9.fejezet: Éjjeli csetlés-botlás

Na itt van a következő fejezet! Ez is elég hosszú lett, de itt bőven szerepelnek a Cullenek ;P

Szóra nyitotta tökéletes ajkait, és olyan gyönyörű angyali hangon kezdett beszélni, hogy a lelkem is beleremegett:
- Szia!
Hihetetlen gyorsan előttem termett, csak egy elmosódott csíkot láttam belőle. Át kellett gondolnom, hogy nem vertem-e be ma a fejem és talán azért nem egészen tiszta a látásom.
- He-helo! – nem tudtam jobbat kinyögni.
Egy karnyújtásnyira állt tőlem, ha akartam, volna megérinthettem volna. És akartam. Alig bírtam visszafogni magam.
Egészen máshogy viselkedett most, mint az első napon. Barátságosnak azért nem mondanám, de kedvesebb volt. Elbűvölően mosolygott, de a szemöldökét összehúzta, mintha erősen koncentrálna, és még mindig nem vett levegőt, de legalább nem olyan feltűnően.
- A nevem Edward Cullen! – mutatkozott be udvariasan. Hanglejtése ugyanolyan különleges volt, mint a doktoré.
- Tudom.
Kicsit meglepődött, de folytatta: - Nos, szeretnék elnézést kérni, amiért a múltkor nem mutatkoztam be, és olyan csúnyán viselkedtem! – még mindig mosolygott, de egyre inkább türelmetlenné vált az arckifejezése.
Az első találkozás emlékére lefagyott a mosoly az arcomról.
- Na igen… kicsit sem voltál barátságos! – vágtam oda élesen, és odamentem a szekrényhez, hogy kivegyem a törölközőmet.
- Még egyszer szeretnék bocsánatot kérni!
- Aha! Oké! – még egyszer felé fordultam. – Hogy van a beteg rokonod? –szegeztem neki hírtelen a kérdést, remélve, hogy sikerül behúznom a csőbe, és kiderül, hogy hazudott a doki.
- Jól, köszi! –az arcán nyoma sem volt mosolynak, közömbös képet vágott.
- Ennek örülök! –jelentőségteljesen ránéztem. Még mindig nem hittem el, hogy igaz a történet.
- Na és a te talpad hogy van?
Nagyon meglepődtem, nem tudtam felelni, csak bólintottam, remélve, hogy megérti.
Vajon honnan tudja?
Aztán kinyitottam azt a szekrényt, amelyikben a törölközőimnek kéne lenniük. Helyette idegen férfi cuccokat találtam. Hitetlenkedve nyitottam ki a másik szekrényt. Minden ruhám tökéletesen el volt rendezve benne. Felháborodva pördültem meg.
- Szóval már be is költöztél? Talán megvárhattál volna, hogy én magam pakoljam át a ruháimat! Egyáltalán hogy a francba jutottál be? –szinte fortyogtam.
- Talán a kulcsommal? –megint mosolygott. Előkapta a kulcsot a zsebéből és meglengette az orrom előtt. – Ez az én szobám is! Osztoznod kell!
- Ja igen! Boccs! De akkor legalább nem kéne tolvajnak nevezned! Nem szoktam lopni! –mérgesen kaptam ki a pizsamámat és a törölközőmet a szekrényből, és berohant a fürdőbe. Olyan hangosan csaptam be az ajtót, hogy nem csodálkoznék azon, ha a szomszéd szobában is meghallják.
Levettem a ruháimat, beléptem a zuhanyzófülkébe és megengedtem a vizet. Legalább egy órán keresztül voltam bent. Szándékomban állt az összes meleg vizet elhasználni, hogy Edwardnak ne maradjon.
Miután belebújtam a pizsimbe kimentem. Egészen fura volt, hogy valaki más is lakik velem.
Most is az ágyon feküdt, csukott szemmel, remegő ajkakkal. Elmentem mellette és leültem az íróasztalomhoz. Felnyitottam a laptopom, hogy megnézzem a postafiókomat.
- Megtudhatnám, hogy honnan veszed, hogy tolvajnak hiszlek?
A kérdés egyenesen a fülem mellől jött, de nem hallottam hogy ideállt volna mögém.
- És te honnan veszed, hogy lopok? –fordultam meg. Pont szembe találtam magam vele.
- Én kérdeztelek előbb! Az isten szerelméért Bella, én nem mondtam ilyesmit!
Elakadt a szavam, és elfelejtettem mérges lenni.
- Honnan tudod, hogyan neveznek?
Úgy tűnt, ő is megzavarodott egy pillanatra, de aztán újra határozottá vált.
- A tanulmányi irodából. Miért, te honnan tudod az enyémet?
- Nem arra gondolok! – ráztam a fejem. – Hanem hogy hogyan becéznek. Először mindenki Isabellának hív.
Edward nem tudott rá válaszolni. Arany szemei félre néztek.
Várjunk csak! Arany? Pont, mint Dr.Cullennek vagy mint az emlékemben az őznek. Olyanok, amilyen embernek nincs! De hát múltkor éjfekete volt.
- Kontaklencsét hordasz? – kérdeztem és közelebb hajoltam az arcához, hogy jobban megnézzem. Villámgyorsan elhúzódott és az ajtóhoz sietett.
- Nem! – mondta aztán kiment.
Megilletődve néztem utána. Még egy darabig nem mozdultam, aztán valahogy mégis életet vertem a testembe, és hogy elűzzem az utóbbi egy óra emlékét, belemélyedtem apám egyetlen levelébe:

Bells!
Judyval jól megvagyunk. Örülök, hogy találtál magadnak barátokat. Hamarosan elkezdődik a tanítás. Sok szerencsét hozzá! A következő hónapra is befizettem, és hamarosan meg kell jönnie a pénznek is, amit neked küldtem, hogyha bármire szükséged van, meg tudd venni!
Puszil: Apád

Nem igazán tudtam mit válaszoljak. Valamit végül is kitaláltam, de a lakótársról nem meséltem. Apámnál egészen biztosan kiverné a biztosítékot, hogy egy fiúval osztozom a szobán.
Még bepakoltam másnapra, aztán befeküdtem az ágyba és egy regényt olvastam. De hamar elfáradtam. A könyvet letettem, megigazítottam a párnám, lekapcsoltam a lámpám és belesüppedtem a puha párnába. Esküdni mertem volna, hogy azonnal elnyom az álom, de ahogy a lámpát lekapcsoltam, az álmosságnak nyoma sem volt. Órákon keresztül forgolódtam álmatlanul. Edward még mindig nem tért vissza a szobába, és én idegesen vergődtem a gondolataim közt. Tele volt az agyam Cullenékkel, és hozzájuk kapcsolódó kérdésekkel, amik egyre csak szaporodtak.
Miért rohant be a koboldszerű lány a szobába olyan izgatottan? Miért olyan gyönyörűek? Hogy lehet, hogy csillog a bőrük? A lányokat még megértem, ha csillámos tusfürdővel fürödnek, még azt is, ha csillámport tesznek magukra. De a fiúknál nem buzis egy kicsit?
Még a doktor is. Aztán meg: Miért volt olyan ellenséges Edward az első napon? Miért akart mindenáron megszabadulni tőlem? Miért nem lélegzik a közelemben? Na és az a türelmetlen-elégedetlen, erőszakos pillantás, amit csak felém intéz? A hírtelen eltűnésük? A doktor hazugsága a rokonról? De akkor, hogyhogy Edward nem lepődött meg a kérdésem hallatán? És az, hogy tolvajnak vél? A hírtelen visszatérés, a kedvesség, az érdeklődés, és a tartózkodó kíváncsiság? A hazugság a kontaklencséről? A furcsa reakció? A megmagyarázhatatlan szépség? És legfőképpen: Miért nem jön már vissza?
Nyugtalanított a távolléte. Végül olyan ideges lettem, hogy elképzelhetetlennek tartottam az alvás lehetőségét. Utána akartam menni, megkeresni.
Bella, hát megőrültél? Mi van veled? – korholtam magam. Előkotortam a walkmenem, és az éjjeli szekrényre tettem, hogy majd zenét hallgatok, a gondolatok elűzésére, aztán elalszok. De előbb –határoztam el- iszok egy kis langyos tejet fahéjjal. Ahogyan anya csinálta, ha nem tudtam aludni.
