16. fejezet: Tisztázás

Kesdves olvasóim, íme itt az újabb fejezet^^ Nekem nagyon tetszik, örömmel írtam :) Sok jó zenét találtam, ami inspirált, majd valamit kitalálok, hogy megtudjátok hallgatni azokat, amik segítik a történet haladását. :) Remélem nem haragszotok nagyon az szünetért. De ha még is, akkor is szeretném tovább folytatni a ficcet^^
Jó szórakozást :)

"Álmodj néha rólam, és én ott leszek Veled,

ha megérint a hajnal, korábban ébredek.
Szólj néha hozzám, ha hiányzom Neked,
keress álmaidban, és én ott leszek Veled!"

    A hetek teltek, és Edwardot egyre ritkábban láttam, viszont Alice lassan tényleg beköltözött hozzám. Nem bántam, hogy Alice itt van, szerettem a társaságában lenni, mindig odafigyelt rám, és nagyon kedves volt, bár néha kicsit erőszakos. Például, mikor reggel felébredtem, első dolga volt „rendbe szedni” –ahogy ő fogalmaz. Ez abból állt, hogy minden nap előre kikészítette a ruhámat és kitalált valamilyen frizurát. Nekem pedig csöndben tűrnöm kellett, ahogy kicicomáz. De azt el kell ismernem, a végeredmény jól szokott sikerülni.



Minden esetre, Alice hasznos segítség volt a számomra. A tanárok –nem is csoda- nagyon szerették Alice-t, és ő könnyű szerrel megszerezte az órai anyagokat, mindig tudtam mikor miből írnék dolgozatot, és Alice még felkészülni is segített. Vele nagyon hatékonyan ment a tanulás. Egy idő után pontosan lépést tartottam az összes órai anyagunkkal, és a beadandó házikat, amiket leosztályoztak megcsináltam, hogy aztán Alice készségesen odaadhassa a tanároknak –ha nem készültem el vele időben, jól leteremtett. Sőt még azt is megbeszélte velük, hogy amint a doktor engedélyt ad a járkálásra, bemegyek és bepótolom az dolgozatokat.


- Komolyan Alice, fantasztikus vagy! Nem is tudom, hogy intézted ezt mind el! – mondtam.


- Ugyan, semmiség volt! – mosolygott.


Kedveltem Alice-t, de hiányzott Edward, és néha azon kaptam magam, hogy már nyitom is a számat, hogy megkérdezzem, ő hol van, miért nem látom már napok óta? De ezt nem tehettem meg, úgyhogy ilyenkor végül valami másba kezdtem bele.


Aztán egy nap, miközben én a környezetvédelem házi dolgozatomon munkálkodtam, ő maga hozta fel a témát.


Az ágyon ült törökülésben, és mint mindig, engem figyelt. Mikor megszólalt, meglepődtem, hogy nem a szokásos „Nem fáj a vállad?”, „Hozzak valamit?”, „Megy egyedül is?” kérdések egyikét tette fel.


- Tudod Bella, mióta megismerkedtél a bátyámmal, megváltozott.


Komoly arcot vágott, majdhogynem töprengőt. Én elámultam.


- Ezt hogy érted?


- Hatással vagy rá.


- Én? Ne hülyéskedj, Alice! –mondtam, mintha nevetséges lenne még a feltételezés is, de közben összeszorult a szívem. Nagyon szerettem volna, hogy így legyen.


- Hát, nem tudom, Bella. Mióta megjelentél, furcsán viselkedik, és magam sem hiszem el, de úgy gondolom, az a fene fagyos szíve kezd felolvadni, és ennek csak te lehetsz az oka. A nővéremet teljesen kiakasztja, Jasper is rosszallja a viselkedését, de én és Emmett... hát, hogy is mondjam, támogatjuk, akármi is sül ki ebből. Esme majd kibújik a bőréből, ha Edwardra néz, Carlisle pedig teljes mellszélességgel kiáll mellette, akárhogy dönt.


- Már ne is haragudj, Alice, de miről beszélsz?


Ott ültem a széken, csodálkozva, hogy ez a kis tündér ilyen hírtelen megnyílt előttem, és én egy szavát sem értem. Pedig éreztem: fontos, jelentőségteljes dolgot mond. Olyan gondolatokat oszt meg velem, amik nagyon bensőségesek, és éppolyan sérülékenyek is.


Rám emelte ragyogó karamella szemeit, mintha mondani akarna valamit, mintha ott lenne benne a válasz ebben a mély aranytóban, csak alá kéne merülnöm és kiemelnem. De hogyan?


- Alice! – szóltam rá.


Elfordította a fejét, a kapcsolat megszakadt és a varázslatos pillanat odalett.


- Kedvel téged – sóhajtotta.


Keserű nevetésben törtem ki.


- Tudom, hogy a bátyám néha nagyon pokróc tud lenni…


- Ha csak pokróc lenne – szakítottam félbe – de néha egyenesen sértő. És teljesen összezavar. Az egyik pillanatban még készségesen segít, vigyáz rám, a másik pillanatban remeg a dühtől. És olyankor rám dühös! Tudod, milyen rossz érzés, mikor ok nélkül ilyen durván elutasít? – fakadtam ki. Alice készségesen végig hallgatott, még mindig az ablakon kibámulva, de mikor elhallgattam, onnan folytatta, ahol abbahagyta.


