8.fejezet: Látogatás az ügyeletre

Itt van a következő fejezet, csakhogy minél hamarabb kitehessem a 9.et. :) Pénteken felkerül, és ha minden jól megy, ezentúl így lesz. Minden pénteken friss. Jó olvasgatást!^^

Erőtlenül roskadtam Tyler kezeibe, de az eszméletemet nem vesztettem el.
- Jól vagy? Bella! - szólongattak a többiek. Amint kiértek velem a partra, lefektettek a homokba, és azon tanakodtak, mit kéne tenniük.
- Asszem megmaradok! - pihegtem.
Lassan kinyitottam a szemem. A barátaim ijedten hajoltak fölém. Megpróbáltam felülni, de annyira elgyengültem, hogy a csuklóm remegve csuklott össze. Angela segített végül.
- Hogy érzed magad? - kérdezett Ana, a hangját alig hallottam, úgy zúgott a fülem.
- Farkas éhes vagyok! - nyöszörögtem, és hogy igazoljam az állítást, megkordult a gyomrom.
- Még szerencse, hogy kikértem az ebédünket!
Angela máris egy műanyag dobozt rakott elém, amiben hal és rizs volt. Megfogtam a villát, és enni kezdtem.
Mikor végeztem, el sem hittem, hogy elpusztítottam az egészet.
Korán keltem, egész nap csak egy nyavalyás müzlit ettem, és kifárasztottam magam a pancsolással, meg még jól meg is ijedtem, úgyhogy egy kis ájulás várható volt.
- Fel tudsz már állni? - érdeklődött Jess.
- Azt hiszem... - Óvatosan felkeltem, ám rögtön meginogtam. A fiúk utánam nyúltak, és megtartottak.
- Én meg azt hiszem, jobb lenne bevinni az iskolaorvoshoz - aggodalmaskodott Mike.
Csendre intettem, és leráztam magamról a kezeiket.
- Jól vagyok! - bizonygattam. - Csak gyenge vagyok kicsit. Nincsen semmi bajom! Egy darabig kinn maradok pihenni, iszok valami cukrosat, hogy felnyomja a vércukorszintem, és kutya bajom. Folytathatjuk az úszást!
- Na, csak nem élvezted? - mosolygott a göndör, s újra a kamerájáért nyúlt. Odanyomta nekem és otthagyott. Aztán belecsimpaszkodott Mike karjába: - Hát, ilyen oktató mellett nem csodálom. Engem is megtaníthatnál úszni! - incselkedett.
Büszkén egyezett bele, és elindultak úszni. A többiek is bementek a vízbe, csak Angela ült mellettem csöndben.
- Angie! Hogy kell ezt elindítani? - forgattam a kezemben a szerkentyűt és kerestem a megfelelő gombot.
- Már el van. Látod, ég a piros kis lámpácska. Csak nézz bele és tartsd úgy, hogy látszódjanak. Szerintem fókuszálj rájuk, mert kicsit messze vannak.
- Uhm, köszi! - kis idő után folytattam - Üdítőt is hoztál?
Bólintott, majd elkezdte sorolni őket. Kólát kértem, gondolván, abban elég cukor van.

Fél óra se telt el, már nagyon jól éreztem magam, és vágyakoztam a többiek közé, úgyhogy felálltam és becaplattam.
Ha értékelnem kéne azt a napot, akkor akármilyen jól is éreztem magam, a katasztrofális szóval jellemezném.
Akár akartam, akár nem, ellátogattam az iskolaorvoshoz. De nem a rosszullét miatt. Hanem mert figyelmetlenségből beleléptem egy fekete tüskéjű különös állatkába, egy tengeri sünbe.
A sikításomra az összes strandoló felfigyelt. A tüskék belefúródtak a talpamba, és a sün beleengedte a mérgét a sebbe. Égett, borzalmasan fájt a talpam. Egyszerre zsibbadni kezdtem.
Angela odasietett hozzám és segített fél lábon visszaugrálnom a törölközőig. Émelyegtem a fájdalomtól. Azt hittem vérzik, ezért nem mertem megnézni. Helyette Angela vizsgálta meg tüzetesebben a lábam.