Kilopóztam a sötétbe és mivel nem akartam a folyósón lámpát kapcsolni, a koromsötétben a fal mentén tapogatózva indultam neki a klubhelység megkeresésének. Egy-egy szoba volt csak addig, és az egyik ajtónál fényt láttam kiszűrődni. Az ajtó körvonalának résein tiszta fény áradt áradt a sötét folyosóra, de hang nem társult hozzá. Meglepő volt. Éjfél már biztosan elmúlt, és hát valaki ilyenkor még fent van? Hiszen holnap iskola. De mindegy is, nem az én dolgom.
Végül is elbotorkáltam odáig, jó párszor el is botlottam, de mindannyiszor szerencsésen megkapaszkodtam. Kitapogattam a kilincset, kinyitottam az ajtót, és éppen be akartam lépni, mikor váratlan dolog történt. Rengeteg kemény dolog borult rám. Hangosan felsikoltottam az ijedségtől és nagy zajjal a járólapon landoltam azokkal a valamikkel, amik élesen koppantak a talajjal való találkozáskor. Nagyon beütöttem a fejem és a hátam is fájt az eséstől. De ez volt a legkevesebb. Az ilyesmit már megszoktam. Viszont mikor kinyílt az az ajtó, ahonnan a fény jött, kilépett egy alacsony lány, és egy nyúlánk, szőke fiú, majd utánuk kilesett egy bronzvörös hajú srác. Nem voltam tőlük messze, azonnal felismertem őket. És hallani is hallottam, ahogy bentről kiszól egy férfi:
- Na melyik halandó csámpázik odakint?
- Emmett, néha igazán befoghatnád! – szólt rá egy gyönyörű női hang.
- Bella? – ámuldozott Edward és közelebb jött. Erre a másik két ember is aki a szobában tartózkodott –legalábbis a hangok alapján- kijött.
Borzasztóan szégyelltem magam, hogy ilyen lármát csaptam, nagyon reméltem, más nem figyelt fel a hangzavarra. Valamint még szívesen süllyedtem volna el szégyenemben.
Megpróbáltam felkelni. Először is lelöktem magamról a porszívót, a seprűt, felmosót és ilyeneket –közben rájöttem, hogy rossz ajtót nyitottam ki, méghozzá a tároló szekrényét- azzal jó nagy zajt csaptam, de már nem érdekelt, csak minden áron szerettem volna kimenekülni ebből a kínos helyzetből. Mikor a fejemet akartam felemelni, rettenetes fájdalom hasított bele és a nyakam visszacsuklott. Egy gyengécske áúú hagyta el a szám, és igazán nem tudtam, mit tegyek. Az akire a szobában rászóltak, elnevette magát és ő jött oda először, hogy segítsen, miközben jól kinevetett. A hátam és a fejem alá nyúlt, úgy segített talpra. Nem tudtam igazán meghatározni, de úgy tűnt, mintha jéghideg lenne a keze. Megtámaszkodtam a falban, és ránéztem. Ő még mindig remekül szórakozott. Nagydarab, sötét hajú… Emmett Cullen nyilallt belém a felismerés. A másik lány meg bizonyára Rosalie Hale.
- Ööö… köszi! – hebegtem. Kicsit még ácsorogtam ott, míg visszatért az erőm. Nagyon fura volt az egész, mert ők csak ott álltak és bámultak, én meg nem tudtam mit kéne tennem, vagy mondanom.
Végül megköszörültem a torkomat: - Bocsássatok meg a lármáért, éppen a teakonyhába indultam tejért, mert nem tudok elaludni, és véletlenül a sötétben a tároló szekrény ajtaját nyitottam ki!
Lehajoltam a cuccokért, amik kipotyogtak és megpróbáltam visszagyömöszölni őket.
- Semmi baj! – szólt Emmett, majd vígan visszabandukolt a szobájukba.
Az egyik seprű fejbekólintott, és akkor odajött a kis koboldlány.
- Majd én! – suttogta szelíden.
Gyengéden, de határozottan eltolt, majd ügyesen, pillanatok alatt bepakolta a dolgokat a helyükre.
- Köszönöm! – motyogtam- És még egyszer bocsánat!
Aztán, mint a villám, besprinteltem a teakonyhába. Elővettem az üres hűtőből a „SWAN” feliratú tejet, egy bögrét, és megcsináltam a langyos tejemet, majd visszaindultam. Most már annyi fény sem volt a folyósón, mint amennyi az előbb a nyitott ajtón kiáradt. A falmentén igyekeztem megkeresni a szobánkat. Az előző bénázástól már csak az lenne rosszabb, ha egy idegen szobába nyitnék be.
Kezdtem botladozni, és egyáltalán nem tudtam, hol vagyok, mikor valaki megszólalt halkan, dallamos, bársonyos hangon: - Bella, te nem ismered a villany fogalmát?
Megint nagyon paprikás lettem és elkezdtem beszélni a vak sötétnek. – Te ne szórakozz velem! Igen is ismerem, de nem akarok feltűnést kelteni azzal, hogy felkapcsolom.
- Inkább töröd össze magad, de azt sem csendben, hanem úgy, hogy felvered az egész emeletet?
- Nem fogom sem összetörni magam, sem felverni senkit, hanem most bemegyek a szobámba, és alszok. – már a kezem ráakadt a kilincsre és nyitottam volna be, mikor egy hűvös tenyér elkapott.
- Az nem a mi szobánk! – szólt rám.
Áramütésként hatott rám az érintése, és valószínűleg Edwardra is, mert ijedten kaptuk el a kezünket.
A sötétben elöntötte a pír az arcomat, és a süket csöndben attól féltem meghallja vad szívem őrült dobogását.
Lassan összeszedtem magam.
- Ha olyan okos vagy, akkor mutasd meg, merre van!
- Bella, én itt vagyok! – szólt az ellenkező irányból a hang, és hallottam az elfojtott nevetését.
Mivel észrevette, hogy nem mozdulok, megragadta a vállam, ügyelve, hogy ne érjen a bőrömhöz, és bevezetett valahova, majd lenyomott –vélhetően- az ágyra.
- Na és most aludj, mert korán kell kelni!
De nem figyeltem a szavaira. Elkalandoztam, majd felcsattantam: - Miért lopakodsz utánam a sötétben?
- Nem lopakodok! Csak kijöttem Alice-től és te is a szobádba tartottál!
- Peersze! És én vagyok a tolvaj, mi? Nem én vagyok az, aki úgy ismeri koromsötétben a szobákat, mint a tenyerét!
- Verd már ki a fejedből ezt a marhaságot! – morogta.
Nem mozdultam. Sóhajt hallottam, majd egyszerre világosság lett.
- Még ma lefekszel? Én is szeretnék aludni. – furán hangsúlyozta az aludni szót, mintha számára ez valami mást jelentene.
Bambán ránéztem. Ő morcos, és nagyon elégedetlen volt, de a pillantása most is kíváncsi. A csésze felé bökött, mire észbe kaptam. Gyorsan megittam, és az éjjeli szekrényemre tettem. Nem vállalkoztam volna arra, hogy most vissza is vigyem. Befeküdtem az ágyba a fal felé fordulva. Újra sötét lett.
Egy ideig feküdtem, aztán felálltam, és elbotorkáltam a fürdőig, mert a fahéj miatt a szám keserű volt, és ki akartam mosni az ízt.
- Meddig fogsz még mászkálni? – kérdezte ingerülten a lakótársam. Nem feleltem. Bementem, fogat mostam, aztán újra visszabújtam az ágyba. Forgolódtam egy kicsit, mert nem tudtam elaludni. Végül úgy döntöttem bevetem a walkmenem. Az éjjeli szekrényre nyúltam érte, és leborítottam a bögrét, ami csörömpölve leesett.
- Megkérhetnélek, hogy most már maradj nyugton végre?
- Jólvanna!
- Köszönöm! – mondta gúnyosan.
Betettem a fülhallgatót és elindítottam a zenét. Lassan elaludtam abban a boldog tudatban, hogy itt fekszik tőlem, nem messze, és már nem megy el.
Éppen határidőre megírtam, de szerintem sokan csak szombaton olvassátok el! Na nem baj! Szóval milyen lett? Eléri a színvonalat? :D