-… de ez csak azért van, mert felbosszantja, hogy így felkavarod az érzéseit. Olyan közel vagy hozzá, hogy sebezhetőnek érzi magát tőle. És ilyenkor a kegyetlenségével csak próbál távol tartani téged magától. De nem tud sokáig el lenni. Képtelen rá. Szüksége van a közelségedre. Csak nem hajlandó elfogadni a tényt. Próbáld megérteni, és ne erőltesd!


Újra rám nézett, és a szeme olyan kérlelő volt, hogy nem tudtam mit mondjak neki.


- Bella, a bátyám már nagyon régóta magányos, próbál nem kötődni senkihez rajtunk kívül. Az érzéseit már régóta képtelen kimutatni. De mostanában más… Fejlődik! És ezt olyan jó látni.


Én, sóbálvány módjára ültem ott, próbáltam feldolgozni a hallottakat, megérteni, összerakni a képet, de legfőképpen elhinni.


Olyan jól esett, mert azt hiszem, valami ilyesmit szerettem volna hallani. Hogy szüksége van rám, és nem én vagyok szánalmasan hülye.


Meleg, bizsergető érzés fogott el, olyan reményteli voltam, hogy ugrálni tudtam volna. Halvány, remegős mosoly kúszott az arcomra, de hamar el is szégyelltem magam miatta. Mégis mit képzelek?


- És akkor, most hol van? – kérdeztem immár bosszúsan.


- Bella, mondtam, hogy próbál távol maradni tőled. Néha nem jön be hozzád, napokig átnéz rajtad, és ő ettől erősebbnek képzeli magát – forgatta meg a szemeit. – de mindig visszatér.


- Alice!


- Hmm?


- Miért mondtad el mindezt nekem?


- Mert a te döntésedre is szükség van. És ahhoz hogy dönthess, biztosnak kell lenned Edwardban – mondta, újra mélyen a szemembe nézve.


Megint olyat mondott, amiből aztán egy szót sem értettem, de inkább hagytam.


Ezután nem említette többet Edwardot, és én se. De az agyam folyton ezen kattogott. Próbálta összerakni, megérteni, hogy miről is beszélt Alice.


A napok pedig egyre teltek, és Edward még mindig sehol sem volt. Abban viszont biztos voltam, hogy bejár az iskolába. De azt nem tudhattam, a kollégiumban alszik-e.


Alice azt mondta, a házuk negyed órára van innen kocsival, úgyhogy egyértelmű, hogyha Edward el akar kerülni, nyugodtan haza mehet estére.


De… lehet, hogy itt van minden este, tőlem egy szobányira. Lehet, hogy lent reggelizik, ebédel és vacsorázik a testvéreivel az étkezőben, csak én olyankor itt rohadok ebben a szobában, bekötött karral, tele gyógyszerezve, és nem láthatom őt.


Nagyon elegem volt már ebből a törésből. Soha nem sérültem még meg úgy, hogy az ennyire akadályozzon. Őrjítően rossz érzés, hogy ilyen tehetetlen vagyok, és hogy mindenben valakinek a segítségére szorulok. Nagyon reméltem, hogy most már hamar lekerül rólam a kötés, és újra járhatok suliba.


Átlapoztam a hordozható naptáromat, és kiszámoltam, hogy mióta vagyok ágyba parancsolva. A balesetem nyolcadikán volt, és a doki azt mondta, egy hónap múlva újra megnézi, hogy van a karom. Ma ötödike van, úgyhogy egészen biztosan lemehetek a gyengélkedőbe, hátha ma is rendel. Ha nem, akkor majd Alice felhívja nekem és megnézi a vállam. Igen.


Csak azt nem tudtam, ez hogy segít rajtam, hiszen Carlisle megmondta, 8 hétig fekvő beteg vagyok. Elvileg még annyit se lenne szabad talpon lennem, amennyi ideig tanulok, de hát olyan unalmas itt egyedül. És Alice mindig felébreszt, mielőtt suliba menne, úgyhogy még csak azt se mondhatom, hogy legalább sokáig alszom. Az mondjuk igaz, hogy hétkor már lefekszem, miután Alice odaadja az aznapi anyagot, megvacsoráztat, és megfürdet. És nap közben is pihenek pár órát, ha nagyon kifáradok.


Nem maradt hát más választásom, mint hogy várok addig, amíg teljesen fel nem gyógyulok. Mászkálni képtelen vagyok, az időt pedig nincs hatalmam befolyásolni.


Elhatároztam, hogy nekiállok a következő kötelezőt elolvasni. El is kezdtem, és talán a harmadik fejezetnél tartottam már, mikor a szemem az órára tévedt. Fél tizenkettő. Lehetetlen, hogy én még akár csak egy órát is tovább olvassak. Elegem lett a bezártságból. Elegem lett Alice felügyeletéből –bár ő éppen az iskolában ült valamelyik óráján. És elegem lett Edwardból. Mi a frászért nem tud beköszönni néha? Úgy szeretném látni őt!


