17. fejezet: Elutasítás

Íme, visszatértem másfél év után a frissel. Sajnálom, már tényleg nincs mentségem. Ne haragudjatok rám, csak olvassatok. :) Tényleg, most már komolyan szeretném rendszeresíteni a fejezethozást. Na de nem ígérgetek inkább, majd lesz ahogy lesz. Jó olvasást!

- Rajtunk – fordultam felé komoly, de barátságos arccal.

Az autó alig észrevehetően megrezdült. Ezt csak onnan tudom, hogy általában Edward kezében a kocsi hangtalanul siklik az úton. Szinte repül, de fel sem tűnik, hogy a jármű alattam mozgásban van – annak ellenére, hogy 200-zal repeszt.

Arcára egy pillanatra palástolatlan meglepettség ült ki, de gyorsan rendezte vonásait. Észre sem vettem volna, ha nem figyelem őt árgus szemekkel.

- Tessék? Ne haragudj, eddig soha nem volt még baj a hallásommal, de úgy tűnik ezt nem értettem tisztán – mondta fesztelen hangon, de a tekintete a visszapillantó tükörre rebbent. Alice-t kereste a szemével, teljesen feleslegesen. Az ősöreg Chevym már induláskor lemaradt, és ezt tudtuk mind a ketten.

Ismertem már annyira Edwardot, hogy tudjam, mire megy ki a játék. Valószínűleg azt hiszi, nagy erőfeszítésembe telt kinyögni, és erre építve zavarba akart hozni, hogy elbizonytalanodjak. De tévedett, és nem hagytam magam. Tisztán és érthetően, hidegvérrel ismételtem: - Rajtunk.

Hitetlenkedve rám meredt. Meglepte a viselkedésem és lehullt az álarca, amit mindig viselt.

- Biztos vagy benne, Bella? Jól gondold végig!

Volt valami fenyegető abban, ahogy mondta, és ezzel sikerült elbátortalanítania egy kicsit. De nem eléggé.

- Edward, ne játssz velem! – csattantam fel.

- Bella, te nem tudod, mit beszélsz! – meredt rám ingerülten.

- Az istenit, legalább egyszer ne tegyél úgy, mintha belelátnál a fejembe!

Hangosan beszívta a levegőt, miközben újra az utat kezdte nézni. Elképesztően sok másodperc telt el, mire kifújta.

- Szóval min gondolkodtál? – kérdezte újra.

Azt hittem elölről kezdte, és elvesztettem a türelmemet.

- Már mondtam. Talán víz ment a füledbe?

- Konkrétabban. – Eresztette el a megjegyzésemet.

- Hát – most jött a neheze – azon, hogy mi van köztünk pontosan?

Na, csak kimondtam.

Egyszerre könnyebbültem meg és szolgáltattam magam ki. Sokat kockáztattam. Konkrétan a büszkeségemet vágtam sutba, csak hogy Edward kénye-kedvére játszhasson az érzelmeimmel.

Jobban megbántott a reakciója, mint amire felkészültem: nevetni kezdett.

Képem elfancsalodott, és én is hangosan beszívtam a levegőt, hogy aztán reszketegen kieresszem.

- Kegyetlen vagy! – vágtam oda. Erre eltűnt a vigyor az arcáról és rám bámult.

- Ne hogy elsírd magad!

Megráztam a fejem, nehogy elcsukoljon a hangom.

- Hát szobatársak vagyunk – mondta békülékenyen.

- A viselkedésed nem erről árulkodik.

- Bella, mi nem lehetünk barátok!

- Ezt te mondod? Ne legyél már ilyen képmutató! Te jöttél utánam ma is.

- Jogos. Ne haragudj, néha elfelejtem.

Tartása merev lett, a szemét az útra szegezte.

- Mi van, ha azt mondom, nem is akarok a barátod lenni? – kérdeztem, mire fájdalom csillant a szemében, de sötét elégedettséggel bólintott.

- Hát azt nagyon jól teszed.

- Mi van, ha több akarok lenni, mint a barátod?

- Micsoda? – kapta felém a fejét.

- Edward vonzódom hozzád. Fáj, hogy állandóan eltűnsz, és szeszélyesen váltogatod a stílusodat, mikor velem beszélsz. Egyik nap kedves vagy, a másik nap meg vagy eltűnsz, vagy pokrócul viselkedsz. Kitekeredik a nyakam a hangulatváltozásaidtól. Döntsd már el, mit akarsz!

Semmit nem tudtam kiolvasni az arcából. Egy ideig némán vezetett, és én csöndben figyelve vártam.

- Köztünk nem lehet semmi!

Rosszul esett a bosszúság a hangjában, de nem hagytam magam.

- Ugyan miért nem?

- Mert nem vagyok hozzád való!

- Nem érdekel.

- Veszélyes vagyok, fogd már föl!

- Felőlem őrült is lehetsz, nem izgat!

- Akkor máshogy fogalmazok: Te nem vagy hozzám való!

Számítottam valami ilyesmire, de szíven ütött a válasza. Egy pillanatig nem kaptam levegőt.

- Igen, igazad van. Nem is tudom, mit hittem? Én csak… reméltem, hogy ez nem számít. Ostoba voltam, és a viselkedésed alapján azt feltételeztem, hogy az én hozzád való méltatlanságom ellenére… Mindegy! Nem kell, hogy a szobatársam legyél, ha nem akarsz. Majd lakom Alice-szal, vagy egyedül… Megértem, ha nyűg vagyok nektek. Állj félre, kiszállok. Alice majd felvesz.

- Elég legyen ebből! – csattant fel. Láttam rajta, hogy most már tényleg mérges. Nem értettem, miért.

- Most már végképp nem értelek!

Úgy éreztem, üres vagyok.

- Nem hagylak az út szélén. Ezt verd ki a fejedből! És hogy becsülheted le magad ennyire? Még hogy nyűg! Alice-nak! Ha ezt hallotta volna, biztos vérig sértődne. És hogy méltatlan vagy hozzám? Bella, hogy gondolhatsz ilyet? Hogy hiheted el, amit mondtam? Hiszen csak meg akartalak bántani, magamra akartalak haragítani, hogy ne akarj tőlem semmit, de nem azért, mert úgy gondolnám, hogy te bármivel is kevesebbet érnél nálam!

    Ekkor tűnt fel, hogy már a parkolóban állunk. Már majdnem elhittem, amit mond… majdnem.

- Még gúnyolódsz is. Remek!

Próbáltam olyan méltósággal kikecmeregni és becsapni az ajtót, ahogy csak testi korlátozottságom megengedte. Ez nem tudom, hogy nézhetett ki kívülről, én elég szánalmasnak éreztem magam.

Ahogy elindultam a kollégium felé, ajtócsapódást hallottam magam mögött. Nem tudtam, hogy követni fog-e, és nem is tudtam, hogy szeretném-e, hogy utánam jöjjön. Éppen most zúzták össze a reményeimet és még ki is gúnyoltak. Pontosan tudtam, milyen szánalmas vagyok, és mennyire nevetségesek az érzéseim, de azt hittem Edward úriember, és legalább úgy is kezeli majd az elutasításomat. Jó nagyon tévedtem.

Csak akkor jöttem rá, hogy valójában szerettem volna, ha Edward utánam jön, és ha nem is változik semmi, legalább ott van mellettem, mikor meghallottam a kerékcsikorgást. Megfordultam, és láttam, ahogy az ezüst volvó elhajt. Akkor már mindegy volt nekem. Hagytam, hogy a szememet maró könnyek kicsorogjanak. Nem tudtam látja-e még, hogy a szememet törölgetve leguggolok, és úgy sírdogálok, de őszintén, már nem is érdekelt.

Aztán eszembe jutott Alice. Igaz, tudtam, hogy a furgonom elég lassú, de nem lehettem biztos benne, hogy mikor érkezik meg, úgyhogy összeszedtem magam és felmentem a szobámba. Nagyon örültem, hogy tanítás van, így senkivel sem kellett összefutnom.

    Egy fél órán belül megérkezett Alice is. Már nem tűnt sértődöttnek, de azért, jól leteremtett.  Addigra sikerült összeszednem magam, úgyhogy azt gondoltam Alice mit sem tud az előbbi kis jelenetünkről Edwarddal. De én belül fel voltam dúlva. A visszautasítás nagyobb pofonnal járt, mint hittem, és bár próbáltam feldolgozni, aligha sikerült. Nem tudtam koncentrálni az aznapi tananyagra, amit a lány hozott, úgyhogy inkább megvalósításra juttattam a délelőtti tervemet.

- Alice, Dr. Cullen ma rendel? – kérdeztem hirtelen.

- Igen, szeretnéd, hogy lemenjünk hozzá?

- Az jó lenne. Úgy érzem, már bemehetnék a suliba legalább a dolgozatokat bepótolni – mondtam, és kierőltettem magamból egy mosolyt.

- Hát nem tudom Bella, azt mondta 2 hónapig elvileg feküdnöd kéne. De te 2 hetet sem voltál az ágyban – vonta össze finom szemöldökét – bár ha a vezetéshez elég jól vagy, gondolom a dolgozatírás meg se kottyan.