8.fejezet: Látogatás az ügyeletre

Itt van a következő fejezet, csakhogy minél hamarabb kitehessem a 9.et. :) Pénteken felkerül, és ha minden jól megy, ezentúl így lesz. Minden pénteken friss. Jó olvasgatást!^^

Erőtlenül roskadtam Tyler kezeibe, de az eszméletemet nem vesztettem el.
- Jól vagy? Bella! - szólongattak a többiek. Amint kiértek velem a partra, lefektettek a homokba, és azon tanakodtak, mit kéne tenniük.
- Asszem megmaradok! - pihegtem.
Lassan kinyitottam a szemem. A barátaim ijedten hajoltak fölém. Megpróbáltam felülni, de annyira elgyengültem, hogy a csuklóm remegve csuklott össze. Angela segített végül.
- Hogy érzed magad? - kérdezett Ana, a hangját alig hallottam, úgy zúgott a fülem.
- Farkas éhes vagyok! - nyöszörögtem, és hogy igazoljam az állítást, megkordult a gyomrom.
- Még szerencse, hogy kikértem az ebédünket!
Angela máris egy műanyag dobozt rakott elém, amiben hal és rizs volt. Megfogtam a villát, és enni kezdtem.
Mikor végeztem, el sem hittem, hogy elpusztítottam az egészet.
Korán keltem, egész nap csak egy nyavalyás müzlit ettem, és kifárasztottam magam a pancsolással, meg még jól meg is ijedtem, úgyhogy egy kis ájulás várható volt.
- Fel tudsz már állni? - érdeklődött Jess.
- Azt hiszem... - Óvatosan felkeltem, ám rögtön meginogtam. A fiúk utánam nyúltak, és megtartottak.
- Én meg azt hiszem, jobb lenne bevinni az iskolaorvoshoz - aggodalmaskodott Mike.
Csendre intettem, és leráztam magamról a kezeiket.
- Jól vagyok! - bizonygattam. - Csak gyenge vagyok kicsit. Nincsen semmi bajom! Egy darabig kinn maradok pihenni, iszok valami cukrosat, hogy felnyomja a vércukorszintem, és kutya bajom. Folytathatjuk az úszást!
- Na, csak nem élvezted? - mosolygott a göndör, s újra a kamerájáért nyúlt. Odanyomta nekem és otthagyott. Aztán belecsimpaszkodott Mike karjába: - Hát, ilyen oktató mellett nem csodálom. Engem is megtaníthatnál úszni! - incselkedett.
Büszkén egyezett bele, és elindultak úszni. A többiek is bementek a vízbe, csak Angela ült mellettem csöndben.
- Angie! Hogy kell ezt elindítani? - forgattam a kezemben a szerkentyűt és kerestem a megfelelő gombot.
- Már el van. Látod, ég a piros kis lámpácska. Csak nézz bele és tartsd úgy, hogy látszódjanak. Szerintem fókuszálj rájuk, mert kicsit messze vannak.
- Uhm, köszi! - kis idő után folytattam - Üdítőt is hoztál?
Bólintott, majd elkezdte sorolni őket. Kólát kértem, gondolván, abban elég cukor van.

Fél óra se telt el, már nagyon jól éreztem magam, és vágyakoztam a többiek közé, úgyhogy felálltam és becaplattam.
Ha értékelnem kéne azt a napot, akkor akármilyen jól is éreztem magam, a katasztrofális szóval jellemezném.
Akár akartam, akár nem, ellátogattam az iskolaorvoshoz. De nem a rosszullét miatt. Hanem mert figyelmetlenségből beleléptem egy fekete tüskéjű különös állatkába, egy tengeri sünbe.
A sikításomra az összes strandoló felfigyelt. A tüskék belefúródtak a talpamba, és a sün beleengedte a mérgét a sebbe. Égett, borzalmasan fájt a talpam. Egyszerre zsibbadni kezdtem.
Angela odasietett hozzám és segített fél lábon visszaugrálnom a törölközőig. Émelyegtem a fájdalomtól. Azt hittem vérzik, ezért nem mertem megnézni. Helyette Angela vizsgálta meg tüzetesebben a lábam.
- Hát, ha jól számolom, 3 tüskéje benne maradt és csúnyán bedagadt az összes folt.
- Vérzik? - szorosan lehunytam a szemem, összeszorított számon löktem a szót.
- Kicsit. De muszáj bemenni vele legalább a sulidokihoz.
Végre ki mertem nyitni a szemem. Angela nyugodt volt, nem pánikolt. Örültem neki. A nyugodtsága rám is átragadt, így nem sokkoltam be.
Egy darabig elnéztem a lány tiszta arcát. Csak akkor jöttem rá, hogy milyen szép. Jess az átlagos, ápoltba esik. Angela ennél többet kapott az élettől. Magas, karcsú, arányos termete olyan, mint egy modellé.
Gondolatmenetemet a többiek zavarták meg. Szegény Ana magát hibáztatta, amiért nem vetetett velem tegnap vastag műanyag fürdőpapucsot. Hiába mondtam, hogy ez nem így van, nem hallott meg. Hogy eltereljem kicsit a gondolatait, megkértem, vigyen vissza a koleszba.
Mázli, hogy kocsival jött. Legalább nem kellett a fiúk támogatásával megtennem a negyed órás utat. Ők is jönni akartak, de megnyugtattam őket, hogy csak maradjanak. Jess is segítet a marasztalásban, mert ő még fürödni akart. Úgyhogy ők tovább szórakoztak, amíg én a dokira várakoztam. Teljesen megfeledkeztem róla, csak akkor döbbentem rá, hogy Dr. Cullen az orvos, mikor már a zizegő papírral leterített priccs legszélén ültem.
Ahogy belépett, leesett az állam. Szőke haját lazán hátrafésülte. Még az orvosi köpeny is csodásan festett rajta. Hihetetlenül sármos arcáról alig bírtam levenni a szemem. Pont olyan volt, mint a többi Cullen, de valami mégsem stimmelt vele, és akárhogy törtem a fejem, nem tudtam rájönni mi az. A karikák a szeme alatt halványabbak. A gyerekeinél alig lehetett pár évvel idősebb. Fura mód, hiányoztak nekem azok a ragyogó fiatalok, pedig csak egyszer láttam őket.
- Szervusz! Dr. Carlisle Cullen vagyok! Kit tisztelhetek benned? – mosolygott rám barátságosan. Elegánsan beszélt, és én sehogy sem tudtam utánozni ezt a finom hanglejtést.
- Bella Swan.
Minden fájdalmam megszűnt, ahogy önfeledten tátottam a szám. Észre sem vettem, hogy felemelte a lábam, és a talpamat kezdte vizsgálni. A hirtelen fájdalom észhez térített.
Valahol olvastam, hogy a tengeri sün okozta sebet, antiszeptikus módon kell kezelni. Fogalmam sem volt róla, hogy mit jelenthet, csak reméltem, hogy nem kell semmit vágni vagy injekciózni.
- Beleléptél egy tengeri sünbe? – még mindig nem nézett rám, továbbra is a talpamat nyomkodta jéghideg ujjaival.
- Ühüm. – Mindössze ennyire futotta tőlem. Azon töprengtem, hogyan kérdezzek rá a fogadott fia eltűnésére.
- Nem hallottál még gumi papucsról? – A hangja nem volt gúnyos, inkább érdeklődő.
- Háát - Most mit cifrázzam? –, megfeledkeztem róla.
- Ajánlom, szerezz be egyet.
Nem válaszoltam. Továbbra is az arcát fürkésztem, mikor rám pillantott.
- Úgy látom, mondani szeretnél valamit. Ki vele! – bátorított, én pedig elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem gyönyörű szemeibe, és kiböktem.
-Már egy ideje nem láttam a gyerekeit – motyogtam nagyon halkan.
Azt hittem nem hallja meg a rejtett kérdésemet. De már egyáltalán nem volt semmi bátorító a szemében. Megpróbálta fenntartani annak a látszatát, hogy teljesen fesztelen, de én átláttam rajta.
- Abbahagyták az iskolát? – folytattam gyanakvóan.
A doktor kénytelen volt válaszolni. Elfordította a fejét, és tovább tanulmányozta a sebeimet.
- Neem! A feleségem egyik rokona súlyos beteg. Elég közel áll a családunkhoz. A gyerekek aggódtak, és meglátogatták, csak sajnos nagyon messze lakik – mondta tárgyilagosan, nem mintha maga is elhitte volna, amit mond.
- De miért költözött ki Edward a szobából? – erősködtem.
- Úgy tervezik, iskolakezdésig kint maradnak, vagy tovább. Nagyon közel áll a családunkhoz, ez a rokon – ismételte magát, ami még zagyvábbá tette ezt a mesét. – Különösen Edwardhoz.
Persze! Azért volt Edward olyan dühös rám. Ch. Az ember ilyenkor lehangolt, és szomorú. Senkit nem méreget gyilkos pillantással.
Akkor még nem tudtam, hogy habár ez hazugság, a kulcsszó itt az ember.
- De magával vitte minden cuccát!
- Gondolom, nem tudta mire lehet szüksége, ezért mindent elvitt magával.
- Még a tollait is? – hitetlenkedtem, mert mikor még ő is ott volt, láttam az asztalon egy dobozt, tele tollakkal.
- Ragaszkodik a dolgaihoz! – Eltűnt a hangjából a szívélyesség.
- És a doktor miért nem ment velük? – kérdeztem.
Dr. Cullen felsóhajtott, és próbálta nyugodtan elmondani, de láthatóan erre a kérdésemre könnyebben válaszolt.
- Nekem is szegény mellett lenne a helyem, de orvosként vannak bizonyos kötelezettségeim. – Futólag rám pillantott, olyan nyomatékosan, hogy belém fojtotta a következő kérdést. – Mint például ezek itt. Négy tüske beletört a lábadba, amiket mindjárt kiszedek.
Azonnal elfelejtettem a kérdezősködést. Nyeltem egy nagyot és figyeltem, ahogy az orvos odasétál egy polchoz, leemel egy átlátszó üvegcsét, kibont egy fecskendőt és felszívja a folyadékot. Arra sem volt időm, hogy megcsodáljam milyen kecsesen, és gyorsan mozog.
Azonnal mellettem termett és mielőtt belém engedte volna az érzéstelenítőt, szólt: - Most érezni fogsz egy kis szúrást!
Aztán kegyetlenül belém nyomta. Éreztem is, nem is kicsit. Forgott velem a szoba. Hanyatt vágódtam az asztalon és vártam a megváltást. Szorosan lehunytam a szemem. Lassan hatni kezdett a szer. Elzsibbadt a talpam és már nem éreztem az égető fájdalmat.
Tompán, messziről hallottam a doktor hangját, a fülem zúgása miatt.
- Kiszedem a tüskéket, lefertőtlenítem és bekötözöm. Semmit nem fogsz érezni belőle.
Rutinosan csinálta, tökéletesen. Tényleg nem éreztem semmit, csak az émelygést, és a verejtéket a homlokomon, amit az a tudat váltott ki, hogy tudtam, mi történik.
Aztán valami hideg és kőkemény letörölte a homlokomról az izzadságcseppeket. Megpróbáltam rákoncentrálni.
- Készen van, mehetsz! Ha nagyon be lesz dagadva este, akkor borogasd langyos vízzel.
- Egy kicsit még feküdnék, köszönöm! – A nyelvem kicsit nehezen forgott, így nem tudtam mennyire sikerült érthetően kimondanom.

