, ha ismét a barátom lenne, de azért reméltem, hogy nem próbálkozik meg újból a lelkizéssel. Az ő érdekében.
- Eric! Hány óra van? – meglepődve kapta fel a fejét a kérdezett, de azért bizalmatlanul mellém somfordált.
- Negyed kilenc lesz.
- Á, köszi! – mosolyogtam rá, amitől már jobban hitt a szemének.
- Nincs mit!
- Amúgy mi újság veled? Rég beszéltünk.
- Háát… munkát keresek. Tudod, nem szeretnék a szüleim pénzéből élni.
- Aha. Nekem is jól jönne.
Már rég áhítoztam egy autóra, de egyelőre még nem gyűlt össze rá a pénz. Apám pedig inkább egy laptopot vett nekem, mert úgy gondolta nagyobb hasznát veszem.
- Bella, te milyen szakra is jársz?
- Ömm… képzőművészetis vagyok. Főképpen rajz, és festészet az erősségem.
Közelebb húzódtak a többiek. Ők is el akartak dicsekedni a tehetségükkel, gondolom.
- Tényleg? Láthatjuk egyszer az eddigi munkáidat? – kérdezte áhítattal Mike. Az volt az érzésem, hogy mindenképpen be akar kapcsolódni a beszélgetésbe.
- Persze… de az én képeim smafuk anyukáméihez képest. Ő is idejárt. Alig várom már, hogy a suliban megtaláljam a tablóját.
Édesanyám emlékére mindig összeszorul a szívem. Ilyenkor éles fájdalom miatt szenvedek, amit arcom is tükrözni szokott.
- Baj van? – kérdi Jess.
- Nem, nem! Csak egy seb… még nem gyógyult be – válaszlom elcsukló hangon, az igazsághoz híven. – majd az idő begyógyítja.
Pár percig csöndben battyogtam, aztán mikor a fájdalom megszűnt, újra kérdeztem: - Na és ti?
- Én is képzős vagyok! – bökött oldalba Ana. – Hány éves vagy?
- Szeptember 13-án leszek 17.
- Akkor reménykedj, hogy a-s leszel! – kacsintott rám.
- És te, Jess?
- Színművészetire járok. Azt mondják, tehetséges vagyok – mosolygott büszkén, de hamar le is hervadt.
Röfögés szerű nevetés hangzott fel Tyler torkából, mire Jess tarkón vágta.
- Te csak maradj csöndben a két bot lábaddal! Nem is értem, hogy jutott eszedbe a táncot választani? – horkant fel.
- Alig várom már, hogy cica-naciban láthassam, meg feszülős trikóban! – vihogott Mike.
- Nálad még az 5 éves öcsém is jobban gitározik! – vágott vissza bosszúsan Ty.
Amíg Mike Tylert ütlegelte, és Jess elmulatott rajtuk, Angela halkan motyogta, hogy ő furulyázik. Tehát ő is zene szakos.
- Eric, te még nem is válaszoltál! – biztattam.
- Én szintetizátoron jásztok. Valószínűleg egy csoportba tesznek Mike-kal és Angelával.
- Szintetizátor? Úgy tudtam, az nem igazi hangszer.
- Pedig az! Sokan így hiszik, csak mert elfogultak. De ha nekem nem hiszed el, akkor rákereshetsz a neten.
Még pár percig mesélt a szintiről, majd áttért arra, hogy Dj-skedni is szokott.
- Ti hogyhogy mind együtt jöttetek ide?
Mike kapva kapott az alkalmon. Azonnal az oldalamon termett, félre tolva Ericet, aki mérgesen a másik oldalamra ment.
- Tudod hol van Forks? – kérdezte, bár tudta előre mit fogok mondani, így nem lepődött meg nemleges válaszomon.
- Jaj, már megint kezdi! – forgatta meg göndör barátnőnk a szemét, de elégedetten mosolygott.
Mike folytatta: - Forks egy washingtoni kisvároska. Nincs túl hideg ott, de 20°C-nál magasabbra nem igen kúszik fel a higanyszál. Azért hiányozni fog a ritka hóesés – színésziesen sóhajtott. – Nos, ennek az esőáztatta, zöld, túlburjánzó kisvárosnak mi vagyunk a csillagai.
A tulajdonságok nagyon is ráillenek Torontóra, leszámítva a kisvárost, és a ritka havazást. Nálunk ez a jelenség meglehetősen gyakori.
- Mi voltunk Forks 6 reményteljes tehetsége. És lám! Itt vagyunk a híres műv. suliban, és egy hajszálnyira állunk a hírnév kapujától – csillogó szemeit lehunyva fejezte be a szónoklatát.
- Á, értem már – kis ideig emésztettem az egoizmustól túlcsorduló előadást, aztán tovább kíváncsiskodtam. – Költészetre senki nem jelentkezett?
A srácok a fejüket rázták. – Kár! Pedig akkor járhattatok volna Chrissel együtt, talán… ja nem! Ő végzős, mi meg csak 3.-osok vagyunk – homlokomra csaptam.
Eltartott egy darabig, hogy rájöjjek, a név említése miatt fordul el Ana és siet előre Jesshez, vagy hogy Mike durcásan összevonja a szemöldökét. Egyedül Eric, Angela és Tyler maradt fesztelen.
- Ő nem a zene szakra jár? – kérdezte meglepődve.
- Nem – hangzott a tömör válasz.
- Hogyhogy? Hiszen nagyon profi Dj – talán egy kis csodálat vegyült a hangjába?
- Ő már korábbtól külön tanulta. Most már le is vizsgázott. De tényleg furcsa, hogy nem a zene szakon haladt tovább.
Igyekeztem a hangommal nem elárulni magam, de beszédközben gyanakodva fürkésztem, Anat. Mintha zaklatott lenne.
Mike-ot még megértem, mert a néger fiú gyakran lóg velem. De Ana… szőke haját idegesen babrálta, és Jessicával fecsegett minden félét. De most is, mint akkor a liftben, a hangja más volt. Egész nap próbáltam megfejteni különös viselkedését - eredménytelenül.
Na hogy tetszett? :) Véményeket!Köszike^.^