- Hát, ha jól számolom, 3 tüskéje benne maradt és csúnyán bedagadt az összes folt.
- Vérzik? - szorosan lehunytam a szemem, összeszorított számon löktem a szót.
- Kicsit. De muszáj bemenni vele legalább a sulidokihoz.
Végre ki mertem nyitni a szemem. Angela nyugodt volt, nem pánikolt. Örültem neki. A nyugodtsága rám is átragadt, így nem sokkoltam be.
Egy darabig elnéztem a lány tiszta arcát. Csak akkor jöttem rá, hogy milyen szép. Jess az átlagos, ápoltba esik. Angela ennél többet kapott az élettől. Magas, karcsú, arányos termete olyan, mint egy modellé.
Gondolatmenetemet a többiek zavarták meg. Szegény Ana magát hibáztatta, amiért nem vetetett velem tegnap vastag műanyag fürdőpapucsot. Hiába mondtam, hogy ez nem így van, nem hallott meg. Hogy eltereljem kicsit a gondolatait, megkértem, vigyen vissza a koleszba.
Mázli, hogy kocsival jött. Legalább nem kellett a fiúk támogatásával megtennem a negyed órás utat. Ők is jönni akartak, de megnyugtattam őket, hogy csak maradjanak. Jess is segítet a marasztalásban, mert ő még fürödni akart. Úgyhogy ők tovább szórakoztak, amíg én a dokira várakoztam. Teljesen megfeledkeztem róla, csak akkor döbbentem rá, hogy Dr. Cullen az orvos, mikor már a zizegő papírral leterített priccs legszélén ültem.
Ahogy belépett, leesett az állam. Szőke haját lazán hátrafésülte. Még az orvosi köpeny is csodásan festett rajta. Hihetetlenül sármos arcáról alig bírtam levenni a szemem. Pont olyan volt, mint a többi Cullen, de valami mégsem stimmelt vele, és akárhogy törtem a fejem, nem tudtam rájönni mi az. A karikák a szeme alatt halványabbak. A gyerekeinél alig lehetett pár évvel idősebb. Fura mód, hiányoztak nekem azok a ragyogó fiatalok, pedig csak egyszer láttam őket.
- Szervusz! Dr. Carlisle Cullen vagyok! Kit tisztelhetek benned? – mosolygott rám barátságosan. Elegánsan beszélt, és én sehogy sem tudtam utánozni ezt a finom hanglejtést.
- Bella Swan.
Minden fájdalmam megszűnt, ahogy önfeledten tátottam a szám. Észre sem vettem, hogy felemelte a lábam, és a talpamat kezdte vizsgálni. A hirtelen fájdalom észhez térített.
Valahol olvastam, hogy a tengeri sün okozta sebet, antiszeptikus módon kell kezelni. Fogalmam sem volt róla, hogy mit jelenthet, csak reméltem, hogy nem kell semmit vágni vagy injekciózni.
- Beleléptél egy tengeri sünbe? – még mindig nem nézett rám, továbbra is a talpamat nyomkodta jéghideg ujjaival.
- Ühüm. – Mindössze ennyire futotta tőlem. Azon töprengtem, hogyan kérdezzek rá a fogadott fia eltűnésére.
- Nem hallottál még gumi papucsról? – A hangja nem volt gúnyos, inkább érdeklődő.
- Háát - Most mit cifrázzam? –, megfeledkeztem róla.
- Ajánlom, szerezz be egyet.
Nem válaszoltam. Továbbra is az arcát fürkésztem, mikor rám pillantott.
- Úgy látom, mondani szeretnél valamit. Ki vele! – bátorított, én pedig elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem gyönyörű szemeibe, és kiböktem.
-Már egy ideje nem láttam a gyerekeit – motyogtam nagyon halkan.
Azt hittem nem hallja meg a rejtett kérdésemet. De már egyáltalán nem volt semmi bátorító a szemében. Megpróbálta fenntartani annak a látszatát, hogy teljesen fesztelen, de én átláttam rajta.