Erre tényleg elmosolyodtam.

- Majd ő megmondja. De egyébként Alice, neked nem kellene iskolában lenned még? Miattam eljöttetek a suliból.

- Hát a mai akciód után, nem tudnék nyugodtan ülni a helyemen.

- Egyáltalán honnan tudtátok, hogy elmentem, meg hogy hova? – kezdtem faggatózni.

Alice arcán pillanatnyi zavar jelent meg. Láthatóan habozott a válasszal.

- Megbíztam Ms. Cope-ot, hogy figyeljen. Rajtad kívül nagyon más diák nincs iskolaidőben a kollégiumban, úgyhogy nem volt nehéz dolga. És az irodából azt is látta, hogy kocsiba szállsz. Azonnal felhívott.

- Az iskolatitkár rávetted, hogy informáljon téged rólam? – döbbentem le. – Mégis miért engedelmeskedett neked?

Alice felnevetett: - Ezt ugye nem kérdezted komolyan?

És igaza volt. Csak a döbbenetem miatt csúszott ki a kérdés. Egyébként világos. Alice-cal senki nem mer ellenkezni. Nem csodálom.

- Na gyere, szerintem Carlisle már bent van.

És valóban, mikor Alice bekopogott, Carlisle fogadott minket.

- Hogy érzed magad, Bella? – kérdezte barátságosan, mikor már a priccsen ültem és olyan sármos mosolyt villantott, hogy egy pillanatig nem tudtam hol vagyok.

- Jól, azt hiszem. Köszönöm. – dadogtam.

Kicsit megtornáztatott, emelgette a karom, meg megkért hogy szorítsam meg az ujját, majd megtapogatta a vállamat.

- Mindennap tornáztasd egy kicsit. Csak finoman és lassan, és hamarosan kutya bajod. Szépen gyógyulsz.

- Dr. Cullen, mit gondol, bejárhatok már az iskolába legalább a dolgozatokat megírni? – böktem ki. A diagnózisa alapján elég valószínűnek láttam a pozitív választ.

- Hát, nem is tudom, lehet hogy jobb lenne, ha még pihennél.

- De már tényleg jól vagyok, csak pár óráról lenne szó, nem is biztos, hogy minden nap be kell mennem. Kérem! Nem bírok már a szobában ülni.

- Nos, jó, legyen. Remélem, van kinek bevinnie az iskolába, mert nem vezethetsz. – egyezett bele.

- Jó hogy mondod, különben képes és a saját autójával megy – vetett rám jelentőségteljes pillantást Alice. Lesütöttem a szemeim, tényleg vakmerő voltam, és szégyelltem is magam emiatt.

- Köszönöm doktor, akkor én megyek is.

- Egy hónap múlva gyere le megint. Addig ne törd össze magad! – mosolygott, és kitessékelt minket.

Ahogy kitettük a lábunkat, Alice azonnal beszélni kezdett: - Remélem, hallottad, nem vezethetsz! Úgyhogy holnap reggel velünk jössz be az iskolába. Kicsit korábban megyünk, hogy legyen időd megbeszélni a tanárokkal, hogy mikor miből akarsz pótolni. Ki találtad már, mi lesz az első?

A szám szélét rágcsálva szálltam be a liftbe. Nem tudtam mit mondjak. Nem azért, mert nem tudtam dönteni, melyik tantárggyal kezdjek, hanem mert nem akartam Edwarddal kezdeni a napot. Akármennyire is szerettem volna látni őt, megsértette a büszkeségem, és képtelen lettem volna a szeme elé kerülni még egy ideig.

- Ne haragudj, Alice, de azt hiszem, vissza kell utasítanom az ajánlatod, de nagyon figyelmes vagy, köszönöm!

- Már miért kellene visszautasítanod?

- Hát először is nem ismerem a többi testvéredet, és kellemetlenül érezném magam. Egyébként sem férne be akkor mindenki, és valakinek máshogy kellene megoldania az iskolába jutást. Nem akarok kellemetlenkedni.

- Jaj, emiatt ne aggódj, elő szokott fordulni, hogy Emmett és Rosalie a BMW Cabrioval mennek. – nyugtatott meg. Kezdtem kifogyni az ötletekből, az igazságot pedig nem akartam elmondani neki.

- Alice, nagyon kedves vagy, és sokat segítesz, amiért hálával tartozom, de vannak más barátaim is, akiket régen láttam, és szívesen mennék velük, ha el tudnak vinni. Tényleg ne haragudj, ez nem személyes dolog.

- A bátyám miatt van, mi? – kérdezte bosszúsan. Már éppen tiltakoztam volna, de nem hagyott. – Mit csinált már megint az az őstulok?

- Se- semmit…

- Ki vele, mit mondott?

- Nem, Alice, tényleg. Én csak Anaékkal szeretnék menni. Ennyi az egész. Edwardnak ehhez semmi köze.

Alice összehúzott szemekkel nézett rám: - Itt valami bűzlik nekem. De legyen, ahogy akarod. Mikor szólsz nekik?

- Most gondoltam, és akkor én a 4. emeleten kiszállok.

- Veled menjek? – ajánlotta.

- Nem kell, gyorsan meg lesz – mosolyogtam rá, miközben elindultunk a lifttel. – És akkor ma már lenn is vacsoráznék. Mit szólsz?

- Hallottad mit mondott Carlisle.

- Igen. – közben kinyílt az ajtó, én pedig kiléptem – fenn találkozunk.

Remélem a színvonal még megvan, bár azt hiszem érezni, hogy kicsit kijöttem a gyakorlatból. Azért igyekeztem:) Meg köszönnék pár visszajelzést megjegyzés formájában:)
Egyébként az eddigi fejezetekhez is tettem képet, hogy egységes legyen. Igyekeztem a lehető legodapasszolóbbat választani, sajnos néha nehéz dolgom volt. Sietek a frissel!

16. fejezet: Tisztázás

Kesdves olvasóim, íme itt az újabb fejezet^^ Nekem nagyon tetszik, örömmel írtam :) Sok jó zenét találtam, ami inspirált, majd valamit kitalálok, hogy megtudjátok hallgatni azokat, amik segítik a történet haladását. :) Remélem nem haragszotok nagyon az szünetért. De ha még is, akkor is szeretném tovább folytatni a ficcet^^
Jó szórakozást :)

"Álmodj néha rólam, és én ott leszek Veled,

ha megérint a hajnal, korábban ébredek.
Szólj néha hozzám, ha hiányzom Neked,
keress álmaidban, és én ott leszek Veled!"

    A hetek teltek, és Edwardot egyre ritkábban láttam, viszont Alice lassan tényleg beköltözött hozzám. Nem bántam, hogy Alice itt van, szerettem a társaságában lenni, mindig odafigyelt rám, és nagyon kedves volt, bár néha kicsit erőszakos. Például, mikor reggel felébredtem, első dolga volt „rendbe szedni” –ahogy ő fogalmaz. Ez abból állt, hogy minden nap előre kikészítette a ruhámat és kitalált valamilyen frizurát. Nekem pedig csöndben tűrnöm kellett, ahogy kicicomáz. De azt el kell ismernem, a végeredmény jól szokott sikerülni.



Minden esetre, Alice hasznos segítség volt a számomra. A tanárok –nem is csoda- nagyon szerették Alice-t, és ő könnyű szerrel megszerezte az órai anyagokat, mindig tudtam mikor miből írnék dolgozatot, és Alice még felkészülni is segített. Vele nagyon hatékonyan ment a tanulás. Egy idő után pontosan lépést tartottam az összes órai anyagunkkal, és a beadandó házikat, amiket leosztályoztak megcsináltam, hogy aztán Alice készségesen odaadhassa a tanároknak –ha nem készültem el vele időben, jól leteremtett. Sőt még azt is megbeszélte velük, hogy amint a doktor engedélyt ad a járkálásra, bemegyek és bepótolom az dolgozatokat.


- Komolyan Alice, fantasztikus vagy! Nem is tudom, hogy intézted ezt mind el! – mondtam.


- Ugyan, semmiség volt! – mosolygott.


Kedveltem Alice-t, de hiányzott Edward, és néha azon kaptam magam, hogy már nyitom is a számat, hogy megkérdezzem, ő hol van, miért nem látom már napok óta? De ezt nem tehettem meg, úgyhogy ilyenkor végül valami másba kezdtem bele.


Aztán egy nap, miközben én a környezetvédelem házi dolgozatomon munkálkodtam, ő maga hozta fel a témát.


Az ágyon ült törökülésben, és mint mindig, engem figyelt. Mikor megszólalt, meglepődtem, hogy nem a szokásos „Nem fáj a vállad?”, „Hozzak valamit?”, „Megy egyedül is?” kérdések egyikét tette fel.


- Tudod Bella, mióta megismerkedtél a bátyámmal, megváltozott.


Komoly arcot vágott, majdhogynem töprengőt. Én elámultam.


- Ezt hogy érted?


- Hatással vagy rá.