Aznap már nem mentem sehova. Szóltam Ananak, hogy segítsen felhozni a cuccaim, és szóljon a többieknek, hogy pihenek.
Vacsorára sem mentem le. Akkorra már bőven aludtam. De előtte még megnéztem az e-mailjeim. Apu írt egy üzit. Én válaszoltam rá. Nem túl hosszan elmeséltem neki az utóbbi két nap történéseit, aztán csak bedőltem az ágyba.
Mivel este arra sem vettem a fáradtságot, hogy átöltözzek, reggel kellemetlen só szagra ébredtem. Áradt a bőrömből, a fürdőruhámból, de legfőképpen a hajamból. Megkeményedett a sótól, és mikor fésűvel próbáltam kibontani, darabokban hullottak le róla a fehér kristályok. Szanaszét szaladtak a padlón, ezer irányba.
Remek, takaríthatok megint.
Megfürödtem, kétszer is jó alaposan megmostam a hajam, beraktam mosni, és neki láttam porszívózni.
A folyosón több szekrény is van, amiben takarító eszközöket találhatok.
Egész nap elpiszmogtam, csak az étkezéseknél hagytam abba.

A szünet utolsó két hete összefolyt egy nagy átláthatatlan masszába. Előkészítőre jártam, dolgoztam, elolvastam a kötelezőket előre. Ilyesmik.
Chris vasárnap érkezett meg, 3 nappal a sulikezdés előtt. Első dolga volt hozzám jönni és üdvözölni. Örömmel ugrottam a nyakába, amit reméltem nem ért félre.
A raszta fiú érkezése sokat javított a kedélyemen, de Edward még mindig nem került elő, én pedig türelmetlenül vártam az iskola első napját hátha igaz, hogy addigra visszajön.
Chris gyakran elhívott sétálni, vagy valamilyen programot tervezett velem, de mindet lemondtam, mert délelőtt dolgoztam, délután pedig előkészítőre jártam. Sajnáltam szegényt, hogy mindig lekoptatom, de a szobámban kifeszített vászon régóta várakozik rám, és hiába mondok nemet Chrisnek, sosem marad időm rá.
A szünet utolsó napján szabad voltam. Chrisnek dolga akadt, nem hívott el sehova. De lehet, hogy csak megunta, hogy próbálkozzon, és talált valami jobb programot. Dolgoznom sem kellett aznap, mivel vasárnap volt.
Végre elhatároztam magam.
Előkotortam a „régen” használt festékeimet, a palettámat, az ecseteimet, és a többi apróságot, amire szükségem lehetet. Aztán nekiláttam.
A vásznon a méz-sárga és az égkék szín dominált. Több órán keresztül dolgoztam megállás nélkül. Ebédelni sem mentem el. Mindig is ilyen voltam. Soha egy percre sem hagytam abba a műveimet. Olyan vagyok, mint édesanyám: makacs és akaratos.
Kislányként gyakran elnéztem, ahogy a fehér vászonból valami újat, szebbet varázsolt a helyére. Odaálltam mellé és hol az egyre kibontakozó képet hol anyám arcát fürkésztem. Mikor alkotott, soha nem volt nyugodt. Vagy mosolygott, vagy grimaszolt, attól függően, hogy milyen könnyen, vagy nehezen veszi az akadályt. Összehúzott szemöldökkel koncentrált, mindent beleadott abba, amit csinált.
Nem zavartatta magát, mikor megbámultam őt és az ő kis játékát. Ilyenkor nem nyúztam, nyaggattam Ha szükségem volt valamire, szóltam apunak, vagy magam oldottam meg.
Most is, mint mindig, mikor eszembe jutott, eleredt a könnyem. De ahelyett, hogy elutasítottam volna a fájdalmat, az emléket, szabad utat adtam neki.
Felrémlett előttem milliónyi kép. Együttöltött idő, kalandok, beszélgetések. Gyakran jártunk kirándulni. Majdnem minden hétvégén. Ilyenkor felpakoltuk a kocsit rajzlapokkal, kellékekkel, kajával, és kimentünk, valahova ahol még nem jártunk.
Felidéztem az esetet, az első alkalmat, amikor komolyan, teljes átéléssel rajzoltam.
Olyan 13 éves lehettem. Akkor a húgom még nem született meg.

- Hogy vannak a hölgyek ott hátul? – kérdezte apa hátraszólva. Csak a feje búbját láttam az üléstől. Akkor még nem kopaszodott, sőt, sűrű barna haja volt.
- Jól vagyunk! – nevetett anyám. Lágy, mégis erőteljes nevetőránc húzódott az arcán. Vörös haját lófarokban hátrakötötte, egy zöld szalaggal, ami harmonizált zöld szemével, amit annyira irigyeltem tőle - sajnos én apu barna szemét örököltem, és barna haját. De azért jutott nekem is egy kis vörös árnyalat anyutól. Szeplős arcáról sugárzott a szelídség. Mindig ilyen volt, mikor „rajztúrára” mentünk.
- Fogadjunk, hogy most sem fog menni – morogtam, az orrom alatt.
- Bella, kicsikém! Érzem, hogy menni fog! – A hangja bizakodó volt.
- De anyu! Én nem látok semmi különöset ebben a ködös erdőben! Engem nem fog meg! – ajkam lebiggyedt, szemem megnedvesedett.
Hozzám hajolt, puha kezével megsimogatta az arcom.
Még mindig félre néztem, ezért a nevemen szólított. Ráfordítottam a tekintetem és megpróbáltam nem elsírni magam. Annyira esősen akartam örömet szerezni anyámnak. Megtalálni az ihletet.
- Bella! Biztos, hogy találsz valami elbűvölőt, valamit, amit muszáj lesz megfestened. És ha nem is, ne feledd! Kirándulunk!
Megcsókolta a homlokomat. És magához szorított. Az illata friss volt, mint az első tavaszi szellő.
Mikor elengedett, az ablakhoz fordultam és durcáskodtam, de közben anyu végig az oldalt szalaggal befont copfomat babrálta, és szeretetteljesen nézett rám.
„ Persze! Kirándulni! Torontóban, a jó hidegben és állandóan szemerkélő nedvességben. Hogyisne! „
Nem sokkal ezután, megérkeztünk. Nem tudom hova. A kirándulásunk helyszíneit rendszerint úgy döntjük el, hogy anyám rábök a térképre, és elindulunk arrafelé, aztán ahol felsikolt, ott megállunk.
Aznap is így volt. Egyszer csak felkiáltott, hogy „Állj, állj! Itt jó lesz!” Apu beletaposott a fékbe, én pedig lefejeltem az előttem lévő ülést. Anyu kipattant az autóból, és beviharzott az erdőbe. Egy darabig néztem, ahogy eltűnik alacsony, sovány alakja a fák közt, aztán apura pillantottam. Mosolyogva fordult felém.
– Na, kisasszony? Ön nem akar kiszállni?
Felsóhajtottam. Kikapcsoltam az övet, és kiugrottam a nedves földre.
Charlie félreállt az autóval és leállította a motort. Én türelmetlenül összefontam a karom a mellkasomon és körbenéztem. A látvány magáért beszélt: Fa. Fa. Fa. Fa. Még több fa. Autó. Homokút, ameddig a szem ellát. Fa. Fa. Keskeny ösvény a fák közt. Megint fa… És egy ijedt aranyszempár, ami rám szegeződik. Meglepődtem. Egy őz állt velem szemben a fák közt. Kitágult orrlyukából meleg levegő szállt fel. Szép, karamell színű szeme volt, amilyen embernek nincsen.
Tettem egy lépést a sűrű felé, mire az őz megrándult és futásnak eredt. Aztán a másik oldalról anyám jött elő. A hátam mögül hallottam kedves hangját:
- Találtál valami érdekeset, Bella?
Nem mozdultam. Egyre csak az őz csodás szemei jártak az agyamban.
- Bella! Mi a baj?
Odajött hozzám és megfogta a vállam.
- Semmi. Csak sikerült halálra rémítenem egy vadat. – Végül ránéztem. – És te?
- Találtam egy tisztást. Gyere, segíts kipakolni!
Lecuccoltunk azon a tisztáson, és munkának láttunk.
Anyu javaslatára megpróbáltam az őzt lerajzolni, de úgy tűnt, nehéz feladat lesz. Az őz túl csodás, túl vad, túl szabad volt. Nem voltam képes effajta szépséget megörökíteni.
Renée a köddel burkolt rengeteget festegette. Amíg mi művészkedtünk, apu olvasott. Szegény ilyenkor háttérbe szorult. Nem volt valami nagy művészlélek.
Nekem nagyon nem ment a feladat aznap, úgyhogy elindultam sétálni. Ügyeltem arra, hogy merre megyek, nehogy eltévedjek, és a talajra is oda kellett figyelnem, mert apám ügyetlenségét örököltem. Anyu teljes ellentéte volt apunak. És valahogy mégis összeillettek.
Elhúztam egy ágat a fejem előtt, és akkor megláttam valamit, ami megfogott ebben a nyavalyás erdőben. A sok, vékonyka fa között állt egy hatalmas. Már nem élt. Valószínűleg egy viharban hasadt ketté, hosszában. Sűrűn benőtte a moha, és egy – Torontóban ritkaságnak számító – napsugárban megcsillant rajta a reggeli harmat. Felnéztem az égre. A sűrű, szürke felhőzet egyenletesen feküdt el az amúgy kék égen. Csak egy kis folt volt, amin keresztül a nap ragyogóan megvilágította a fát. Önmagában semmi különös nem lett volna a látképben. De az éles eltérés, amit a félelmetes ködbe borult erdőből előtűnő fénycsóvában fürdő, harmatos, halott fa okozott, különös hangulattal töltött el, amit meg akartam tartani. Az agyammal megpróbáltam a látványnak minden kis részletét lefényképezni, hogy aztán, mikor visszarohanok, nekiálljak ugyanúgy megfesteni.
A kép majdnem elkészült. Már csak apró változtatásokra volt szükség. Elégedetten vizsgáltam a hullámzó, arany búzát. De közben egyfolytában könnyeztem. Észre sem vettem, csak mikor tükörbe néztem. Éppen kimostam az ecseteket. Nagyjából elpakoltam magam után. Az órára pillantottam. Még mindig maradt másfél órám vacsoráig. A gyomrom már korgott, de kényszeríttettem magam, hogy várjam ki azt a kis időt. Átnéztem az órarendem, elolvastam a szükséges kellékek listáját, és nagyjából elolvastam a házirendet.