- Abbahagyták az iskolát? – folytattam gyanakvóan.
A doktor kénytelen volt válaszolni. Elfordította a fejét, és tovább tanulmányozta a sebeimet.
- Neem! A feleségem egyik rokona súlyos beteg. Elég közel áll a családunkhoz. A gyerekek aggódtak, és meglátogatták, csak sajnos nagyon messze lakik – mondta tárgyilagosan, nem mintha maga is elhitte volna, amit mond.
- De miért költözött ki Edward a szobából? – erősködtem.
- Úgy tervezik, iskolakezdésig kint maradnak, vagy tovább. Nagyon közel áll a családunkhoz, ez a rokon – ismételte magát, ami még zagyvábbá tette ezt a mesét. – Különösen Edwardhoz.
Persze! Azért volt Edward olyan dühös rám. Ch. Az ember ilyenkor lehangolt, és szomorú. Senkit nem méreget gyilkos pillantással.
Akkor még nem tudtam, hogy habár ez hazugság, a kulcsszó itt az ember.
- De magával vitte minden cuccát!
- Gondolom, nem tudta mire lehet szüksége, ezért mindent elvitt magával.
- Még a tollait is? – hitetlenkedtem, mert mikor még ő is ott volt, láttam az asztalon egy dobozt, tele tollakkal.
- Ragaszkodik a dolgaihoz! – Eltűnt a hangjából a szívélyesség.
- És a doktor miért nem ment velük? – kérdeztem.
Dr. Cullen felsóhajtott, és próbálta nyugodtan elmondani, de láthatóan erre a kérdésemre könnyebben válaszolt.
- Nekem is szegény mellett lenne a helyem, de orvosként vannak bizonyos kötelezettségeim. – Futólag rám pillantott, olyan nyomatékosan, hogy belém fojtotta a következő kérdést. – Mint például ezek itt. Négy tüske beletört a lábadba, amiket mindjárt kiszedek.
Azonnal elfelejtettem a kérdezősködést. Nyeltem egy nagyot és figyeltem, ahogy az orvos odasétál egy polchoz, leemel egy átlátszó üvegcsét, kibont egy fecskendőt és felszívja a folyadékot. Arra sem volt időm, hogy megcsodáljam milyen kecsesen, és gyorsan mozog.
Azonnal mellettem termett és mielőtt belém engedte volna az érzéstelenítőt, szólt: - Most érezni fogsz egy kis szúrást!
Aztán kegyetlenül belém nyomta. Éreztem is, nem is kicsit. Forgott velem a szoba. Hanyatt vágódtam az asztalon és vártam a megváltást. Szorosan lehunytam a szemem. Lassan hatni kezdett a szer. Elzsibbadt a talpam és már nem éreztem az égető fájdalmat.
Tompán, messziről hallottam a doktor hangját, a fülem zúgása miatt.
- Kiszedem a tüskéket, lefertőtlenítem és bekötözöm. Semmit nem fogsz érezni belőle.
Rutinosan csinálta, tökéletesen. Tényleg nem éreztem semmit, csak az émelygést, és a verejtéket a homlokomon, amit az a tudat váltott ki, hogy tudtam, mi történik.
Aztán valami hideg és kőkemény letörölte a homlokomról az izzadságcseppeket. Megpróbáltam rákoncentrálni.
- Készen van, mehetsz! Ha nagyon be lesz dagadva este, akkor borogasd langyos vízzel.
- Egy kicsit még feküdnék, köszönöm! – A nyelvem kicsit nehezen forgott, így nem tudtam mennyire sikerült érthetően kimondanom.

Aznap már nem mentem sehova. Szóltam Ananak, hogy segítsen felhozni a cuccaim, és szóljon a többieknek, hogy pihenek.
Vacsorára sem mentem le. Akkorra már bőven aludtam. De előtte még megnéztem az e-mailjeim. Apu írt egy üzit. Én válaszoltam rá. Nem túl hosszan elmeséltem neki az utóbbi két nap történéseit, aztán csak bedőltem az ágyba.