- Én? Ne hülyéskedj, Alice! –mondtam, mintha nevetséges lenne még a feltételezés is, de közben összeszorult a szívem. Nagyon szerettem volna, hogy így legyen.


- Hát, nem tudom, Bella. Mióta megjelentél, furcsán viselkedik, és magam sem hiszem el, de úgy gondolom, az a fene fagyos szíve kezd felolvadni, és ennek csak te lehetsz az oka. A nővéremet teljesen kiakasztja, Jasper is rosszallja a viselkedését, de én és Emmett... hát, hogy is mondjam, támogatjuk, akármi is sül ki ebből. Esme majd kibújik a bőréből, ha Edwardra néz, Carlisle pedig teljes mellszélességgel kiáll mellette, akárhogy dönt.


- Már ne is haragudj, Alice, de miről beszélsz?


Ott ültem a széken, csodálkozva, hogy ez a kis tündér ilyen hírtelen megnyílt előttem, és én egy szavát sem értem. Pedig éreztem: fontos, jelentőségteljes dolgot mond. Olyan gondolatokat oszt meg velem, amik nagyon bensőségesek, és éppolyan sérülékenyek is.


Rám emelte ragyogó karamella szemeit, mintha mondani akarna valamit, mintha ott lenne benne a válasz ebben a mély aranytóban, csak alá kéne merülnöm és kiemelnem. De hogyan?


- Alice! – szóltam rá.


Elfordította a fejét, a kapcsolat megszakadt és a varázslatos pillanat odalett.


- Kedvel téged – sóhajtotta.


Keserű nevetésben törtem ki.


- Tudom, hogy a bátyám néha nagyon pokróc tud lenni…


- Ha csak pokróc lenne – szakítottam félbe – de néha egyenesen sértő. És teljesen összezavar. Az egyik pillanatban még készségesen segít, vigyáz rám, a másik pillanatban remeg a dühtől. És olyankor rám dühös! Tudod, milyen rossz érzés, mikor ok nélkül ilyen durván elutasít? – fakadtam ki. Alice készségesen végig hallgatott, még mindig az ablakon kibámulva, de mikor elhallgattam, onnan folytatta, ahol abbahagyta.


-… de ez csak azért van, mert felbosszantja, hogy így felkavarod az érzéseit. Olyan közel vagy hozzá, hogy sebezhetőnek érzi magát tőle. És ilyenkor a kegyetlenségével csak próbál távol tartani téged magától. De nem tud sokáig el lenni. Képtelen rá. Szüksége van a közelségedre. Csak nem hajlandó elfogadni a tényt. Próbáld megérteni, és ne erőltesd!


Újra rám nézett, és a szeme olyan kérlelő volt, hogy nem tudtam mit mondjak neki.


- Bella, a bátyám már nagyon régóta magányos, próbál nem kötődni senkihez rajtunk kívül. Az érzéseit már régóta képtelen kimutatni. De mostanában más… Fejlődik! És ezt olyan jó látni.


Én, sóbálvány módjára ültem ott, próbáltam feldolgozni a hallottakat, megérteni, összerakni a képet, de legfőképpen elhinni.


Olyan jól esett, mert azt hiszem, valami ilyesmit szerettem volna hallani. Hogy szüksége van rám, és nem én vagyok szánalmasan hülye.


Meleg, bizsergető érzés fogott el, olyan reményteli voltam, hogy ugrálni tudtam volna. Halvány, remegős mosoly kúszott az arcomra, de hamar el is szégyelltem magam miatta. Mégis mit képzelek?


- És akkor, most hol van? – kérdeztem immár bosszúsan.


- Bella, mondtam, hogy próbál távol maradni tőled. Néha nem jön be hozzád, napokig átnéz rajtad, és ő ettől erősebbnek képzeli magát – forgatta meg a szemeit. – de mindig visszatér.


- Alice!


- Hmm?


- Miért mondtad el mindezt nekem?


- Mert a te döntésedre is szükség van. És ahhoz hogy dönthess, biztosnak kell lenned Edwardban – mondta, újra mélyen a szemembe nézve.


Megint olyat mondott, amiből aztán egy szót sem értettem, de inkább hagytam.


Ezután nem említette többet Edwardot, és én se. De az agyam folyton ezen kattogott. Próbálta összerakni, megérteni, hogy miről is beszélt Alice.


A napok pedig egyre teltek, és Edward még mindig sehol sem volt. Abban viszont biztos voltam, hogy bejár az iskolába. De azt nem tudhattam, a kollégiumban alszik-e.


Alice azt mondta, a házuk negyed órára van innen kocsival, úgyhogy egyértelmű, hogyha Edward el akar kerülni, nyugodtan haza mehet estére.


De… lehet, hogy itt van minden este, tőlem egy szobányira. Lehet, hogy lent reggelizik, ebédel és vacsorázik a testvéreivel az étkezőben, csak én olyankor itt rohadok ebben a szobában, bekötött karral, tele gyógyszerezve, és nem láthatom őt.


Nagyon elegem volt már ebből a törésből. Soha nem sérültem még meg úgy, hogy az ennyire akadályozzon. Őrjítően rossz érzés, hogy ilyen tehetetlen vagyok, és hogy mindenben valakinek a segítségére szorulok. Nagyon reméltem, hogy most már hamar lekerül rólam a kötés, és újra járhatok suliba.


Átlapoztam a hordozható naptáromat, és kiszámoltam, hogy mióta vagyok ágyba parancsolva. A balesetem nyolcadikán volt, és a doki azt mondta, egy hónap múlva újra megnézi, hogy van a karom. Ma ötödike van, úgyhogy egészen biztosan lemehetek a gyengélkedőbe, hátha ma is rendel. Ha nem, akkor majd Alice felhívja nekem és megnézi a vállam. Igen.


Csak azt nem tudtam, ez hogy segít rajtam, hiszen Carlisle megmondta, 8 hétig fekvő beteg vagyok. Elvileg még annyit se lenne szabad talpon lennem, amennyi ideig tanulok, de hát olyan unalmas itt egyedül. És Alice mindig felébreszt, mielőtt suliba menne, úgyhogy még csak azt se mondhatom, hogy legalább sokáig alszom. Az mondjuk igaz, hogy hétkor már lefekszem, miután Alice odaadja az aznapi anyagot, megvacsoráztat, és megfürdet. És nap közben is pihenek pár órát, ha nagyon kifáradok.


Nem maradt hát más választásom, mint hogy várok addig, amíg teljesen fel nem gyógyulok. Mászkálni képtelen vagyok, az időt pedig nincs hatalmam befolyásolni.


Elhatároztam, hogy nekiállok a következő kötelezőt elolvasni. El is kezdtem, és talán a harmadik fejezetnél tartottam már, mikor a szemem az órára tévedt. Fél tizenkettő. Lehetetlen, hogy én még akár csak egy órát is tovább olvassak. Elegem lett a bezártságból. Elegem lett Alice felügyeletéből –bár ő éppen az iskolában ült valamelyik óráján. És elegem lett Edwardból. Mi a frászért nem tud beköszönni néha? Úgy szeretném látni őt!


Félredobtam a könyvet, nem is érdekelt hova esik, bevettem egy tylenolt, cipőt húztam, és elindultam. Hogy hova? Fogalmam sincs. De a slusszkulcs a zsebemben lapult, és hatalmas kísértést jelentett a számomra. Először úgy gondoltam, jó kislány leszek, és csak sétálok egyet a kollégium környékén. De ahogy a fejembe villant Edward gyönyörű arca, és szigorú hangja, miszerint vissza kéne mennem a szobámba, elöntötte a lila köd az agyam, és a parkoló felé irányítottam a lépéseimet.

(Alice szemszöge)

Egy üres mellékút. Csak egy piros Chevy, és egy Volswagen haladnak rajta. A Volswagenesnek sürgős dolga van, siet. A Chevy lassan megy, a vezetője ráér. Bella! Majdnem felsikoltottam ijedtemben, de éreztem, hogy Jasper megszorítja a karom. Csak ő lehet, Jasper segít, nem kell aggódnom, hogy lebukom. Vissza kell térnem a látomásba, mielőtt késő lenne.


Megerőltettem magam. Kerestem, Bellát. és sikerült megtalálnom. Dühös lettem. Vezet. Vezet! Őrült lány, azt hiszi, ezzel segít magán? Jaj, ne a másik sofőr előzni akar, de jön a kisbusz, szemben. Nem fogja észrevenni, csak Bella, és le fogja sodorni őt az útról… Ne!


Újabb erős szorítás, és én újra a padban ültem, csöndben, zihálva. Mellettem a szerelmem, aggódó arccal. Meg fogja kérdezni mi történt. Megráztam a fejem, mert a tanár mindjárt idejön, hogy megkérdezze Jasper véleményét. Sürgetett az idő, valamit tennem kellett… de mit?


Jasper felelt, a tanár visszaindult a helyére. Mint a villám leírtam, mi van. Jasper annyit válaszolt, keressem Edwardot. Kérjem!