Vacsinál csöndes voltam, de senki nem szólt érte. Mindenki izgatottan várta a másnapot. Eltűnődtem a doktorral való beszélgetésen. Anyám emléke eléggé elszontyolított, de a helyét átvették Cullenék, amint beléptem az étkezőbe és az üres asztalukat megpillantottam. Mint egy hangszalagot, újra játszottam magamban, és minden szót alaposan megrágtam, ami elhangzott a sulidokinál. Leginkább a „Ragaszkodik a dolgaihoz!” akasztott ki.
Még hogy magával viszi a tollait is? Talán félt, hogy ellopom őket! Nem vagyok én tolvaj! Mi szükségem nekem az ő tollaira? – háborogtam magamban, és felhorkantam. De nem hallották meg. Az óráikról csacsogtak. Minden a holnap körül forgott. Vacsora után valami gólyabálra próbáltak elhívni, de elutasítottam arra hivatkozva, hogy korán lefekszem, mert kipihent szeretnék lenni holnap.
Aztán a szobámba érve sokkot kaptam. Azt kívántam, bár elmentem volna arra a hülye bálra.
Már akkor motoszkált valami a fejemben, mikor a kilincs nem akadt el a kezem alatt.
Ám nem volt elég időm, hogy felismerjem a gondolatot.
Belöktem az ajtót és eltátottam a szám. Talán megrémültem. De legbelül felragyogtam és majd kiugrottam a bőrömből.
Egy görög isten feküdt a másik ágyon, kezét a feje alá téve. Halvány csukott, levendulaszín szemhéja, hosszú, sűrű, fekete szempillában végződött. Tökéletes ajka remegett. Fehér bőre egybeolvadt ingjével.
Aztán egyszer csak felnyitotta a szemét és rám emelte. Egy pillanat alatt elbűvölt. Térdeim kocsonyává váltak, a szívem megőrült én pedig… igen, tényleg elmosolyodtam. És álltam a pillantását.
Na, hát ez egy igen hosszú fejezet lett. Remélem nem baj :D Véleményeket PLS >.<

7.fejezet: Úszásoktatás

Kincsecskéim, igencsak elhúzódott a friss feltevése, mert beteg voltam, 39,6°C-os lázzal feküdtem. Örültem, ha vízszíntesben túlélem ezt az időt. Szóval bocsássatok meg nekem a késésért. Remélem megérte várni rá.

Másnap reggel fél 6-kor keltem, hogy időben el tudjak készülni az új munkahelyemre. Csöndben lopóztam ki Ana szobájából, és célba vettem a sajátomat. Szerencsére éjszakára nyitva hagytam az ablakom, így kellemes hűvösség fogadott. Visszazártam, lezuhanyoztam és felöltöztem, Még nem volt merszem egyik új ruhát sem felvenni, úgyhogy kiválasztottam a régiekből egy török szabású nadrágot és egy egyszerű felsőt.
A – még Chrissel vett – müzlit lekaptam a fali polcról, és elmentem a hozzám közelebbi klubhelységbe, hogy a teakonyhában lévő hűtőből kivegyem a „Swan” feliratú tejet. Mindenki, aki közös téren tárolja a cuccait, jobban teszi, ha ráírja a nevét.
Egyedül voltam a hatalmas szobában. Korán reggel még senki nincs fent, és ezt a részt amúgy is kevesebben használnák, mint ami a folyosó másik végén van, hiszen az utolsó pár szoba üresen állt.
Minden falatot jó alaposan megrágtam, és izgatottan vártam, hogy indulásra készen legyek. Még gyorsan elmostam a tányérom és már szaladtam is a buszmegállóba.
Odaértem a butikhoz, 10 perccel a kezdés előtt, úgyhogy muszáj volt türelmesen várnom, amíg megérkezik a főnök. Miközben a nagy Tally Weil feliratot fixíroztam, abban reménykedtem, hogy nem az a rágózó lány a főnököm, akivel tegnap találkoztam.
Egyszer csak valaki megszólalt a hátam mögül.
- Jó reggelt! – köszöntött az udvarias hang.
Ijedten pördültem meg, mire a nő felnevetett.
- Hello! – viszonoztam a köszöntést kevésbé magabiztosan.
Elsőre felismertem: a tegnapi lány. Most, hogy jobban megnéztem sokkal inkább tűnt felnőtt nőnek. Talán 30 körüli lehetett, de szemmel láthatóan jól tartotta magát. A tegnapi unalomnak nyoma sem volt az arcán.
- Odaengedsz az ajtóhoz? – nevetett még mindig,
- Ja, persze! El-elnézést! – ugrottam arrébb. Zavaromat próbáltam a hajam mögé rejteni.
Kinyitotta az ajtót, és eltűnt a pult mögött, én meg vártam. Végül visszatért.
- Bocsi, elfelejtettem bemutatkozni: Bianca vagyok! És téged hogy hívnak? – nyújtotta a kezét.
- Ömm… Izabella Swan! – fogadtam el a kézfogást. Finom, nőies, de határozott volt.
- A húgom már mondta, hogy talált valakit.
- A húga? – értetlenkedtem.
- Igen.
- Akkor nem önnel találkoztam tegnap?
- Nem, dehogyis! Barbara 10 évvel fiatalabb nálam, de mégis mindig összekevernek minket! – rá sem hederített, hogy én még mindig döbbenten álltam az ajtóban. Folytatta. – Nos, akkor ismertetném a munkakörödet. Gyere! Megmutatom, mi hogy működik, és hogy mi lesz a dolgod. Még van egy óránk. Addig a piszkos anyagiakat is megbeszéljük. Utána elmegyek, de nyitásra itt lesz Barbara is.
Semmi különös nem volt a munkámban. Viszonylag jól fizet, és egészen iskola kezdetéig 6 órás műszakban fogok dolgozni, egyik héten délelőtt 8-tól 14 óráig, az első műszakban, a következő héten a másodikban.
Miután Bianka elment, eléggé esetlennek éreztem magam, de azért ott volt mellettem a húga, és ha kellett segített. Kicsit közönyös volt, de nem utálatos. Kedves volt a maga módján, de nyíltan az értésemre adta: nem áll szándékában barátkozni. Nem is erőltettem. Nagy meglepetésemre, a munkaidőm lejártára elém jött a banda - Eric kivételével -, hogy hazafuvarozzanak. Gondolom féltek, hogy meglógok. Mikor rá kérdeztem, hogy hol van Eric, Mike kárörvendően közölte, hogy dolgozni kell.
Jessica felkísért a szobámba, és a fürdő ajtóm előtt állva őrködött, amíg fel nem vettem a fürdőruhámat. Aztán nagy nehezen lementem a partra, ahol a fiúk már úszógatyában vártak ránk.
- Már azt hittük, meglógtál! - vigyorgott Mike. Hozzám lépett, majd gyengéden átkarolva tolt a meleg tenger felé. Hirtelen bepánikoltam. El akartam futni, de erősen tartott, így nem menekülhettem.
- Meggondoltam magam! Nem akarom! - sipákoltam, miközben össze-vissza rángattam magam.
- Tyler! Segíts neki! - utasította Ana.
- Nem tehetitek ezt velem! - nyivákoltam, mire Tyler is megfogott.
Nem tudom, mi üthetett belém, de elkezdtem félni a víztől.
Annyira lekötött a félelem, hogy észre sem vettem, mikor került le rólam a strandtörölköző és, hogy mit aggattak a kezemre, ami úgy szorított. Aztán a magasabbik fiú egy pillanatra elengedett. Kinyitottam a szemem, és érzetem hogy vízszintes helyzetbe kerülök. Mikor rájöttem végre, hogy mit csinál, majdnem felrobbantam a dühtől.
- Tyler Crowley! Azonnal tegyél le! Követelem! Tegyetek le! - kiabáltam.
Az említett a lábamat fogta, Mike pedig a kezemet. Megcélozták a vizet, szép lassan besétáltak, és egyszer csak elengedtek. Egy másodperc töredékéig a víz alá merültem és tele ment az orrom és a szám sós tengerrel. A szememet ösztönösen becsuktam, még mielőtt a fiúk bedobtak volna a vízbe. Kapart a torkom, a só égette a mandulámat, minden levegő kiment a tüdőmből. Azt hittem fulladozok. De nem. A felfújható karúszók, amit a kezemre erősítettek felhúztak a felszínre, és arra a zavarba ejtő tényre is rá kellett jönnöm, hogy a víz csak térdig ér. Köhögtem, tüsszögtem, és igazán szánalmasnak éreztem magam. De a dühömnél semmi nem volt nagyobb. Láttam a többieket, ahogy rajtam nevetnek. Tudtam, hogy nem rosszindulatból teszik, de nem tudtam velük nevetni és azt mondani: "Hű, ez jó poén volt!"
Aztán rémült lettem. És még dühösebb: Jessica videokamerát, Angela pedig fényképezőgépet tartott a kezében. Mindkettő lencséje egyenesen rám szegeződött.
Egy percig esetlenül álltam, aztán úgy gondoltam, ideje lenne véget vetni ennek. Bár, őszintén fogalmam sem volt róla, hogyan. Határozatlan léptekkel elindultam Ana strandtáskája felé, amiből kikandikált valami fehér anyag, ami kísértetiesen hasonlított az én strandtörölközőmre. Szándékomban állt újra magamra kötni, mint valamiféle ruhát, és a hajamnak is szüksége lett volna egy csatra.
- Hó-hó! Hova mész? Még nincs vége! - fogta meg a vállam valaki, mikor már majdnem megkaparintottam a táskát.
Kénytelen voltam megállni, hacsak nem akartam hátra esni.
- Ana, hagyjál! - igyekeztem méltóságteljes hangot megütni, helyette könyörgésszerű morgásra futotta.
- Ne rontsd el az örömünket! - kérlelt mosolyogva, és átölelte a vállam.
Elengedett mikor megfordultam, és 6 kajánul vigyorgó, elszánt arcba ütköztem. Megijedtem, úgyhogy megadtam magam.
- Jó, rendben! Mit csináljak?
Végigfuttattam a szemem a többieken, de a nélkül is tudtam, hogy Mike fog előrelépni. Kézen fogott - amire viszont nem számítottam -, aztán gyengén, de határozottan húzott a vízbe. Engedtem neki.
- Először is szokd meg a vizet!
Még a homokos résznél elengedte a kezem. Egyedül ment be, míg derékig nem ért a víz, ott megfordult. Látva, hogy még mindig a parton toporgok, megszólalt:
- Most gyere be, önszántadból!
Megráztam a fejem. Azt hiszem Tyler volt az a sunyi, aki felém lódult, hogy "segítsen", de Mike letorkolta.
- Ne! - aztán felém fordult. - Gyere!
Kinyújtotta a karját és olyan gyengéden, mégis bíztatóan pillantott rám, hogy akaratlanul is elpirultam. Reflexszerűen Jessy felé néztem. Keserűséget véltem felfedezni az arcán, de próbálta leplezni.
Bizalmatlanul elindultam. A langyos víz lemosta a talpamról a homokot. Kifejezetten jól esett, ahogy kicsit lehűt, befelé haladva pedig egyre feljebb nyaldosták a hullámok testem. Végül elértem Mike-hoz. Kellemesen ringatózott a tenger. Kelletlenül, de bevallottam magamnak, egészen jó érzés volt ez a fajta nedvesség.
- Ügyes vagy! - megdicsért, mint egy kisgyereket - Bízol bennem?
Másfél hét ismeretség után azt kellett volna mondanom, hogy nem.
De ki az, aki nem bízik meg Mike Newtonban?
Igenlően bólintottam.
- Helyes! - megdobott egy boldog mosollyal, aztán előre hajolt, és 10 centivel a vízfelszín alatt kinyújtotta a karjait. Értetlenül meredtem rá.
- Feküdj a kezemre! - mondta végtelen türelemmel.
- Nem én!
- De Bella! - unszolt - azt mondtad, bízol bennem!
- Igen! De a vízben nem! - feleltem, és kezdtem hülyén érezni magam. Csak ürügyet kerestem, hogy ne kelljen ezt csinálnom. Már valóban szívesebben voltam a tengerben, mint 2 perccel ez előtt, de attól még igenis hülyeségnek tartottam ezt az egészet.
- Rajtad van a karúszó! Semmi sem történhet! - megint olyan gyöngéden nézett rám, hogy megrémültem. Ha Mike ezt folytatja, Jess egészen biztosan ki fog készülni.
- Jól van! Essünk túl rajta! - sóhajtottam. Ráfeküdtem a kezeire. Azok óvatosan megkeresték a helyüket - a mellem alatt és a csípőmnél - nem kis kellemetlenséget okozva nekem. A fejemet feltartottam, hogy az arcom ne legyen vizes, és vártam az instrukciót.
- Nyújtsd előre a karodat, a két kézfejedet tedd egymás mellé, úgy, hogy a tenyereid oldalra nézzenek. A lábadat egyelőre csak tartsd lazán.
Én pontosan követtem az utasításokat
- Jó, és most csinálj úgy, mintha a tenyereddel félre akarnád tolni magad elől a vizet, végig kinyújtott karral. Mehet!
Amint elkezdtem mozogni, a keze szorosabban tapadt hozzám és azt hiszem, ezt nagyon élvezte.
Ezt nevezik a helyzet kihasználásának?
A többiek is bejöttek utánunk és körénk álltak. Jessica az istenért le nem tette volna azt a kamerát!
- Most, a lábaddal kezdj lapátolni! - szólt rám a büszke hang.
Ösztönösen mozogtam, pedig soha nem csináltam ilyet, és egyre magabiztosabban "úsztam". A fejemet minduntalan feltartottam, ami nagyon fárasztóvá vált egy idő után. A nyakam már fájt, ezért abbahagytam, gondolván, Mike úgyis megtart. Döbbenten ébredtem rá, hogy nem. Mike karjai már nem fonódtak körém, én pedig süllyedtem. Bepánikoltam. Már éppen kiáltani akartam, de aztán rájöttem, hogy csak a lábam süllyed, mert a karúszó fenntart. Megnyugodtam.
Bizonyára a talpam alatt van a talaj, mindjárt a lábamra támaszkodhatok.
Ehelyett üres hűvösséget éreztem. Villámként hasított az agyamba: már nem a derékig érő vízben lubickolok a srácokkal, de nem ám! Kapálózva fordultam meg, hogy lássam, mennyire messze jöttem el a parttól, és eltátottam a számat. Legalább 10 méterre kerültem a bandától, akik ujjongva tapsoltak nekem. Majd hogy nem sírva fakadtam.
- Nem tudok visszaúszni! - kiabáltam elcsukló hangon. - Segítsetek!
- Egyedül úsztál el odáig! Akkor vissza is tudsz jönni! - válaszolta a göndör hajú. Narancssárga ruhája kitűnt, a többiekéből.
Szent meggyőződésem volt arról, hogy képtelen leszek visszajutni egyedül és a félelem is eléggé lebénított. Rémisztő volt a lábam alatt nem érezni semmit. Végtagjaimat ólomsúlyúnak éreztem, de nem mertem abbahagyni a mozgást, hiába volt karúszóm.
Végül erőt vettem magamon, újra vízszintes helyzetbe küszködtem magam, és megpróbáltam visszaúszni. Elég lassan ment. Kezdtem fáradni. A gyengeség úrrá lett rajtam, szédültem és ájulás szélére kerültem, de tovább úsztam, míg oda nem értem kis csapatunkhoz. Előbb nem volt merszem megpróbálni, hátha már leér a lábam: ha mégsem ért volna még le, szinte biztos, hogy nem bírtam volna újra kezdeni.
Végre felálltam, de ugyanazzal a lendülettel, hanyatt vágódtam. Tyler kapott el és aggódva cipelt ki a vízből a többiek segítségével.
Na, hát várom a véleményeket!^^ Előre is köszönöm őket! Puszii