Mivel este arra sem vettem a fáradtságot, hogy átöltözzek, reggel kellemetlen só szagra ébredtem. Áradt a bőrömből, a fürdőruhámból, de legfőképpen a hajamból. Megkeményedett a sótól, és mikor fésűvel próbáltam kibontani, darabokban hullottak le róla a fehér kristályok. Szanaszét szaladtak a padlón, ezer irányba.
Remek, takaríthatok megint.
Megfürödtem, kétszer is jó alaposan megmostam a hajam, beraktam mosni, és neki láttam porszívózni.
A folyosón több szekrény is van, amiben takarító eszközöket találhatok.
Egész nap elpiszmogtam, csak az étkezéseknél hagytam abba.

A szünet utolsó két hete összefolyt egy nagy átláthatatlan masszába. Előkészítőre jártam, dolgoztam, elolvastam a kötelezőket előre. Ilyesmik.
Chris vasárnap érkezett meg, 3 nappal a sulikezdés előtt. Első dolga volt hozzám jönni és üdvözölni. Örömmel ugrottam a nyakába, amit reméltem nem ért félre.
A raszta fiú érkezése sokat javított a kedélyemen, de Edward még mindig nem került elő, én pedig türelmetlenül vártam az iskola első napját hátha igaz, hogy addigra visszajön.
Chris gyakran elhívott sétálni, vagy valamilyen programot tervezett velem, de mindet lemondtam, mert délelőtt dolgoztam, délután pedig előkészítőre jártam. Sajnáltam szegényt, hogy mindig lekoptatom, de a szobámban kifeszített vászon régóta várakozik rám, és hiába mondok nemet Chrisnek, sosem marad időm rá.
A szünet utolsó napján szabad voltam. Chrisnek dolga akadt, nem hívott el sehova. De lehet, hogy csak megunta, hogy próbálkozzon, és talált valami jobb programot. Dolgoznom sem kellett aznap, mivel vasárnap volt.
Végre elhatároztam magam.
Előkotortam a „régen” használt festékeimet, a palettámat, az ecseteimet, és a többi apróságot, amire szükségem lehetet. Aztán nekiláttam.
A vásznon a méz-sárga és az égkék szín dominált. Több órán keresztül dolgoztam megállás nélkül. Ebédelni sem mentem el. Mindig is ilyen voltam. Soha egy percre sem hagytam abba a műveimet. Olyan vagyok, mint édesanyám: makacs és akaratos.
Kislányként gyakran elnéztem, ahogy a fehér vászonból valami újat, szebbet varázsolt a helyére. Odaálltam mellé és hol az egyre kibontakozó képet hol anyám arcát fürkésztem. Mikor alkotott, soha nem volt nyugodt. Vagy mosolygott, vagy grimaszolt, attól függően, hogy milyen könnyen, vagy nehezen veszi az akadályt. Összehúzott szemöldökkel koncentrált, mindent beleadott abba, amit csinált.
Nem zavartatta magát, mikor megbámultam őt és az ő kis játékát. Ilyenkor nem nyúztam, nyaggattam Ha szükségem volt valamire, szóltam apunak, vagy magam oldottam meg.
Most is, mint mindig, mikor eszembe jutott, eleredt a könnyem. De ahelyett, hogy elutasítottam volna a fájdalmat, az emléket, szabad utat adtam neki.
Felrémlett előttem milliónyi kép. Együttöltött idő, kalandok, beszélgetések. Gyakran jártunk kirándulni. Majdnem minden hétvégén. Ilyenkor felpakoltuk a kocsit rajzlapokkal, kellékekkel, kajával, és kimentünk, valahova ahol még nem jártunk.
Felidéztem az esetet, az első alkalmat, amikor komolyan, teljes átéléssel rajzoltam.
Olyan 13 éves lehettem. Akkor a húgom még nem született meg.

- Hogy vannak a hölgyek ott hátul? – kérdezte apa hátraszólva. Csak a feje búbját láttam az üléstől. Akkor még nem kopaszodott, sőt, sűrű barna haja volt.