(Bella szemszöge)

Kivágtam a furgon ajtaját és bekászálódtam. Ahogy a volán mögé ültem, a világos, dohány és borsmenta illatú bőrülésre, elöntött a nyugalom, és az elszántság. Határozottan meg voltam győződve róla, hogy tudok vezetni ilyen állapotban is. Igaz, csak egy tablettát vettem be, mert féltem: kettőtől túl kába lennék, és az okozna balesetet, a fájdalmam mégis határozottan csökkent.


Végig simítottam a műszerfalon, kezeim a sebváltóra és a kormánykerékre helyeztem, lábam a gázra, vettem egy mély levegőt és elfordítottam a slusszkulcsot. A motor –akár egy vén medve- dörmögve életre kelt, én pedig gázt adtam. Meglepően könnyen ment. Kikanyarodtam az útra, és azt se tudva merre megyek, hajtottam. A motor 100nál fuldokolni kezdett, úgyhogy kilencvennel hajtottam végig. És nagyon jó érzés volt.


A saját kocsim. Elmosolyodtam. Annyira jó érzés volt kiszabadulni, hogy nem érdekelt mit szólna most apám.


Nem is néztem merre megyek, csak hajtottam, egyenesen, vagy éppen amerre az út vitt. Letekertem félig –mert csak addig sikerült- az ablakot, élvezve, ahogy beárad a friss sós levegő, és a hajamat emelgeti a vállam felett. A gondolataimba merültem.


Hol lehet? Miért? Miért nincs itt? Miért kerül engem? Hiába bíztatott Alice –azt sem tudom mire-, nem voltam képes bízni. Hogy bíznék meg benne, mikor így viselkedik? Annyi fájdalmat tud okozni egy szavával, mint amennyit ez az átkozott kulcscsonttörés nem.


- Tisztáznom kell magammal, mi a helyzet, mert ez így nem mehet tovább – mondtam magamnak.


Először is, mit akarok?


- Nem tudom.


Tőle, mit akarok?


- Őt magát!


Felsóhajtottam, Ez így nem lesz jó, máshogy kell hozzáfognom.


Mit érzek?


- Hiányzik.


Remek, remek, ez már valami. És akkor mit érzek, mikor a közelemben van?


- Őrületet. Tébolyt, mert nem érhetek hozzá, pedig egy karnyújtásnyira van tőlem.


És mikor hozzámér?


- Tüzet. Perzselő tüzet, ami elönt, ami azt mondja: Többet! Többet!


És ha a szemembe néz?


- Elakad a lélegzetem. Elrabol, mintha tovaröpítene a múltamtól, a jelenemtől és talán a jövőmtől. Olyankor csak ő van, és úgy érzem, ellátok a világ végéig. Néha olyan, mintha érezném, amit ő érez.


Mit szokott érezni?


- Éhséget. Vadságot. Vágyat. Megfékezi magát. Mindig tesz felém két lépést, és egyet vissza.


De hát az jó! Akkor egyre közelebb kerül hozzád, és akárhányszor lép vissza egyet, a végén úgyis odaér hozzád.


- De bánt, amit csinál.


Túl érzékeny vagy! Tarts ki mellette, lássa, hogy elszántan akarod őt!


- De akármikor azt mondhatja, elég!


Akkor azt mondja. De te akkor is megtettél mindent. Ez a lényeg. Próbáld meg! Muszáj, mert ha nem kockáztatsz, biztosan nem nyerhetsz.


És már úgy is nyakig benne vagy.


- Ezt hogy érted? – hördültem fel, és megszaladt a féken a lábam. Szerencsére egy kihalt mellékúton haladtam, úgyhogy nem történt semmi baj, de azért megijedtem.


Veszélyes ez. Így elmerülni a gondolataimban, miközben vezetek… Ráadásul ilyen állapotban. Akármilyen elszántan is indultam el a parkolóból, tisztában voltam vele, hogy nem lenne elég erőm félrehúzni a kormányt, ha úgy adódna, úgyhogy kerestem egy helyet, ahol letehetem az autót, és sétálni kezdtem.

(Alice szemszöge)

Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy Bella ilyen okos, és inkább félreállt. Az órának hamarosan vége, utána megyek, mert ha még egyszer kocsiba szál, elevenen megnyúzom… felelőtlen.


Már épp visszatértem volna az órára, mikor újabb „roham” kapott el.


Edward megy érte. Nem. Én is kellek, hogy haza hozzam a kocsiját.


Rendben – üzentem neki. És ekkor megszólalt a csengő.

(Bella szemszöge)

Szóval hogy értem ezt? Érzek iránta valamit…


- Gyengéd érzéseket táplálok iránta.


Hihetetlen, hogy újra és újra el kell jutnom eddig a pontig, és mindig az eszembe vésni.


Szóval ezt tisztáztam magamban. Tudom, hogy mit érzek iránta. És most? Vajon mit érezhet ő? De ez felesleges kérdés, mert nem tudhatom. Akkor mi legyen a következő gondolat?


Mit akarok tőle?


Szeretném, ha többször láthatnám. Szeretném, ha visszaköltözne. Szeretném, ha kedvesebb lenne velem. Szeretném, ha barátok lennénk. Szeretném, ha megismerhetném. Szeretném, ha bízna bennem. Szeretném, ha benne is fellobbanna valami.


Rendben. És utána? Nem tudhatom, mi lesz utána. Azt sem, hogy meddig válnak valóra a kívánságaim, de bízni bízhatok. De nem reménykedhetsz. Miért? Azért, mert túlságosan fájdalmas.


De én reménykedem. És kedves leszek vele. Feltéve, ha ő nem lesz bunkó. Vagy inkább megmutatom neki, hogy felesleges ez az óvatosság.


Ahogy befejeztem a magammal való vitázást, rádöbbentem, hogy fogalmam sincs, hol vagyok, és hogy merre megyek. A kocsit is magára hagytam, és nem voltam biztos benne, hogy bezártam.


Megálltam és körülnéztem. Pálmafák közt kanyargó alig látszó kis ösvényen haladtam. A furgonhoz biztosan visszatalálnék, azzal nem lenne probléma. De hogy jutok vissza a kollégiumba?


Lényem akaratosabb énje tovább hajszolt. Nem akaródzott megállni. És végül is nem mindegy, hogy most vagy egy óra múlva gondolkodom el ezen?


De.


Úgyhogy továbbhaladtam, és más dolgom nem lévén, Edward viselkedését kezdtem boncolgatni.


Mi értelme van annak, hogy így viselkedik? Mit akar ezzel elérni? És én hogy akarom elérni azt, hogy bízzon bennem? Őszintének kell vele lennem. Nem szabad állandóan haragudnom rá. De hát, ha egyszer olyan bunkó!


Nem baj, majd Alice segít nekem. Remélem. És ha a hullámverés nem segít… Micsoda?


- Hullámverés – ámultam el.


Itt vagyok a tenger mellett. Megszaporáztam a lépteimet, persze csak annyira, nehogy orra essek, és nem sokára kiléptem a fák közül. Hófehér, selymes homokrész terült el a tiszta, felkavaratlan víz előtt. Kis, félkör alakú partszakasz volt ez. Egyik oldalon kisebb sziklákkal, és bent a vízben, messzebb is kiálló, de sima felületű sziklák magasodtak. Tanultuk földrajzból, azt hiszem abráziós toronynak hívják őket. Ezek mutatják a part eredeti határát. És valószínűleg egy abráziós fülkét, vagy kaput is rejt.

(a sziklás part)

Elámultam. Igazából nem különbözött nagyon Florida többi partjától, vagy strandjától, csak annyiban, hogy nyugodt, volt. Mondhatni szűz. Az ösvény se volt teljesen kitaposva. Nem sok ember ismerheti ezt a helyet. És ez volt a legszebb benne. Hogy üres volt. Csendes, békés. Egy lábnyom se tarkította a homokot.

Mióta itt vagyok, már automatikus szokásommá vált kibújni a cipőmből, szandálomból, ha homokos részhez értem. Egyszerűen annyira fantasztikus érzés a meleg homokban lépdelni, hogy az ember ki kívánkozik a lábbelijéből.

Elindultam hát a víz felé, és örömmel nyugtáztam, hogy az én lábam nyoma az egyetlen, ami tisztáson található.

A hely olyannyira érintetlen volt, hogy az üveg átlátszóságuvá csiszolt gyönyörű kis kavicsok is a parton feküdtek, érintetlenül.

Feltelepedtem az egyik sziklára, felhúztam a lábam, ráhajtottam a fejem, és ebben az eufórikus állapotban kezdtem el Edwardon rágódni.

Mindenről, ami gyönyörű, vagy csak egy kicsit is különös, ő jut az eszembe. Rá emlékeztet. Ilyenkor szeretném, ha mellettem lenne, hogy együtt élvezhessük valaminek a szépségét, vagy csak összehasonlíthassam az övével. Boldogan nyugtáznám, hogy nem, ez a hely sem haladhatja meg Edward kápráztatóságát. Lehetetlenség. De azért szép volt.

Vajon, most már semmit, nem fogok tudni úgy értékelni, mint eddig? Mert ugye semmi nem lehet jobb, szebb, fontosabb, mint ő. Ő tökéletes. Ez tény. Mellette eltörpül minden, amit eddig különlegesen értékesnek tartottam volna.