6.fejezet: "Lidércnyomás"

Itt a friss! Azt hiszem, ez egy szórakoztató fejezet.De döntsétek el ti! Jó olvasgatást!^^

A nap hátralévő fele lidércnyomásnak ígérkezett, mikor a sárga kisbusz leparkolt egy hatalmas bevásárlóközpont előtt. Csak ültem egy helyben és az ülésbe kapaszkodva vártam, hogy csoda történjen, és köddé váljak.
Ana nyitotta ki bosszankodva az ajtót, mikor már mindeni kiszállt, csak én ültem ott úgy, mint aki karót nyelt.
- Mi van Bella, odaragadtál?
Választ várt, de mivel csak egy könyörgő pillantást helyette, nevetve folytatta:
- Na ne viccelj! Komolyan ennyire beszartál pár fürdőruhától?
Durcás képet vágtam.
- Én megvárlak benneteket itt!
Ezüsthajó barátnőm már nyitotta a száját, hogy valami csípőssel visszavágjon, de Tyler félretolta.
- Hagyjad, majd én! - komoly képpel, vészjóslóan megmozgatta az ujjait a levegőben, majd egyre közelebb vitte hozzám, és elkezdett csiklandozni.
Az elején úgy csináltam, mintha meg sem érezném a virgonc ujjakat az oldalamban, de nem sokáig bírtam. Végül visítva, csorgó könnyel ugrottam ki az autóból.
- Ügyes volt! - Ana adott egy pacsit neki, bezárta az autót, aztán öles léptekkel elindult a legközelebbi automata ajtó felé.
Eric és Tyler lefogták a kezeimet, Jessica pedig hátulról tolt, segítve a többiek aljas tervét. Keményen tiltakoztam. Úgy éreztem, elég erős vagyok ahhoz, hogy kiszabaduljak és elmeneküljek. Kinéztem magamnak egy, a közelben parkoló taxit. De valljuk be: Vak remény volt!
Rettentő hőség volt, igaz a zuhé egy kicsit enyhítette a forróságot, de a hosszú gatyában kezdtem megsülni. Szerencsére az áruházban volt légkondi. Egy idő után, mikor már nem kapálóztam, a srácok elengedtek, de Jess erősen belém karolt, a másik oldalamon meg Mike lépkedett vigyorogva, túl közel hozzám. Csak remélni mertem, hogy a göndör hajú nem veszi észre.
Egyszer csak Angelát láttam előjönni a hátam mögül. Róla egészen megfeledkeztem. Anahoz lépdelt, és ha jól hallottam egy pár boltot ajánlott neki.
Fogamat csikorgattam keserűségemben.
Áruló!
Amíg az első üzlethez értünk, új taktikát eszeltem ki.
Készségesen bemegyek bármelyik butikba, és úgy teszek, mint aki beletörődött a sorsába. Aztán amikor a rucikat mutogatják nekem, visszautasítom őket, azzal az ürüggyel, hogy nem tetszenek. Úgysem tudnak rávenni, hogy megvegyem! Ahhoz mégiscsak én kellek! Zseniális terv!
De a próbafülke részt nem tudtam kicselezni. Valamennyire én is kíváncsi voltam rá, hogy hogy állnak rajtam.
- Mégiscsak megjött a kedved a vásárláshoz? - kérdezte Ana mosolyogva, mikor látta: a saját lábamon megyek be az üzletbe. De tudta, hogy készülök valamire.
- Igen - mormoltam az igazsághoz híven.
Szívesen vásárolgatok... pólókat, kíséret nélkül.
Hamar kerítettek nekem egy olyan fürdőruhát, amire egyből azt vágtam rá: - Nem!
- De miért? - siránkozott Jessie. - Ha lenne az én méretemben, megvenném!
Csalódottan pislogott a sötétpink bikinire. Megforgattam a szemem.
- Legalább próbáld fel! - nyüstölt Eric.
Végül beadtam a derekamat, de a próbafülkéből semmi pénzért ki nem tettem volna a lábam.
- Bella, jól vagy? Már legalább 10 perce benn vagy. Bella! - kopogtatott Angela aggódva. A többiek újabb darabokat vadásztak nekem.
Kis hallgatás után megszólaltam: - Én ebben nem megyek ki!
- Bella! Ne légy gyerek!
- Ez... annyira... alig takar belőlem valamit! - nyafogtam végül. Az ajtóra szerelt nagytükörben nézegettem magam. Szorosan tapadt rám, és nagyon is tetszett nekem. De csak a ruha! Ami benne volt, az nem!
Jess volt az a szemtelen, aki bejött, és véget vetett a dolognak.
- De hát ez tök ló áll! - hápogta.
- Hadd nézzem én is! - Eric simán csak úgy átnézett az alacsony fülke fölött, és bekukucskált. - Wow! Ez tényleg király!
Már épen le akartam tolni, amiért leskelődik, de már hívta is a másik lököttet: - Mike, ezt nézd meg!
Drága barátnőm - akit akkor szívem szerint megnyúztam volna - kituszkolt a fülkéből. Nem győztem takargatni magam.
A társaság elismerően csodált meg benne, én meg egész testemben belepirultam.
Egyedül Ananak nem tetszett.
- Szerintem nem illik a bőréhez - mondta, és megmutatott egy másikat. Fekete-fehér csíkos volt, felül pánt nélküli. Hamar visszautasítottam.
Ebben a boltban még felpróbáltam egy szivárványosat, de a fehér, cukorka mintás után, inkább kisétáltam az üzletből.
A fürdőruhából csak a színes cukorkák látszottak. A fehér rész szinte beleolvadt a bőrömbe. Rosszullét kerülgetett az után, hogy láttam mennyire sápadt vagyok.
A következő ruhaboltban már felszabadultabb voltam, kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy a barátaim látnak melltartóban is akár. Sokat felpróbáltam, amíg Angela meg nem találta nekem a tökéleteset: Mély kék volt, olyan mint a két részesek, de a bugyijából két csík ment mellszélességben a nyakamig. A mellem vonalában a két csíkot egy ezüstkarika kötötte össze.
- Angela! Te egy isten vagy! - kiáltott Ana.
Szó nélkül bevonultam a próbafülkébe, és felpróbáltam. Elállt a lélegzetem. Finoman simult hozzám, és túl sokat sem mutatott. Ez határozottan tetszett, és jól éreztem magam benne. Olyannyira, hogy meg akartam venni.
Érdekes módon az 1. gondolatom az volt, hogy Edwardnak vajon tetszenék-e benne. Gyorsan kivertem a fejemből a dolgot.
Úgysem merném felvenni... - gondoltam.
Kidugtam a fejem a függöny mögül és 6 kíváncsi szempár nézett vissza rám. Kibújtam a függöny mögül, és lassan körbefordultam előttük. Ana elismerően bólintott.
- Jól van, akkor mehetünk is! Még egy csomó másik üzletbe be kell néznünk!
- Várj! Én nem mondtam, hogy meg is veszem! - tromfoltam le. - Nincs rá pénzem!
Attól féltem, ha megveszem, kísértésbe esek, és kimegyek holnap velük a tengerbe.
Végül is megvettem. És még vettem pár rövidnadrágot, ujjatlan topokat, és két könnyű nyári ruhát. Mikor mentünk kifelé az utolsó butikból, megláttam az üvegén egy ráragasztott lapot: "Üresedés miatt, fiatal munkaerőt felveszünk!"
- Pillanat! - mondtam izgatottan kis társaságunknak, és visszarohantam az eladó pultjához. - A munkára szeretnék jelentkezni!
A rágózó lány unottan felnézett az újságjából.
- Hány éves vagy? - kérdezte vékony hangon.
- Szeptemberben leszek 17.
- Be tudsz jönni holnap 7-kor? A műszakod 2 tart. Te lennél a délelőttös.
- Persze! - mosolyogtam bizalmatlanul. Arról inkább nem tájékoztattam, hogy már az 1. nap várhatóak lesznek kisebb katasztrófák.
De mindegy ez most. A pénzre szükségem van!
- Fel vagy véve! - mondta.
- köszönöm! Hello!
Elégedetten sétáltam ki a többiekhez. A napom többi része is remekül telt. Ahhoz képest, hogy azt hittem szörnyen fog sikerülni, egészen jól szórakoztam.
Amikor felmentem a szobámba, hogy lerakjam a cuccaim, majdnem összeestem a melegtől. Nyitva hagytam az ablakom, és a tikkasztó hőség beömlött rajta. Szinte menekültem le a partra, a többiekhez. Ott legalább mozgott a levegő.
De bezzeg átöltözni most sem volt eszem. - bosszankodtam magamban.
A srácok úgy tervezték, hogy holnap 2 után kezdik el a tanítást... görcsbe ugrott a gyomrom, és félelemmel telve vártam a másnapot, amíg én a lányokkal ültem a homokban, a fiúk pedig, megpróbáltak kacsázni a vízen.
Tűnődve figyeltem őket, és újra elcsodálkoztam, hogy nekem tényleg van egy szoros baráti társaságom...
Akkor vajon miért voltam mindig egyedül Torontóban? És vajon mért utál ennyire a Cullen fiú?
Már megint Edward... Bella, verd ki a fejedből!
Mike többször is rácáfolt a sejtésemre, hogy azért viselkedett Edward úgy ahogy, mert esetleg kellemetlen a szagom. Gyakran telepedett mellém, is ilyenkor, mint egy véletlenszerűen szorosan a derekam mögé csúsztatta a kezét és közel húzódott hozzám. Egyszer meg is jegyezte, hogy finom illatú a hajam.
Ana is elárult egyet s mást, ami csak furábbá tette a szememben a Cullen családot, mikor nála aludtam. Az én szobámban lehetetlen volt megmaradni, és Ana megengedte, hogy nála maradjak éjszakára.
- Tényleg nem zavarok? - kérdeztem vagy már ezredszerre, a nagyobbik ágyra telepedtem.
- Bella! Ezt most komolyan gondolod? Még egy ilyen kérdés, és kizavarlak! - sóhajtotta.
- Sajnálom! - lehajtottam a fejem, mert éreztem kezdek az idegeire menni.
- Most meg ez! Ezért nem kell bocsánatot kérned, csak fejezd be! - türelmetlensége ellenére a hangja kedves volt.
Amíg tusolt, elrágódtam rajta, hogyan kérdezzek rá a Cullen témára, aztán csak kiszaladt a számon:
- Mondd csak! Edward Cullen mindig ilyen mogorva? - nem mertem a szemébe nézni, mert féltem kiolvas belőle valami olyat, amit magam sem akartam tudomásul venni.
- Látom téged is megbabonáztak! - vihogott, bevallva saját gyöngeségét.
- Olyan gyönyörűek! - leheltem sóvárogva.
- Na igen! Az nem kifejezés, hogy mennyire! - mondta ábrándozva, aztán visszatért a kérdésemhez - Hát, őszintén Edward soha nem szokott mogorva lenni. Mindig nyugodt. Olyan általában, mint a testvérei. Hidegek és közömbösek... de mégsem nagyképűek! Viszont az első napon - láttam, ahogy végig futott a hátán a hideg - a szeméből düh szikrázott. Még soha nem láttam ennyire zaklatottnak. Sajnálom, hogy először nem a nyugodtságát láttad. Akkor igazán észveszejtő! Bár nekem a szőke jobban tetszik!
- Aha - még mindig nem néztem rá - és nem tudod, miért hiányoznak? Ha már beköltöztek... Eltűnt a cucca a szekrényből! - motyogtam, de biztos voltam benne, hogy meghallja. Nem tudom! Ez az 1. év, hogy kollégium működik a sulinkhoz. De gyakran eltűnnek. Elmennek kirándulni pár napra. Az apjuk felmenti őket. Egyébként, honnan tudod hogy kipakolt? - kíváncsiskodott, én pedig magamat átkoztam. hogy kikotyogtam.
- Mert egy szobába osztottak minket - elpirulva sütöttem le a szemem, mert eszembe jutott az a pár másodperc, mikor megláttam a szobában.
Szuper! Most garantáltan nem tudom kiverni a fejemből gyönyörűen vad arcát egy darabig.
Ana a száját tátotta önfeledten.
- Mázlista!
Na? Hogy tetszett? Most hamarabb került fel az új feji, mert lehet hogy holnap nem ülhetek géphez, szóval felraktam ma! remélem nem baj :D