- Jól vagyunk! – nevetett anyám. Lágy, mégis erőteljes nevetőránc húzódott az arcán. Vörös haját lófarokban hátrakötötte, egy zöld szalaggal, ami harmonizált zöld szemével, amit annyira irigyeltem tőle - sajnos én apu barna szemét örököltem, és barna haját. De azért jutott nekem is egy kis vörös árnyalat anyutól. Szeplős arcáról sugárzott a szelídség. Mindig ilyen volt, mikor „rajztúrára” mentünk.
- Fogadjunk, hogy most sem fog menni – morogtam, az orrom alatt.
- Bella, kicsikém! Érzem, hogy menni fog! – A hangja bizakodó volt.
- De anyu! Én nem látok semmi különöset ebben a ködös erdőben! Engem nem fog meg! – ajkam lebiggyedt, szemem megnedvesedett.
Hozzám hajolt, puha kezével megsimogatta az arcom.
Még mindig félre néztem, ezért a nevemen szólított. Ráfordítottam a tekintetem és megpróbáltam nem elsírni magam. Annyira esősen akartam örömet szerezni anyámnak. Megtalálni az ihletet.
- Bella! Biztos, hogy találsz valami elbűvölőt, valamit, amit muszáj lesz megfestened. És ha nem is, ne feledd! Kirándulunk!
Megcsókolta a homlokomat. És magához szorított. Az illata friss volt, mint az első tavaszi szellő.
Mikor elengedett, az ablakhoz fordultam és durcáskodtam, de közben anyu végig az oldalt szalaggal befont copfomat babrálta, és szeretetteljesen nézett rám.
„ Persze! Kirándulni! Torontóban, a jó hidegben és állandóan szemerkélő nedvességben. Hogyisne! „
Nem sokkal ezután, megérkeztünk. Nem tudom hova. A kirándulásunk helyszíneit rendszerint úgy döntjük el, hogy anyám rábök a térképre, és elindulunk arrafelé, aztán ahol felsikolt, ott megállunk.
Aznap is így volt. Egyszer csak felkiáltott, hogy „Állj, állj! Itt jó lesz!” Apu beletaposott a fékbe, én pedig lefejeltem az előttem lévő ülést. Anyu kipattant az autóból, és beviharzott az erdőbe. Egy darabig néztem, ahogy eltűnik alacsony, sovány alakja a fák közt, aztán apura pillantottam. Mosolyogva fordult felém.
– Na, kisasszony? Ön nem akar kiszállni?
Felsóhajtottam. Kikapcsoltam az övet, és kiugrottam a nedves földre.
Charlie félreállt az autóval és leállította a motort. Én türelmetlenül összefontam a karom a mellkasomon és körbenéztem. A látvány magáért beszélt: Fa. Fa. Fa. Fa. Még több fa. Autó. Homokút, ameddig a szem ellát. Fa. Fa. Keskeny ösvény a fák közt. Megint fa… És egy ijedt aranyszempár, ami rám szegeződik. Meglepődtem. Egy őz állt velem szemben a fák közt. Kitágult orrlyukából meleg levegő szállt fel. Szép, karamell színű szeme volt, amilyen embernek nincsen.
Tettem egy lépést a sűrű felé, mire az őz megrándult és futásnak eredt. Aztán a másik oldalról anyám jött elő. A hátam mögül hallottam kedves hangját:
- Találtál valami érdekeset, Bella?
Nem mozdultam. Egyre csak az őz csodás szemei jártak az agyamban.
- Bella! Mi a baj?
Odajött hozzám és megfogta a vállam.
- Semmi. Csak sikerült halálra rémítenem egy vadat. – Végül ránéztem. – És te?
- Találtam egy tisztást. Gyere, segíts kipakolni!
Lecuccoltunk azon a tisztáson, és munkának láttunk.
Anyu javaslatára megpróbáltam az őzt lerajzolni, de úgy tűnt, nehéz feladat lesz. Az őz túl csodás, túl vad, túl szabad volt. Nem voltam képes effajta szépséget megörökíteni.
Renée a köddel burkolt rengeteget festegette. Amíg mi művészkedtünk, apu olvasott. Szegény ilyenkor háttérbe szorult. Nem volt valami nagy művészlélek.