Sokáig ülhettem ott, azon a nagy kövön, mert a gyomrom korgására riadtam.

- Haza kellene mennem – mondtam csak úgy magamnak, de valaki felelt rá.

- Bizony ám!

Belesajdult a szívem, olyannyira édes volt a hang, a belőle kiáradó bosszúsággal együtt is. Annyi érzés öntött el. Olyan boldog voltam, annyira örültem neki, hogy nem érdekelt, hogy nincs joga haragudni rám. Megfordultam, és megláttam tökéletes, szilárd alakját az ösvény végén. A szeme szikrát szórt. Egyértelműen nem helyeselte az ittlétem, de nem érdekelt. Eljött értem. Az sem érdekelt, hogyan talált rám, hisz azzal hogy itt van, egy pár kívánságom máris teljesült. Aztán egyszer csak Alice lépett mellé, ugyanolyan bosszús képet vágva, és leparancsolt a szikláról. Én pedig örömmel kászálódtam volna le róla, ha sikerült volna. Attól hogy ott volt, hogy rám nézett, hogy éreztem a belőle áradó energiát, megzavart, és úgy remegett a kezem-lábam, hogy képtelen voltam lejönni onnan. Mikor egy hideg kéz ért a derekamhoz, fellobbant bennem az öröm, de a testem nem reagált rá. Alice vett le –meglepő könnyedséggel-, nem Edward.

Az úton a kocsim felé, csak Alice szólalt meg. De belőle dőltek a szavak. Nagyon leszidott, és vagy harmincszor elmondta, mennyire felelőtlen húzás volt ez tőlem. De, épp hogy csak egy kicsit mozgatta meg bennem, a bűntudatot és a szégyent. Nem is sokat fogtam fel abból, amit monddott, mert egész végig Edward hátát és tarkóját tanulmányoztam.

Egyszerűen nem tudtam betelni vele. Nem volt elég az, hogy ott van. Hetek óta nem láttam, és most hogy itt van, egyszerűen nem volt elég belőle. Észre sem vettem, hogy egész úton a számat harapdálom, csak mikor már fájni kezdett.

Az ösvény végén, a furgonom mellett az ő csili-vili Volvója állt. Hát persze. Szomorúan vettem tudomásul, hogy nekem a saját kocsimmal kell mennem, úgyhogy arra irányítottam a lépteimet.

- Te hova mész? – kapta el a galléromat Alice.

Azzal a lendülettel, amivel visszatartott, Edward autója felé fordított.

- Na, nem! – hördült fel a tulajdonosa. – Te viszed vissza!

- Nem, Edward! Nem vagyok hajlandó egy légtérben tartózkodni, vele. Nem is figyelt rám, azt se tudja, mit mondtam neki idáig! – panaszkodott.

- Már nem azért, Alice, de én se nagyon tudom – vigyorgott rá pimaszul Edward.

Alice, láthatóan felhúzta az orrát ezen. Kivette a kezemből a kulcsot, sarkon fordult, és elhajtott.

Ketten maradtunk. Nem mutattam, de a szívem repesett az örömtől.

Indulatosan kinyitotta nekem az ajtót –„csak mert úriember vagyok”arckifejezéssel, és be is vágta.

Gyorsan hajtott, mint mindig. És az út vészesen fogyott alattunk. Muszáj volt megszólalnom.

- Hogy találtatok meg? – kérdeztem csevegősen.

Ő rám nézett, de úgy, mint aki mindjárt agyon csap.

- Mégis hogy gondoltad, hogy a volán mögé ülsz? El tudod te képzelni, mi minden történhetett volna veled? – hagyta figyelmen kívül a kérdésemet.

- Alice is valami ilyesmit mondott – válaszoltam vidáman.

- Bella, ez nem vicces! – emelte fel a hangját. – Egyáltalán miért jöttél el?

- Gondolkozni akartam.

- Az isten szerelmére, mégis min? – kelt ki magából.

- Rajtunk.

A fejezetben szereplő hely, egészen biztosan nem létezik, pláne nem Floridában, mert a homokos, lapos tengerpart, és a távolabb kiemelkedő abráziós torony, egyszerűen nem összeegyeztethető, de ez egy történet, és én most ezt a fölrajzilag összeegyeztethetetlen helyet álmodtam ide nektek, és Belláéknak.

Remélem, örömötöket leltétek a fejezet olvasásában. Igyekszem, a frissel. Sziasztok. 

Megdermedt a toll a kezemben, a testem megfeszült, és éreztem, a tudatom megint messze repül a testemtől.

15. fejezet: Látogatók

Viszonylag hamar érkezett a friss, azt hiszem éppen időben, remélem ezentúl is fogom tartani magam a határidőhöz!
Ezt a fejezetet ajánlanám kedves nővérkémnek, Anyítának, mert olyan is van ebben a fejezetben, amit ő tanácsolt nekem. Nem tudom mi van vele mostanában. Nem reagál sem az e-mailjaimra, a megjegyzéseimre a történetében, az üzeneteimre a chatben, se msnen nem válaszol.
Neked ajánlom, Anyíta! És üzenem: Hiányzol!
Nektek pedig, jó olvasást! :)


Nem húzódott el, sőt viszonozta az ölelést, igaz, csak gyengéden, visszafogottan.
Mikor hüppögésem alábbhagyott, nevetős hangon megkérdezte: - Befejezted?
- Ühüm. – válaszoltam, s halvány fény gyúlt.
Edward felkapcsolta az éjjeli lámpát. Lassan lefejtette a kezemet a nyakáról, és törökülésben elhelyezkedett a földön, úgy, hogy láthassam az arcát.
Vidám volt. Nem nevetett, de a szeme barátságosan ragyogott. Úgy tűnt, megbocsátotta múltkori viselkedésemet.
- Remélem, nem csinálunk ebből szokást! – szólalt meg hosszú csönd után, és odanyújtott egy zsebkendőt.
- Miből? – szipogtam, és elfogadtam a zsebkendőt.

Miközben kifújtam az orrom, elmagyarázta.
- Abból, hogy az én vállamon sírod ki magad.
- Nagyon sajnálom!
- Semmi baj. – mosolyodott el.
Nem értettem azt a valamit, ami közöttünk volt. Nevezhettem volna kapcsolatnak is, de ugyan milyen kapcsolat? Tegnap összevesztünk, ma meg már az ajkaival itatja fel a könnyeimet? Nem értettem. Nem tudtam felfogni. Arról meg pláne fogalmam sem volt, hogy mit gondol e közben.
- Bocsáss meg nekem! – kértem még mindig elcsukló hangon.
- Micsodát?
- Hogy mindig veszekszem veled, pedig hálásnak kellene lennem, hisz mindig segítesz nekem, ha szükségem van rá. Ne haragudj!
- Felejtsük el! – legyintett. – Elárulod, hogy miért sírtál?
- A családommal álmodtam. Anyukámmal és a húgommal. Hiányoznak.
- Csak ennyi? Nagyon zaklatottnak tűntél.
- Hát konkrétan újra álmodtam a balesetet, amiben meghaltak. De nem akarok róla beszélni!
- Megértem. Sajnálom, hogy felhoztam!
Megráztam a fejem, jelezve, hogy semmi baj.
Nagy nehezen elszakítottam pillantásomat gyönyörű arcáról, és végignéztem tökéletes, földön ücsörgő testén. Farmert viselt, és pamut pólót.
- Elárulsz nekem valamit? – kérdeztem.
- Micsodát? – vált óvatossá.
- Miért vagytok ti mindig, nappal és éjszaka ruhában? Miért nem öltöztök soha pizsamába?
- Hát tudod, mi nem szoktunk valami hamar lefeküdni, és hát nem is tudom. Mindig csak akkor látsz minket, mikor nem pizsama van rajtunk. – magyarázta, de cseppet sem győzött meg.
- Aha. - hagytam annyiban. - És ha fertőző vagyok, akkor ti Alice-val, miért járkálhattok be állandóan, és hogyhogy nem vagytok betegek?
- Bella, mi be vagyunk oltva. Egy orvos az apánk. Kórházban, beteg emberekkel dolgozik. Akármit hazahozhat, ezért mi mindig be vagyunk oltva minden ellen.
Ezúttal szépen kivágta magát, nem volt okom nem elhinni a mesét.
- Logikus.
Ezután kínos csend állt be a beszélgetésbe. Nem tudtam milyen témát hozhatnék még fel, úgyhogy hagytam az egészet.
- Álmos vagyok! Aludjunk! – javasoltam, mire felkelt a földről és lekapcsolta a lámpát. A vak sötétben nem láttam semmit, és ezután nem is hallottam.
- Edward? – kérdeztem bizonytalanul.
- Igen? – kérdezett vissza, vélhetően a saját ágyából.
- Most aludni fogsz?
- Igen! Szándékomban áll, ha hagysz. – mondta, s én hallottam a hangján, hogy mosolyog.
- Akkor, jóét! – suttogtam.
- Jóét, Bella!
Lehunytam a szemem, és próbáltam elaludni, de így direktbe nagyon nehezen ment. Hosszú ideig feküdtem mozdulatlanul, egyenletesen lélegezve, gondolatok nélkül, míg végül elnyomott az álom, de még hallottam, hogy kattan a zár.