5.fejezet: Yoanna

Nah itt a friss. Ez sem annyira cselekmény dús. Remélem tetszeik.

 

 Augusztus 2. hete lassan vánszorgott előrébb. A kirándulás óta különösebb programom nem volt. Napról napra egyre inkább kezdtem unatkozni.
Kiolvastam a könyvet is, amit kikölcsönöztem, és vissza is vittem, aztán 3 másikat vettem ki.
Sajnos Chrisnek el kellett utaznia egy kis időre – amiről nem tudtam mennyit takar -, úgyhogy legtöbbször csak lesétáltam a partra. Minden délután esett az eső pár percig, de meg sem látszott. Talán a homok egy kicsit sötétebb lett, de az összes nedvesség hamar felszáradt, amit örömmel nyugtáztam.
Pénteken a parti homokban üldögéltem és a lábam a habokba mártottam, mikor egy hosszú szőkefonatos lány telepedett mellém. Haja egészen a derekáig ért, amit irigykedve figyeltem.
- Szia Ana!
- Szervusz! – válaszolta, de nem nézett rám. Szemét a messziségre függesztette.
- Mit nézel? – egy darabig próbáltam magamtól rájönni. Végül feladtam.
- Látod az eget arra felé? Sötét felhők jönnek, és alatta tajtékzik a tenger.
Én is láttam a hatalmas hullámokat, de nem találtam különösebben érdekesnek. Szájamat durcás grimaszba csücsörítettem.
- Jobban örülnék neki, ha ilyen napos maradna az idő, mint most.
Barátnőm megdöbbenten fordult felém.
- De hát miért?
Most én meredtem a semmibe, amíg Ana az arcomat fürkészte.
- Tudod Torontóban megállás nélkül esik az eső. Ilyen hőségről és arról, hogy egyszer tisztán láthatom a napot, és az azt körülvevő kékséget, az ott lakó ember nem is álmodhat. De én itt vagyok, és eleget láttam már esőt. Nekem nem kell több!
Mellettem a szőkeség felnevetett és várakozva figyelte az érkező hullámokat.
- Képzeld el, hogy nekem viszont elegem van ebből a szárazságból! Imádom az esőt és a vihart! Na, abból mondjuk van bőven, és elég erősek is. Ezt szeretem ebben a helyben: a szélsőségeit. De nem arányos az időjárás. Több órás perszelő forróságot csak pár perces, néha elsöprő viharok követnek. Hiányzik Forks, és az esőcseppek állandó kopogása.
- Én viszont pontosan ezt utálom! Soha nem tudtam rendesen aludni. Viszont amióta itt vagyok, azóta minden éjszakát végigdurmolok – kis csönd után folytatom – A tengert szeretem a legjobban! Meleg, de mégis hűsítő. Gyönyörűen kék, és tiszta. Na meg… a puha homokot érzem a lábam alatt. Nem a csizma idegesítő cuppogását a vizes talajon! – a gondolatra kirázott a hideg.
- Ha már annyira bejön neked a tenger, miért nem mártóztál meg benne egyszer sem? – csipkelődött.
Hírtelen zavarba jöttem. Az itteniek 2 alapvető dolgot nem tudtak rólam.
Az 1. hogy nagyon béna vagyok, és bármibe is fogok bele, az balesetbe torkollik. A 2. pedig az, hogy az 1. okból kifolyólag nem tudok úszni. Na meg fürdőruhám sem volt a 2. ok következtében.
- Na? – sürgetett a válasszal.
Nem tűnt fel, hogy csak el akarja vonni a figyelmem valami másról. A víz újra és újra visszahúzódott, majd egyre feljebb nyaldosta a parti homokot.
- Ömm… hát… - igyekeztem valami jó kifogást kitalálni – csak figyelni szeretem a vizet. Látni, ahogy a fény, vagy a lemenő nap visszatükröződik a felszínéről. De nem akarok belemenni. Nem szeretem a nedves dolgokat.
- Aha – bólintott, de nem úgy hangzott, mintha hitt is volna nekem
Egy pillanatra elbambultam és akkor ért a – szó szerint - hideg zuhany.
Az egyre erősödő hullámok olyannyira gyorsan közeledtek a parthoz, hogy teljes egészében rám csapódtak.
Felsikoltottam, mert annyira meglepett. A hátam mögül vihogás hangzott. Nem kellett hátrafordulnom, hogy tudjam, Ana az, aki kinevet. Ő még időben felállt.
- Na most kaptál egy kis ízelítőt abból, hogy milyen, amikor a tenger körülötted van. – szavait elnyomta a nevetés, de sikerült kivennem, mit mond.
Bosszúsan felkeltem, és kergetni kezdtem – odafigyelve a lábaimra. Nehogy elessek –, de elszaladt. Így kergetőztünk kis ideig, észre sem véve, hogy milyen erősen fúj a szél. Az arcunkba csapó eső figyelmeztetett.
- El fogunk ázni! – álltam meg.
- Neked már úgyis mindegy!
- Szaladjunk! – visítottam.
Ekkor kezdett csak rá igazán. Már azt sem láttam, mi van fél méterre előttem. Egy meleg kéz kapott el, és rántott vissza, mikor majdnem egy árokban végeztem. Megfogott és más irányba terelt. Az égen villámok cikáztak. Őket fülsiketítő dörgések követték. A szél tépte a ruhánkat és pont a hátunk mögül fújt, olyan erősen, hogy többszöris majdnem elestem, de Ana mindig megtartott. Én nem tudtam merre megyünk, az orromig sem láttam, de bíztam Anaban.
És okosan tettem!
Nem sok időbe telt, míg a kolesz kapuja mögé kerültünk. Csuromvizesen néztünk ki az üvegen. Döbbenten láttam, ahogy a hatalmas pálmafa hajladozik az előudvaron.
- Köszönöm! – motyogtam. Volt is mit köszönnöm. Ha ő nem fog meg, biztos az ügyeleten kötöttem volna ki.
Nedves kezünk még mindig összekulcsolva lógott az oldalunkon.
- Tessék? – nézett rám, és kedvesen elmosolyodott – Ja… nincs mit!
- Hogy találtál ide? – kíváncsiskodtam.
- Ismerem az utat. Na menjünk szárítkozzunk meg!
Először Anahoz mentünk.
Egy törölközőn ülve vártam, hogy elkészüljön. Addig körülnéztem a szobájában. Első látásra olyan volt, mint a többi. Csak itt a falak tele voltak képekkel. A sarkukban Y.H. monogram. A H. az a Hale-t jelenti, de az Y.-t nem tudtam.
Talán 15 percig volt a fürdőszobában, de az éppen elég volt neki, hogy úgy nézzen ki, mint akit ma még nem ázott el.
Nem kérdeztem rá az Y titkára.
Maradjon csak titok.
Nekem már tovább tartott negyed óránál. Belenéztem a tükörbe és rosszalló pillantást vetettem magamra.
Barna hajam egészen fekete lett a víztől és szorosan tapadta a fejemre. A bőröm még sápadtabbnak tűnt, mint eddig, Már milyen rég óta itt vagyok, és minden nap kint vagyok a szabadban, még sem látszik.
Ez elképesztő!
Felvettem egy hosszú nadrágot, és egy pólót. Azt hittem le fog hűlni az idő.
Mikor kiléptem a fürdőből, döbbenten láttam, hogy Ana derékig belebújt a szekrényembe.
- Mit csinálsz? – kérdeztem furcsállóan, miközben kinyitottam az ablakom. Még mindig esett, de nem az én oldalamról, úgyhogy nem féltem attól, hogy vizes lesz a parkettám. Reméltem, hogy a meleg kiszáll a szobámból.
- Szeretnék megkérdezni valamit – bújt ki végre a cuccaim közül.
- Csak, tessék!
- Én felkutattam az egész szobádat – amiért utólag bocsánatot kérek -, de sehol nem találtam fürdőruhát. Hova rejtetted?
- Nem rejtettem sehova – adtam az egyszerű választ.
- De, akkor hol van? Mert itt nincs! – mutatott körbe az értetlen lány.
- Itt tényleg nincs!
- Na jó, ezt most nem értem!
Megadóan sóhajtottam.
- Nincs fürdőruhám!
A hatás nem maradt el. Ana teljesen kiakadt.
- De, hogy jöhet valaki Floridába, anélkül, hogy hozzon magával bikinit? Vagy legalább úszódresszt!
- Ana… - kezdtem bele, de nem tudtam, hogyan folytassam. Kis ideig kerestem a szavakat. – én nem tudok úszni, úgyhogy fölösleges a fürdőruha!
- Mi? – kérdezett vissza.
- Jó hallottad! Nem mehetnénk már? Mindjárt ebéd! – pillantottam a zsebemben megbújó telefon kijelzőjére – De ne is reménykedj! Nem menekülsz! Visszajössz és összepakolod a cuccaimat! – mondtam szigorúan, de már vonszoltam is ki az ajtón.
Azt hittem a barátnőm már feldolgozta a hallottakat.
- És miért nincsenek toppjaid, ujjatlan felsőid, vagy egészen rövidnadrágjaid? Faggatott tovább.
- Mért kéne, hogy legyen?
- Talán, mert így meg fogsz sülni! – biccentett a nacim felé.
- Én ne, szoktam ilyen lengén öltözni, mint te! – vetettem oda.
Ana csak egy könnyű anyagú, rövid ruhát viselt, egy szandállal. A haja egyenesen omlott a vállaira.
- Bella! Ehhez hozzá kell szoknod! – forgatta meg szép kék szemeit, aztán megélénkült. – De már van is egy remek ötletem!
- Jaj, ne! – csüggettem le.
Próbáltam kihúzni belőle, de nem volt rá hajlandó, úgyhogy csak ennyit mondtam, útban az étkező felé: - Akármi is az, tegyél le róla!
Kénytelen voltam várni, míg oda nem ültünk kis társaságunkhoz.
- Képzeld! Kaptam állást! – újságolta Eric, amint köszöntem neki.
- Tényleg? Na és hol?
- A mi partunktól nem messze van egy szörfdeszka bérlő. Ott segítek nekik a szünetben egész nap. De a suli időben még nem tudom mi lesz. Holnap kezdek!
- Ügyes vagy! Nekem sem ártana már elkezdenem keresgélni. – fancsali képet vágtam.
Vajon ki lenne az a hülye, aki engem alkalmazna? Már láttam magam, ahogy agyonnyom egy rámborult deszka, vagy éppen hasra vágódom a küszöbben, magammal rántva az embereket. Még egyéb katasztrófákat is vizionáltam volna, ha Ana nem kezd bele a mondókájába.
- Skacok! Bellának nincs fürdőruhája! – jelentette ki, mire a többiek hatalmas szemekkel meredtek rám.
Elvörösödtem, hogy mindenki megtudta, és legszívesebben leütöttem volna Anat.
- De erre van egy megoldás! - folytatta - vigyük le Bellát egy jó kis boltba és keressünk neki egy mutatós darabot!
- Na ne! Nekem nem kell! - tiltakoztam kétségbeesetten, de nem figyeltek rám.
- Jó ötlet! Menjünk ma és kinézek magamnak is valamit! - helyeselt Jess.
- Én benne vagyok! - Mike bólogatva jelezte, az ötlet tetszik neki. - Nem ember az Miamiban, akinek nincs fürdőruhája.
- A mi Yoannank mindig kitalál valami okosat! - vigyorgott Tyler.
- Ezerszer megmondtam, hogy ne merj Yoannanak, Ty-chi! - gonosz mosolyra húzta a száját. Tyler a gúnyos becézés hallatán visszavett magából.
Yoanna... ez megmagyarázza a festmények sarkába biggyesztett monogramot.
Már éppen reménykedni kezdtem, hogy megfeledkeznek a vásárlásról, mikor Jessica rákérdezett:
- Akkor mikor megyünk?
- Én rögtön ebéd utánra terveztem.
- Oké szerintem mindnyájunknak jó! - lelkendezett Mike, meg sem kérdezve a többieket.
A nagy ablakok felé néztem. Még mindig kopogott rajtuk az eső. Ez volt az utolsó mentsváram.
- De hát, hogy menjünk ilyen időben? - próbálkoztam.
- Jaj, Bella! Hát autóval! Mi mással?
- Nincs is pénzem erre! - tiltakoztam.
- De apukád már kifizette, amit kellett, és mindig kifogja. Különösebben semmire nincs szükséged! Csak egy fürdőruhára... - tette hozzá Jess.
- Már miért lenne szüksége fürdőruhára valaki olyannak, aki nem tud úszni?! - szaladt ki a számon, de utána be is fogtam, csak hogy már késő volt.
- Ja igen, ezt el is felejtettem! Szóval fiúk, holnap már meglesz a megfelelő öltözet, segíteni kéne Bellának megtanulni úszni!
Persze a 3 fiú lelkesen jelentkezett a megtisztelő feladatra. Ők eltekintettek a kérdezősködéstől, de Jessica nem érte be ennyivel.
Mit is vártam tőle?
- Hogy lehet, hogy egy 17 éves lány nem tud úszni?
- Torontóban nem nagyon van kedve az embereknek úszni. Úgy is elég vizes voltam minden nap!
- Ugyanez volt a helyzet Forksban is, de mi mégis eljártunk az uszodába. - kontrázott Angela.
- De én más vagyok! Meg, miért mentem volna úszni egyedül? Nekem ott nem volt bandám!
Ezek után nem nagyon szólaltam meg. Hol a sarokban, üresen álló asztalra, hol pedig Chris haverjaira pillantottam.
Bárcsak itt lenne legalább az egyik srác!
Habár Edwardot nem nagyon ismertem, de - nem akartam beismerni, de legbelül tudtam - látni akartam azt a dühödt türelmetlenségtől izzó szempárt!
Észre sem vettem, hogy már mindenki végzett a kajálással, csak előttem áll az érintetlen étel.

A vezető ülés mögött ültem. Nem tudtam, hova megyünk, de nem szóltam semmit.
Valamikor még ebéd közben kisüthetett a nap, mert miután lehoztam a pénztárcám, és kiléptem a kapun, rájöttem, hogy nyoma sincs az előbbi zuhénak.
Egész úton csak kibámultam a nyitott ablakon. Jól esett a rajta beáramló frissítő szél. Nem volt olyan hűvös, mint kellett volna, de kellemesen enyhítette a melegemet.
Még arra sem volt időm, hogy átvegyem a nadrágomat! - siránkoztam magamban.
- Bella! mindjárt mutatok neked valami olyasmit, amit még garantáltan nem láttál! - szólt hátra Ana. - Nézz ki az ablakon!
Eltátottam a számat.
- Látod? - kérdezett. Aranyszínű búza ringott a szélben, mint a tenger. Filmben már láttam ilyet, de élőben 1000X szebb volt. Hosszú percekig húzódott mellettünk széles, napsütötte sárga sávba a hullámzó búzatábla.
Torontóban ilyet tényleg nem látni, mert ott nincs elég meleg és szárazság hozzá. Elrohadna.
Sokáig néztem a hajladozó gabonát, aztán egyszer csak zsúfolt parkoló váltotta fel. Az autó leparkolt. Megérkeztünk.
Nah? Vélemény? Egyezzünk meg abban, hogy friss minden pénteken!

4.fejezet: Kirándulás

Íme itt a kövi feji!Remélem ezzel is meglesztek elégedve! :D hát jó szórakozást!^^