Nekem nagyon nem ment a feladat aznap, úgyhogy elindultam sétálni. Ügyeltem arra, hogy merre megyek, nehogy eltévedjek, és a talajra is oda kellett figyelnem, mert apám ügyetlenségét örököltem. Anyu teljes ellentéte volt apunak. És valahogy mégis összeillettek.
Elhúztam egy ágat a fejem előtt, és akkor megláttam valamit, ami megfogott ebben a nyavalyás erdőben. A sok, vékonyka fa között állt egy hatalmas. Már nem élt. Valószínűleg egy viharban hasadt ketté, hosszában. Sűrűn benőtte a moha, és egy – Torontóban ritkaságnak számító – napsugárban megcsillant rajta a reggeli harmat. Felnéztem az égre. A sűrű, szürke felhőzet egyenletesen feküdt el az amúgy kék égen. Csak egy kis folt volt, amin keresztül a nap ragyogóan megvilágította a fát. Önmagában semmi különös nem lett volna a látképben. De az éles eltérés, amit a félelmetes ködbe borult erdőből előtűnő fénycsóvában fürdő, harmatos, halott fa okozott, különös hangulattal töltött el, amit meg akartam tartani. Az agyammal megpróbáltam a látványnak minden kis részletét lefényképezni, hogy aztán, mikor visszarohanok, nekiálljak ugyanúgy megfesteni.
A kép majdnem elkészült. Már csak apró változtatásokra volt szükség. Elégedetten vizsgáltam a hullámzó, arany búzát. De közben egyfolytában könnyeztem. Észre sem vettem, csak mikor tükörbe néztem. Éppen kimostam az ecseteket. Nagyjából elpakoltam magam után. Az órára pillantottam. Még mindig maradt másfél órám vacsoráig. A gyomrom már korgott, de kényszeríttettem magam, hogy várjam ki azt a kis időt. Átnéztem az órarendem, elolvastam a szükséges kellékek listáját, és nagyjából elolvastam a házirendet.

Vacsinál csöndes voltam, de senki nem szólt érte. Mindenki izgatottan várta a másnapot. Eltűnődtem a doktorral való beszélgetésen. Anyám emléke eléggé elszontyolított, de a helyét átvették Cullenék, amint beléptem az étkezőbe és az üres asztalukat megpillantottam. Mint egy hangszalagot, újra játszottam magamban, és minden szót alaposan megrágtam, ami elhangzott a sulidokinál. Leginkább a „Ragaszkodik a dolgaihoz!” akasztott ki.
Még hogy magával viszi a tollait is? Talán félt, hogy ellopom őket! Nem vagyok én tolvaj! Mi szükségem nekem az ő tollaira? – háborogtam magamban, és felhorkantam. De nem hallották meg. Az óráikról csacsogtak. Minden a holnap körül forgott. Vacsora után valami gólyabálra próbáltak elhívni, de elutasítottam arra hivatkozva, hogy korán lefekszem, mert kipihent szeretnék lenni holnap.
Aztán a szobámba érve sokkot kaptam. Azt kívántam, bár elmentem volna arra a hülye bálra.
Már akkor motoszkált valami a fejemben, mikor a kilincs nem akadt el a kezem alatt.
Ám nem volt elég időm, hogy felismerjem a gondolatot.
Belöktem az ajtót és eltátottam a szám. Talán megrémültem. De legbelül felragyogtam és majd kiugrottam a bőrömből.
Egy görög isten feküdt a másik ágyon, kezét a feje alá téve. Halvány csukott, levendulaszín szemhéja, hosszú, sűrű, fekete szempillában végződött. Tökéletes ajka remegett. Fehér bőre egybeolvadt ingjével.
Aztán egyszer csak felnyitotta a szemét és rám emelte. Egy pillanat alatt elbűvölt. Térdeim kocsonyává váltak, a szívem megőrült én pedig… igen, tényleg elmosolyodtam. És álltam a pillantását.
Na, hát ez egy igen hosszú fejezet lett. Remélem nem baj :D Véleményeket PLS >.<