Teltek a napok, már csak enyhe hőemelkedésem volt, és az étvágyam is megjött, úgyhogy Dr. Cullen szerint meggyógyultam, és ha nincs lázam, akkor már látogatható vagyok, úgyhogy a lányok hamarosan meglátogatnak.
Edwardot csak néha láttam éjszakai beszélgetésünk óta, mikor bejött néhány cuccáért, mert szobát cseréltek Alice-val az egyszerűség kedvéért, amíg felépülök.
- Látom, nagyon unatkozol. – szólt Alice, péntek reggel.
Minden egyes nap ott kuporgott Edward ágyán, és árgus szemekkel figyelt.
- Ezt meg miből gondolod? – kérdeztem vissza.
- Látom, hogy már csak futtatod a szemed a sorokon, és nagyokat sóhajtozol, meg hogy mindig elkalandozol.
- Jól van. Nyertél! – sóhajtottam újból.
- Szeretnél valami mást csinálni? – ajánlotta.
Elgondolkodtam. Igazából, most, hogy hirtelen ennyi időm lett, rájöttem, szeretném befejezni a festményemet, amit elkezdtem.
- Mit gondolsz, festhetek? – kérdeztem óvatosan.
- Hát, nem tudom. Elvileg feküdnöd kellene. De talán pár óra nem árthat. Nem fáj, ha állnod, vagy ülnöd kell?
- Nem jobban mintha feküdnék. És a jobb kezemet nyugodtan használhatom.
- Hát oké – egyezett bele. Előszedte az állványomat, és a szekrény mögül a befejezetlen festményemet.
- Hűha, ez nagyon szép! – mondta Alice őszinte csodálattal, amitől elpirultam.
- Köszönöm, de nem olyan nagy ügy! És még nem is fejeztem be.
- Hát pedig, szerintem nagyon tehetséges vagy! Tudod, Jasper is fest, de ő nem konkrét képeket, hanem inkább színeket, formákat. Érzéseket fest le. Láttad már a kiállítását?
- Nem, sajnos még nem volt időm rá, de szeretném megnézni! – magyarázkodtam.
- Most rengeteg időd van. Ha meguntad a festést, és úgy gondolod, akkor elkísérlek, és megnézhetjük együtt. Én már rengetegszer láttam, de soha nem tudom megunni. – mosolygott. Közben a vászon a helyére került, és a kellékeimet is kitette. Aztán odajött segíteni, hogy felálljak.
- Rendben. Ez úgyis hamar készen lesz. Köszönöm.
Jó érzés volt elgémberedett lábaimra állni, és újra kézbe venni az ecseteimet.
Jól szemügyre vettem a képet, és eldöntöttem, hogy mit akarok kezdeni vele, majd festeni kezdtem. Ahogy letekertem a festék kupakját, az ismerős illat mosolyt csalt az arcomra. Máris sokkal jobb kedvem lett, és mit sem törődve azzal a halvány fájdalommal, ami a vállamba hasított, elkezdtem.
Először is, vissza akartam adni a nap csodás ragyogását, hogy szinte érezni lehessen a nap meleg fényét. Közben jobban kidolgoztam a búzakalászokat, majd néhány, halvány felhőt festettem az amúgy tiszta, kék égre.
Mikor elkészültem, elégedetten vettem szemügyre a képet, majd Alice-ra pillantottam. Csodálattal tanulmányozta a festményt.
- Gyönyörű! – rebegte.

Lassan sétáltunk a festmény kiállítás folyosóján, a suliban.
Alice szó nélkül „kölcsönvette” Edward kocsiját, és azzal fuvarozott oda. Én kérdeztem, hogy nem-e fog haragudni rá ezért, de ő csak annyit felelt: - Ennél jobban már nem utálhat!
A képek tényleg fantasztikusak voltak. A felületes nézelődőnek, csak sima színpacák, vagy rengeteg szín egymásba kenésének tűnt volna, de láttam, értettem, én éreztem azt, amit alkotójuk próbált üzenni. Nem volt sok kép, de mindegyiknél sok időt töltöttünk, annyira csodásak voltak.
Már majdnem a végén jártunk, amikor megcsörrent a telefonom.
Megnéztem a kijelzőjét, apám keresett.
- Halló! – vettem fel.
- Szervusz, kincsem! Hol vagy éppen?
- Öö, a suliban.
- Jobban vagy? – kérdezte meglepődve.
- Igen, de nem órán vagyok, hanem csak úgy bejöttem. – magyaráztam. – Miért?
- Hát van egy meglepetésem, úgyhogy kérlek, gyere a kollégiumhoz. Siess! – azzal elsüketült a vonal.
Egyértelmű volt, hogy apu valamiben sántikált, mert a hangja nagyon izgatottan csengett. Nem tudtam mire készülhet, de a legalapvetőbb lehetőség eszembe sem jutott.
- Ki volt az? – kíváncsiskodott Alice.
- Apám. – mondtam értetlenül. – Vissza tudnál vinni a koleszbe?
- Persze.