A következő hetem békésen telt. Vasárnap délelőtt körbevezették az „újakat” – köztük engem – a koleszban. Kiderült, hogy bizonyos szobák nem is szobák, hanem pl.: mosókonyha, klubhelység. Minden szinten 2 van ezekből, és a klubhelységet egybenyitották a mellette fekvő szobával, amit teakonyhának kereszteltek. Aztán a melléképületet is megleshettük. Itt lesznek a délutáni óráink, aminek nagyon örültem, hiszen akkor nem kell ebéd után visszamennem a suli épületébe, ami pár utcával lejjebb fekszik. Megmutatták a termeket, és rá kellett jönnöm, hogy körülbelül akkora, mint az iskola fele. Volt balett stúdió, tükrös fallal, zene terem, mindenféle hangszerrel, kottaállványokkal, aztán egy egyszerű szoba, csupán abban tért el egy átlagos osztályteremtől, hogy a falak mentén a polcok roskadásig meg voltak pakolva könyvekkel.
Ez után következett álmaim netovábbja. Hajópadló, tiszta fehérre meszelt szoba, az egyik sarkában vászonállványok, festékek, paletták, ecsetek, a másikba szobrászati kellékek bezsúfolva egy szekrénybe. A nap fényesen világított be a nyitott ablakokon. Én már akkor tudtam: imádni fogok rajzórára járni. Igaz, az egész jobban mutatott volna a maga magányában, kopott padlóval, és ha csak egy porszemet is találok, a fénycsóvában forogni. Ha a vásznon be nem fejezett képek mutatkoztak volna. De e nélkül is melegséget árasztott, és barátságosan hívogatott. Szomorkásan fordultam el, mikor a vezetőnk szólt, hogy menjünk. A többi teremben semmi újat nem találtunk. Ugyanezek ismétlődtek, csak kisebbek, és jelentéktelenebbek voltak. Emellett még találtunk egy nagy előadótermet, színpaddal, székekkel. Még volt egy tök üres szoba is, ahonnan egy ajtó nyílt a kellékesbe.
A színművészetiseknek itt lesznek a próbáik.
Miután véget ért a körtúra, én szemügyre vettem a könyvtár nyújtotta lehetőségeket. Volt számítógép internet kapcsolattal, na és persze könyvek rengetege. Tankönyvek, regények, novellák, verseskötetek. Híresebbek, kevésbé híresebbek, régiek, újak. Mindenféle. Én kivettem egy ígéretesnek tűnő öreg regényt.
Cullenék ezek után sem jelentkeztek, de nem is nagyon foglalkoztattak, mert lekötöttek az új ismerőseim. Csak akkor jutottak eszembe, mikor egyedül voltam a szobámban unatkozva, vagy mikor az ebédlőben a pult előtt automatikusan a sarokasztal felé lestem. Egyszerre megkönnyebbülten, és csalódottan nyugtáztam a hiányukat. Szerencsémre Chris mindig sikeresen elterelte a gondolataim, mint például még a bulit követő délután.
A koleszhoz tartozó udvar egyik padján feküdtem. Karom a fejem alá fektettem és lehunyt szemmel próbáltam kiűzni a csodaszép lény arcát a fejemből. Egyszer csak egy kedves, kicsit rekedtes férfihang ütötte meg a fülem.
- Bella! – suttogta. Szemem lassan nyitottam fel.
- Chris? – nem láttam jól, hisz a nap pont hátulról sütött rá, árnyékot vetve arcára, de a raszta frizurájáról felismertem.
- Mit csinálsz itt kint? – kérdezte.
- Ömm… magamba szívok egy kis D-vitamint – végül is nem hazudtam. Szerettem volna, ha egy kis színt kap a bőröm.
- Élveznéd, mi? – felvonta vastag szemöldökét, elvigyorodott.
Lassan, de levettem a poént és vele mosolyogtam. Magára célzott, hiszen ő néger, én viszont albínónak is elmennék. Vágyakozva néztem sötétbarna bőrét.
- És te? Mi járatban erre felé? – felültem végre.
- Épp hozzád indultam. Csakhogy itt rád akadtam.
- Hol voltál?
- Egy nem messzi kisboltban – megrándult a karja. Akkor tűnt fel, hogy hátul tartotta mind a kettőt. – Na, akkor eljössz velem?
Némán bólintottam és felálltam.
- Egyébként hoztam neked valamit! - furcsán néztem rá.
Ugyan miért hozott nekem bármit is?
Végre előhúzta a kezét, amiben egy doboz Mozart csokit tartott. Átnyújtotta a piros szívecskét, én pedig elvettem. Értetlenül motyogtam egy köszönömöt, de pillantásom a dobozkára szegeztem.
- Valami baj van? Talán nem szereted a marcipánt? – hangjából kicsendült a szomorúság.
- De, csak most ebédeltem – próbáltam menteni a menthetőt, bár éreztem, hogy nem nagyon sikerült. Sohasem volt erősségem a hazudozás. Chris pechére pont azt a csokit választotta, amelyiket utálom. De tisztában voltam vele, hogy a Mozart az egyik legdrágább csokoládé, ezért őszintén köszöntem meg.
- Hova megyünk? – érdeklődtem kíváncsian.
- Elviszlek egy lovardába – az arcomra kiült a rémület. – Tudsz lovagolni?
A nekem szegezett kérdés sokkos hatást okozott, és megbotlottam. Nem sokon múlt, hogy orra vágódom. Chris kapott el az utolsó pillanatban.
- Jól vagy? – kérdezte ijedten.
- Igen, persze! Ez már mindennapos.
Elnevette magát.
- Még nem válaszoltál! – emlékeztetett.
- Mire is? – nyeltem egyet. Igyekeztem húzni az időt.
A raszta megismételte a kérdést: - Tudsz lovagolni?
- Nem.
- És szeretnél megtanulni?
- Abból semmii jó nem sül ki, ha én lóra ülök. Minimum egy kartöréssel járna. Ezt garantálhatom!
- Ugyan már! – nógatott.
- Nem szeretnék! – mondtam nyomatékosabban, hátha elveti az ötletet.
- De azét eljössz velem? Szép hely.
- De csak is a hely miatt!
- Hát persze! – kacajra fakadt, majd durcás képem láttán békítően átkarolt, magához húzott és a vállamat cirógatta, de még mindig nevetett.
Belepirulva vártam, hogy elengedjen. Esze ágában sem volt, én pedig nem akartam megbántani, úgyhogy hagytam.
Egészen a kocsijáig haladtunk így.
Hamar odaértünk a lovardához. Valóban szép volt a ligetes park, de engem a tengerpart jobban megragadott. Láttam már elég zöldet Torontóban.
A nap folyamán Chris még egyszer megpróbálkozott azzal, hogy lóra ültessen – sikertelenül.
Nem maradtunk sokáig. Még időben visszaindultunk a koleszba, de előtte még megkértem, hogy álljon meg egy hipermarketnél. Akartam venni pár dolgot. Végül puding por, tej, müzli, pár csoki, chips, ásványvíz és Nestea került a kosárba. A végösszeg csekély volt, de a raszta srác ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen, amibe bele is egyeztem.
Este, amikor vacsoráztam, megpróbáltam sietni, mert hét kíváncsi szempár döfködött. Az volt az érzésem, hogy valamelyikük meglátta, amikor Chrissel voltam, és továbbadta a többieknek. Jessica a liftben szóvá is tette a dolgot, ám én ügyesen kikerültem. Viszont Ana okosabb ennél, és kíváncsibb is. Mégis jobban kedveltem őt Jessnél, de Angelánál nem – a hallgatást nem lehet lepipálni.
- Mit csináltál délután? – kérdezte mintegy mellékesen, miután a többiek a 3.-on kiszálltak.
Látta, hogy nem akarok válaszolni, ezért hozzátette: - Nem kell válaszolnod, csak kíváncsi vagyok. Chrissel voltál ugye?
Némán bólintottam. Még mindig nem néztem rá.
- Mike féltékeny. – nevetett könnyedén. A hangja hamisan csengett, de megpróbáltam vele nevetni.
- Nyugtasd meg! – válaszoltam. Ahogy láttam, ezzel a lányt is megnyugtattam.
A negyediken jóét kívánt, aztán elment.

Szerdára Mike valamiféle kirándulást tervezett, ahova engem is meghívott. Nem örült neki, amikor megtudta, hogy én Christ hívtam magammal, de megkönnyebbült, mert nem tudott eljönni.
Angela megkérte a konyhásokat, hogy a mi aznapi kajánkat csomagolják be, és reggel mi átvesszük. Ana kocsijával mentünk. Volt egy remek kisbusza, amibe mind befértünk. A tenger mellett haladtunk. Mindenki be volt zsongva. Végig ökörködték az utat, amíg én az ablakon kihajolva élveztem a meleg, sós levegő finom illatát. A kikötőt figyeltem, és az imbolygó hajókat.
Nagy bosszúságomra egy erdős helyen túráztunk. Mikor már körülbelül egy órája gyalogoltunk, megszólítottam Ericet. Zavart, hogy kerül, és hogy ennyire bántják a történtek. Szerettem volna, ha ismét a barátom lenne, de azért reméltem, hogy nem próbálkozik meg újból a lelkizéssel. Az ő érdekében.
- Eric! Hány óra van? – meglepődve kapta fel a fejét a kérdezett, de azért bizalmatlanul mellém somfordált.
- Negyed kilenc lesz.
- Á, köszi! – mosolyogtam rá, amitől már jobban hitt a szemének.
- Nincs mit!
- Amúgy mi újság veled? Rég beszéltünk.
- Háát… munkát keresek. Tudod, nem szeretnék a szüleim pénzéből élni.
- Aha. Nekem is jól jönne.
Már rég áhítoztam egy autóra, de egyelőre még nem gyűlt össze rá a pénz. Apám pedig inkább egy laptopot vett nekem, mert úgy gondolta nagyobb hasznát veszem.
- Bella, te milyen szakra is jársz?
- Ömm… képzőművészetis vagyok. Főképpen rajz, és festészet az erősségem.
Közelebb húzódtak a többiek. Ők is el akartak dicsekedni a tehetségükkel, gondolom.
- Tényleg? Láthatjuk egyszer az eddigi munkáidat? – kérdezte áhítattal Mike. Az volt az érzésem, hogy mindenképpen be akar kapcsolódni a beszélgetésbe.
- Persze… de az én képeim smafuk anyukáméihez képest. Ő is idejárt. Alig várom már, hogy a suliban megtaláljam a tablóját.
Édesanyám emlékére mindig összeszorul a szívem. Ilyenkor éles fájdalom miatt szenvedek, amit arcom is tükrözni szokott.
- Baj van? – kérdi Jess.
- Nem, nem! Csak egy seb… még nem gyógyult be – válaszlom elcsukló hangon, az igazsághoz híven. – majd az idő begyógyítja.
Pár percig csöndben battyogtam, aztán mikor a fájdalom megszűnt, újra kérdeztem: - Na és ti?
- Én is képzős vagyok! – bökött oldalba Ana. – Hány éves vagy?
- Szeptember 13-án leszek 17.
- Akkor reménykedj, hogy a-s leszel! – kacsintott rám.
- És te, Jess?
- Színművészetire járok. Azt mondják, tehetséges vagyok – mosolygott büszkén, de hamar le is hervadt.
Röfögés szerű nevetés hangzott fel Tyler torkából, mire Jess tarkón vágta.
- Te csak maradj csöndben a két bot lábaddal! Nem is értem, hogy jutott eszedbe a táncot választani? – horkant fel.
- Alig várom már, hogy cica-naciban láthassam, meg feszülős trikóban! – vihogott Mike.
- Nálad még az 5 éves öcsém is jobban gitározik! – vágott vissza bosszúsan Ty.
Amíg Mike Tylert ütlegelte, és Jess elmulatott rajtuk, Angela halkan motyogta, hogy ő furulyázik. Tehát ő is zene szakos.
- Eric, te még nem is válaszoltál! – biztattam.
- Én szintetizátoron jásztok. Valószínűleg egy csoportba tesznek Mike-kal és Angelával.
- Szintetizátor? Úgy tudtam, az nem igazi hangszer.
- Pedig az! Sokan így hiszik, csak mert elfogultak. De ha nekem nem hiszed el, akkor rákereshetsz a neten.
Még pár percig mesélt a szintiről, majd áttért arra, hogy Dj-skedni is szokott.
- Ti hogyhogy mind együtt jöttetek ide?
Mike kapva kapott az alkalmon. Azonnal az oldalamon termett, félre tolva Ericet, aki mérgesen a másik oldalamra ment.
- Tudod hol van Forks? – kérdezte, bár tudta előre mit fogok mondani, így nem lepődött meg nemleges válaszomon.
- Jaj, már megint kezdi! – forgatta meg göndör barátnőnk a szemét, de elégedetten mosolygott.
Mike folytatta: - Forks egy washingtoni kisvároska. Nincs túl hideg ott, de 20°C-nál magasabbra nem igen kúszik fel a higanyszál. Azért hiányozni fog a ritka hóesés – színésziesen sóhajtott. – Nos, ennek az esőáztatta, zöld, túlburjánzó kisvárosnak mi vagyunk a csillagai.
A tulajdonságok nagyon is ráillenek Torontóra, leszámítva a kisvárost, és a ritka havazást. Nálunk ez a jelenség meglehetősen gyakori.
- Mi voltunk Forks 6 reményteljes tehetsége. És lám! Itt vagyunk a híres műv. suliban, és egy hajszálnyira állunk a hírnév kapujától – csillogó szemeit lehunyva fejezte be a szónoklatát.
- Á, értem már – kis ideig emésztettem az egoizmustól túlcsorduló előadást, aztán tovább kíváncsiskodtam. – Költészetre senki nem jelentkezett?
A srácok a fejüket rázták. – Kár! Pedig akkor járhattatok volna Chrissel együtt, talán… ja nem! Ő végzős, mi meg csak 3.-osok vagyunk – homlokomra csaptam.
Eltartott egy darabig, hogy rájöjjek, a név említése miatt fordul el Ana és siet előre Jesshez, vagy hogy Mike durcásan összevonja a szemöldökét. Egyedül Eric, Angela és Tyler maradt fesztelen.
- Ő nem a zene szakra jár? – kérdezte meglepődve.
- Nem – hangzott a tömör válasz.
- Hogyhogy? Hiszen nagyon profi Dj – talán egy kis csodálat vegyült a hangjába?
- Ő már korábbtól külön tanulta. Most már le is vizsgázott. De tényleg furcsa, hogy nem a zene szakon haladt tovább.
Igyekeztem a hangommal nem elárulni magam, de beszédközben gyanakodva fürkésztem, Anat. Mintha zaklatott lenne.
Mike-ot még megértem, mert a néger fiú gyakran lóg velem. De Ana… szőke haját idegesen babrálta, és Jessicával fecsegett minden félét. De most is, mint akkor a liftben, a hangja más volt. Egész nap próbáltam megfejteni különös viselkedését - eredménytelenül.
Na hogy tetszett? :) Véményeket!Köszike^.^