Mikor kiszálltam a kocsiból, nem láttam semmi különöset, így Alice-val együtt elmentünk az üvegajtóhoz, aminek az üvegét már pótolták.
Percekig álldogáltunk az ajtóban, és már éppen akartam a szobámba indulni, amikor apám tűnt fel.
Ahhoz képest, hogy rettegtem attól, hogy eljön értem és elvisz, én azonnal a karjaiba rohantam – már amennyire ez fájdalommentesen történhetett.
- Bella, édesem! – mormolta a hajamba meghatódottan. Nem mert teljes erővel megölelni, mert emlékezett rá: megint összetörtem magam.
Mikor elengedett, jól szemügyre vett, és látható örömmel nyugtázta, hogy egészen jól festek. Aztán eltátotta a száját, és valahova mögém nézett. Meg kellett fordulnom, hogy lássam mit bámul.
- Jó napot! Alice vagyok! – mutatkozott be, lenyűgözve Charlie-t.
Apám nagy nehezen kinyögött egy „szervusz” -, aztán megkérdezte, hogy ki ő.
Még mielőtt Alice válaszolhatott volna, én rávágtam: - A szobatársam.
Éreztem Alice értetlen pillantását, de nem szólt egy szót sem, amiért nagyon hálás voltam.
- Nagyon köszönöm, hogy így vigyázol a lányomra, és hogy segítesz neki! – hálálkodott.
- Ugyan, nincs mit!
Örültem, hogy ezek itt ketten barátkoznak, de tudni akartam, mi volt a célja apámnak a látogatásával, és ezt nem halogathattam.
- Apu, áruld el, még is mit keresel itt?
- Meg akartalak lepni! – mondta kicsit meglepődve. – Nem is örülsz nekem?
- Ezek szerint nem akarsz hazavinni? – kérdeztem vissza.
- Nem, dehogy is. Jó ég, Bella, én csak fel akartalak köszönteni! – mondta kicsit megbántva.
- Felköszönteni?
- Boldog születésnapot, kincsem!
Ledöbbentem. Teljesen kiment a fejemből, hogy születésnapom van, és ráadásul apám ennyit utazott, csakhogy velem lehessen, én meg így rátámadok.
- Annyira sajnálom! – borultam megint a nyakába.
- Semmi baj, tudom milyen szétszórt vagy! – mosolygott rám.
- Hiányoztál! – vallottam be, meg sem hallgatva a megjegyzését.
- Te is nekem!
- Nem is mondtad, hogy születésnapod van! – pufogta egy csilingelő hang.
Megfordultam, hogy lássam sértett arcát. Karját keresztbe fonta, és várta a magyarázatomat.
- Ne haragudj, Alice! Teljesen kiment a fejemből! – mentegetőztem, de Alice nem enyhült.
- Hogy felejthetted el a saját születésnapodat? El tudod képzelni, hogy hogy érzem magam most, hogy nem is köszöntöttelek fel, és ajándékot sem adtam? – toporzékolt.
- Jaj, Alice, nem kell felköszöntened, és ajándék sem kell!
- Az enyém sem kell? – kérdezte apám.
- Ajándék? Hol?
Nem volt nála semmi, se csomag, se bőrönd. Nem is tudtam elképzelni, hogy mivel jött.
- Gyere, megmutatom! – kézen ragadott, és elindult a parkoló irányába.
- Én is jöhetek, ugye? – szökkent mellénk Alice.
- Persze!
Nem értettem, hogy hova megyünk. Még akkor sem, mikor megállt egy piros Chevy előtt támaszkodó, rézbőrű, hosszú, fekete hajú fiú mellett. Nyilvánvalóan indián volt.
Alice összerándult, mikor meglátta a kocsi mögül előguruló kerekes székes, idős férfit, és sürgős ügyre hivatkozva eltűnt.
Apu odavezetett hozzájuk, és megállt.
- Szervusz, Bella! Ha tudnád milyen kicsi korod óta nem láttalak! – mondta az idősebb indián. Vén, ráncos, barátságos arca túlcsordult saját körvonalain.
Tanácstalanul apámra sandítottam.
- Bella, ők itt Billy, és a fia Jacob. Meséltem már róluk. Anyád jó barátai, és rajta keresztül az enyémek is.
- Örvendek! – ráztam kezet először Billy-vel, majd Jacobbal.
- Boldog születésnapot! – intett a fiú a piros járgány felé.
Elkerekedtek a szemeim a döbbenettől.
- Az enyém? – néztem rájuk.
- Igen, az ajándékod. Billy-ék adták az alapot, és a Judy-val összedobott pénzből megjavítattuk a motort.
- És én újrafestettem – mosolygott rám Jacob.
- Ezt el sem hiszem. – tátogtam, akár egy partra vetett hal. – Annyira köszönöm!
Meghatottságomban még meg is könnyeztem.
Körbejártam a furgont. Fakó piros színű, vasjárgány. Az a fajta, amit egy tankkal se tudnának összetörni.
Bellabiztos.
- Na? Tetszik? – kérdezte Charlie.
- Imádom! Kipróbálhatom? – lelkendeztem.
De apám gyászos képet vágott.
- Nem kéne. Kétlem, hogy törött kulcscsonttal vezetned kellene.
- De ha akarod, elviszlek! – ajánlotta Jacob, én pedig rábólintottam.
Beszálltam az anyós ülésre. A kárpitnak enyhe dohány, és borsmenta illata volt. Kellemesen otthonos érzést adott.
A fiú elfordította a kulcsot, és gázt adott. A motor berregve kelt életre.
- Viszonylag hangos, de meglehet szokni. Amikor én használtam, 80-nál nem ment többel.
- Ez a te kocsid volt?
- Aha. Örülök, hogy végre megszabadultam ettől a roncshalmaztól. Bár, most hogy jó a motor, annyira nem vészes.
- Ne sértegesd! Nekem nagyon tetszik! – mosolyogtam boldogan.
Rám vigyorgott hibátlan, ragyogóan fehér fogaival. Nagyon fiatalnak tűnt.
- Most a sajátomat bütykölgetem – büszkélkedett.
- Tényleg?
- Aha. Csak kevés a zsé hozzá – fintorgott.
Tettünk egy kört a kolesz körül, és már vissza is értünk a parkolóba. De nem szálltunk ki. Tovább beszélgettünk a furgonban.
- Hogy törted össze magad?
- Nem tudom, láttad-e ott azt az üvegajtót. Na, azon átestem. – magyaráztam. Szemmel láthatóan el volt képedve tőle.
- Hogyhogy nem vágtad össze magad?
- Nem tudom. Szerencsém volt. – válaszoltam, de magamban azt mondtam:
Valaki megmentett.
- Hát, ebben az autóban nem kell félned. Összetörhetetlen!
- Igen, azt én is azonnal észrevettem – mosolyogtam rá.
Röhej. Nem is ismerem ezt a srácot, de olyan jóhangulattal tölt el, hogy már most kedvelem.
- Ha meggyógyultál, lejöhetnél hozzánk, a rezervátumba!
- Rendben! – mondtam, már kiszállás közben, mert apám intett.
- Kicsim, ma este már utazom is haza, nem szeretném sokáig egyedül hagyni Judy-t, úgyhogy addig, ha nincs más programod, és nem fáj nagyon, akkor elmehetnénk valahova ünnepelni.
- Jól van!
- Akkor mi megyünk is. Jó szórakozást! – mondta Billy.
Apámmal jól meglapogatták egymást, aztán elbúcsúztunk, és az újdonsült autómmal kerestünk egy csendes kis vendéglőt. Persze apu vezetett.
Olyan jó érzés volt apámmal lenni végre egy kicsit, már úgy hiányzott.
Viszonylag hamar visszahozott a koleszbe, és tiltakozásaim ellenére, miszerint valószínűleg nem jöhet be, felkísért a szobámba, és megcsodálta a festményemet. Aztán hagyott pihenni, mert látta, mennyire kifárasztott ez a kis kiruccanás.
Tizenhét éves lettem. Egészen jó érzés. De az, hogy van egy saját furgonom, még jobb!
Ezzel a gondolattal aludtam el.

A hétvégém eseménytelenül telt. Azon kívül, hogy szombat reggel felhívtam Bianca-t, hogy most egy darabig nem tudok dolgozni menni, nem történt semmi.
És azon kívül, hogy Alice meglepett egy hajvasalóval, amit persze eszem ágában sem lett volna elfogadni, ha nem erőszakoskodik.
Alice néha nagyon ijesztő tud lenni.
Mikor megkérdeztem, mégis miért pont hajvasalót kaptam, mondjuk csoki helyett, két választ kaptam:
- Először is, mert a csoki nagyon szokványos ajándék. Másodszor is, mert szükséged van egy hajvasalóra.
És hogy ezt be is bizonyítsa, azonnal ki is próbálta a hajamon.
Az igazi meglepetést azonban a hétfő okozta.
Aznap Alice-nak el kellett mennie valahova, ezért Edward vigyázott rám. Ezen a napon látogattak meg először a barátaim.
Éppen előszedtem a füzeteimet, amikor kint kopogtattak.
Ahogy ajtót nyitottam, Ana, Angela, és Jessica ugrottak a nyakamba. Egyszerre. Könnybe lábadt a szemem, és sípolva vettem a levegőt a fájdalomtól. Mikor végre észrevették, elengedtek.
- Jaj, Bella, annyira sajnálom! Jól vagy? – eszméltek fel.
- Semmi baj. Gyertek be! – intettem.
Ők pedig, szófogadóan, libasorban besétáltak, és leültek Edward ágyára. Mindegyikük ölében pihent egy kisebb csomag.
Ó, jaj, ne!
- Hogy vagy? - kérdezték kórusban.
Én helyet foglaltam a széken, velük szemben.
- Köszönöm, már jobban. Már nem vagyok beteg, de a vállam átkozottul fájna, ha nem kaptam volna fájdalomcsillapítót – magyaráztam.
Olyan jól esett, hogy gondoltak rám, és feljöttek meglátogatni. De az ajándékoktól nem voltam elragadtatva.
- Tulajdonképpen mi történt veled? – érdeklődött Ana.
Elmeséltem nekik az egész esőben kóborlást, az átesést az üvegajtón, és a megfázást, persze Edwardot szépen kisatírozva a történetből.
- Mikor jöhetsz már suliba? – kérdezte Angela.
- Hát csak azt tudom, hogy meddig nem mehetek biztosan. A doki valami nyolc hónapról hadovált, de szerintem hamarabb bemegyek. Viszont 4 hónapig elvileg az ágyat kéne nyomnom.
- Hát ez elég nagy szívás! – értett velem egyet Jess. – Lesz mit bepótolnod.
- Apropó pótlás! Elhoztuk a leckét, meg amit eddig vettünk a suliban – magyarázta a szőke, és elővarázsolt egy halom füzetet az ajándékzacskóból. Felállt és letette az asztalomra.
- Ha valamit nem értesz, szívesen segítek! – ajánlotta Angela.
Egyetértésképpen bólintottam.
- Írtunk valamiből? – kérdeztem.
- Fizikából, meg művtöriből.
- Ó, ne már. Nem elég hogy az eddigi anyagot be kellett magolnom, és majd valamikor felelnem belőle, de majd a dolgozatot is be kell pótolnom – sóhajtottam.
- Nyugi! Van egy csomó időd, hogy pótold! Amúgy, kikaptuk spanyolból a röpdolgozatokat. – magyarázta Jess.
- Az enyém hányas lett?
Sokáig néma csend honolt a szobában, csak a fürdőből hallatszott a víz csobogása. Edward zuhanyozott.
Míg Jessica a jegyemen törte a fejét, én rájöttem, hogy Edward bármelyik pillanatban kijöhet a fürdőszobából, a barátnőim pedig itt vannak, és ez valamiért nagyon zavart. Ettől a perctől fogva már nem is tudtam másra koncentrálni, csak figyeltem a fürdőből kiszűrődő hangokat.
- Nem tudom, de van e-napló. Megnézheted az összes jegyedet, amit kaptál, a suli honlapján. Bekapcsolod a laptopot? És akkor megmutatom. Meg azt hiszem, a tanítás rendjét is meg tudod nézni rajta, hogy mikor mivel foglalkozunk, és hogy mikor miből írunk.
Mint a villám kapcsoltam be a notebookot. Áldottam az éget, hogy ilyen gyors.
A fejemben már készen is állt a terv.
Megnézzük az e-naplót, amíg Jessica elszórakozik vele, megkérdem a lányokat, hogy mi az a kezükben, esetleg elmesélem, hogy kaptam egy autót, de utána elküldöm őket valamilyen ürüggyel. Minden esetre, nem találkozhatnak Edwarddal ilyen közelről. Nem, nem és nem! Az teljességgel ki van csukva! Egyszerűen nem engedhetem meg!
Csak azt nem tudtam még, hogy miért nem.
Jess odaült az íróasztalhoz, és megnyitotta oldalt, de arra panaszkodott, hogy nem látszik semmi a fény miatt, ezért megkértem Ana-t, hogy húzza el a nem rég felszerelt függönyt, így elsötétítve a szobát.
Azonnal kellemes hűvösség zuhant ránk. Míg a göndör belépett a fiókomba, és rákérdeztem a csomagokra.
- Ja, ezeket neked hoztuk! – nyújtotta át Ana a sajátját. – Egy maci van benne, csoki, meg egy jobbulást kártya.
Átvettem a díszszatyrot, adtam neki érte puszit, fél szemmel belekukkantottam, és már le is tettem az ágyam mellé.
Angelával és Jessicával is így jártam el. Angie is egy plüsst adott meg egy kártyát, Jessie meg egy nagy bonbont, és egy gyógyulj meg képeslapot nyújtott át.
Megnéztem a jegyeimet, spanyolból négyest kaptam, és grafikából a tanár leosztályozta a legutóbbi órai munkámat, arra ötöst kaptam. A többi jegyet már nem volt időm meglesni, mert hallottam, ahogy a fürdőben eláll a vízcsobogás, és én azonnal felpattantam, hogy kitereljem a lányokat a szobából, de már késő volt.
Nyílt az ajtó, és kilépett rajta egy meztelen Edward.
Illetve csak majdnem meztelen, láthatóan a lányok legnagyobb bánatára. Nyilvánvalóan sajnálták, hogy ott van az a bizonyos törölköző az Adonisz testén.
Még én is szájtátva néztem, ahogy nedves hajából indulva csorog végig a víz tökéletes, gőzölgő testén.
Erőnek erejével bezártam a számat, és megpróbáltam távozásra bírni a lányokat, de ők csak álltak ott, és bámultak, gyönyörű szobatársam pedig úgy csinált, mintha csak most vette volna észre, hogy nincs egyedül, de még ekkor sem zavartatta magát.
- Na de Edward! Nem egyedül laksz itt, nem szaladgálhatsz a közös szobánkban félmeztelenül! – rivalltam rá.
Amint kiejtettem a számon a szavakat, máris megbántam, mert úgy éreztem magam, mint egy komplett idióta. Teljesen zavart voltam, és ő is világosan láthatta, hogy abszolút nem tudok mit kezdeni a helyzettel.
- Bocsánat, elfelejtettem bevinni a ruháimat. De már megyek is vissza, ha ennyire harapós vagy ma! – mosolygott rám, és úgy elkezdett remegni a térdem, hogy majdnem összeestem.
- Sziasztok, lányok! És még egyszer bocsánat! – dobott feléjük is egy szívdöglesztő mosolyt, és immár a ruháival együtt, visszavonult a fürdőbe, engem pedig majdnem megevett a féltékenység.
Mellettem Jessica nyögve roskadt az ágyra és teljes testével elterült rajta. Angela és Ana pedig még mindig szemüket meresztve álltak egy helyben, és az ajtót bámulták.
Leráztam magamról a csodálatot, és meglengettem a kezem a lányok szeme előtt.
Ana szólalt meg először.
- Nem csodálom, hogy nem akarsz iskolába jönni! Jó program 24 órán keresztül összezárva lenni egy ennyire helyes sráccal! – mondta szemöldök emelgetve, és az „ennyire” szót hangsúlyozva.
- Nem mindig olyan kellemes a társasága! – förmedtem rá. – Egyszer próbálj meg te eltölteni ennyi időt vele!
- Jó, én benne vagyok! – vállalkozott Jessica.
Ekkor kapott el igazán a féltékenységi roham. Csak nem tudtam miért is vagyok féltékeny arra, ami nem az enyém.
- Na, tűnés innen! Valahol máshol csorgassátok a nyálatokat! Alice most takarított! – morogtam szélesre tárva előttük az ajtót.
- Már a többi Cullennel is jóban vagy? – guvadtak ki Jessica szemei. – Nem akarsz nekem megszervezni egy randit valamelyikkel?
- Tünés! – mutattam az ajtóra.
- Megyünk, nem akarunk a terhedre lenni. Megértem, hogy csak magadnak tartogatod Edwardot! De azért ne legyél mohó! – nevetett kacéran Angie, és kitolta két barátnőjét az ajtón.
Paprika piros lettem, egyrészt a méregtől, másrészt a zavartól, mert teljesen igaza volt. Mielőtt még rájuk vághattam volna az ajtót, Jess még bedugta a fejét, és egy kaján vigyor kíséretében annyit mondott: - Még benézünk!
Mikor Edward –immár ruhában- kijött, némileg lenyugodtam, de még ekkor is zavarban voltam kicsit a történtektől. És ez láthatóan örömmel töltötte el a Cullen urat.
Felfújt, nagyképű, felvágós hólyag! – gondoltam magamban, s ettől máris jobban éreztem magam.
- Edward, beszélnünk kell! – kezdtem el, csak nem tudtam, hogy folytassam.
- Miről?
- Erről az előbbi… hogy félmeztelenül járkálsz a szobában! – e szóra azonnal elöntött a forróság. – Néha tekintettel lehetnél, rám, és a vendégeimre is.
- Már mondtam, hogy sajnálom, de kint felejtettem a ruháimat. – magyarázta.
- Aha, szóval Mister Tökély véletlenül kint felejtette a cuccát – pattogtam.
- Néha te is kint felejthetnéd! – mondta ezt olyan felháborítóan kajánul, hogy a torkomon akadt a szó.
Megpróbáltam nem tudomást venni arról, amit mondott, de vörös arcom elárult, és a gondolataim ezeket kiabálták: Úristen! Szívdöglesztő! Elájulok! Agyvérzés! Belehalok!
De azért dadogva folytattam: - És ha kint felejted a törölközőt, akkor a nélkül jössz ki? – tettem fel, nyilvánvalóan a helyzetemre nézve a lehető legeslegrosszabb kérdést.
- Mi mást tehetnék? Te a helyemben dekkolnál egész nap a mosdóban, amíg ki nem mennék a szobából? – kérdezett vissza.
- Hát persze! – vágtam rá. – Vagy megkérnélek, hogy add be nekem.
- Ez egy jó ötlet! Szóval az előbb is ezt kellett volna tennem? Ki kellett volna kiáltanom nektek, hogy az egyik lány legyen szíves, és hozza be nekem a cuccaimat?
- Én nem ezt mondtam! – kapott el újra a sárga szörny, mire Edward elmosolyodott, és megrántotta a vállát.
- Nyugi! Többet nem fog előfordulni!
- Hát nem is, mert többet nem fogom beengedni a lányokat, ha te is itt vagy! – ahogy kimondtam, rögtön a szám elé is kaptam a kezem, mert elárultam magam. Elpirultam, és zavaromban lesütöttem a szemem. Nem mertem Edwardra nézni. De még láttam, ahogy egy pillanatra kiül a megdöbbenés az arcára, majd lágyan elmosolyodott, és közelebb lépett hozzám.
Szívem őrült tempóba kezdett, és én kezdtem elveszteni az eszem. Egy pillanatra fölsandítottam, de rögtön meg is bántam, mert elnyelt a végtelen, gyönyörű arany szempár.
- Miért zavar téged ez ennyire, Bella? – a nevemet puhán, lágyan ejtette. A térdem kocsonyává vált. – Engem nem zavar, ha egy szál törölközőben látsz, és az se, ha téged látlak így - tette hozzá. - Gondolom te is láttál már félmeztelen, megkockáztatom, talán még meztelen férfit is.
Néma fejrázással válaszoltam, mire folytatta.
- Van két lány testvérem, és én is láttam már félmeztelen nőt. Ne csinálj ebből akkora ügyet!
Jobb kezét az állam alá csúsztatta és végigsimított rajta hideg ujjával.

- De ha ennyire zavar, ezen túl jobban odafigyelek majd erre. Oké? – az utolsó szót, szinte csak lehelte. Arca olyan közel volt már az enyémhez, hogy megcsapott édes illata. Annyira türelmetlen voltam már, annyira akartam, és vágytam rá, hogy közelebb léptem, de -mai napig nem értem hogyan- időben észhez tértem, és rám nem valló módon, életemben először sikerült előnyömre fordítanom a helyzetet. Ajkaim a füléhez értek, úgy suttogtam: - Rendben!
Elhúzódtam, és rá se hederítve leültem a laptopomhoz.
Edward megkövülve állt még ott vagy egy percig, én pedig jót kuncogtam magamban, de közben szégyelltem is magam, azért a buja hangért, amit megütöttem.
Még mindig égett az arcom, s dobogott a szívem, de már nem ijedtem meg ettől. Sőt, kellemes izgatottságot okozott az érzés, s már tudtam, hogy mit akarok: Őt magát!
De azért közben a fejemben ordítottam.
Te jó ég!

Na hát ez volt az friss. remélem tetszett. Itt már látszik, hogy mennyire szeretném végre összehozni őket. Sajnos még én sem tudom, hogy mennyit kell rá várnotok!
Igyekszem a frissel! Puszi^^