Félredobtam a könyvet, nem is érdekelt hova esik, bevettem egy tylenolt, cipőt húztam, és elindultam. Hogy hova? Fogalmam sincs. De a slusszkulcs a zsebemben lapult, és hatalmas kísértést jelentett a számomra. Először úgy gondoltam, jó kislány leszek, és csak sétálok egyet a kollégium környékén. De ahogy a fejembe villant Edward gyönyörű arca, és szigorú hangja, miszerint vissza kéne mennem a szobámba, elöntötte a lila köd az agyam, és a parkoló felé irányítottam a lépéseimet.

(Alice szemszöge)

Egy üres mellékút. Csak egy piros Chevy, és egy Volswagen haladnak rajta. A Volswagenesnek sürgős dolga van, siet. A Chevy lassan megy, a vezetője ráér. Bella! Majdnem felsikoltottam ijedtemben, de éreztem, hogy Jasper megszorítja a karom. Csak ő lehet, Jasper segít, nem kell aggódnom, hogy lebukom. Vissza kell térnem a látomásba, mielőtt késő lenne.


Megerőltettem magam. Kerestem, Bellát. és sikerült megtalálnom. Dühös lettem. Vezet. Vezet! Őrült lány, azt hiszi, ezzel segít magán? Jaj, ne a másik sofőr előzni akar, de jön a kisbusz, szemben. Nem fogja észrevenni, csak Bella, és le fogja sodorni őt az útról… Ne!


Újabb erős szorítás, és én újra a padban ültem, csöndben, zihálva. Mellettem a szerelmem, aggódó arccal. Meg fogja kérdezni mi történt. Megráztam a fejem, mert a tanár mindjárt idejön, hogy megkérdezze Jasper véleményét. Sürgetett az idő, valamit tennem kellett… de mit?


Jasper felelt, a tanár visszaindult a helyére. Mint a villám leírtam, mi van. Jasper annyit válaszolt, keressem Edwardot. Kérjem!

(Bella szemszöge)

Kivágtam a furgon ajtaját és bekászálódtam. Ahogy a volán mögé ültem, a világos, dohány és borsmenta illatú bőrülésre, elöntött a nyugalom, és az elszántság. Határozottan meg voltam győződve róla, hogy tudok vezetni ilyen állapotban is. Igaz, csak egy tablettát vettem be, mert féltem: kettőtől túl kába lennék, és az okozna balesetet, a fájdalmam mégis határozottan csökkent.


Végig simítottam a műszerfalon, kezeim a sebváltóra és a kormánykerékre helyeztem, lábam a gázra, vettem egy mély levegőt és elfordítottam a slusszkulcsot. A motor –akár egy vén medve- dörmögve életre kelt, én pedig gázt adtam. Meglepően könnyen ment. Kikanyarodtam az útra, és azt se tudva merre megyek, hajtottam. A motor 100nál fuldokolni kezdett, úgyhogy kilencvennel hajtottam végig. És nagyon jó érzés volt.


A saját kocsim. Elmosolyodtam. Annyira jó érzés volt kiszabadulni, hogy nem érdekelt mit szólna most apám.


Nem is néztem merre megyek, csak hajtottam, egyenesen, vagy éppen amerre az út vitt. Letekertem félig –mert csak addig sikerült- az ablakot, élvezve, ahogy beárad a friss sós levegő, és a hajamat emelgeti a vállam felett. A gondolataimba merültem.


Hol lehet? Miért? Miért nincs itt? Miért kerül engem? Hiába bíztatott Alice –azt sem tudom mire-, nem voltam képes bízni. Hogy bíznék meg benne, mikor így viselkedik? Annyi fájdalmat tud okozni egy szavával, mint amennyit ez az átkozott kulcscsonttörés nem.


- Tisztáznom kell magammal, mi a helyzet, mert ez így nem mehet tovább – mondtam magamnak.


Először is, mit akarok?


- Nem tudom.


Tőle, mit akarok?


- Őt magát!


Felsóhajtottam, Ez így nem lesz jó, máshogy kell hozzáfognom.


Mit érzek?


- Hiányzik.


Remek, remek, ez már valami. És akkor mit érzek, mikor a közelemben van?


- Őrületet. Tébolyt, mert nem érhetek hozzá, pedig egy karnyújtásnyira van tőlem.


És mikor hozzámér?


- Tüzet. Perzselő tüzet, ami elönt, ami azt mondja: Többet! Többet!


És ha a szemembe néz?


- Elakad a lélegzetem. Elrabol, mintha tovaröpítene a múltamtól, a jelenemtől és talán a jövőmtől. Olyankor csak ő van, és úgy érzem, ellátok a világ végéig. Néha olyan, mintha érezném, amit ő érez.


Mit szokott érezni?


- Éhséget. Vadságot. Vágyat. Megfékezi magát. Mindig tesz felém két lépést, és egyet vissza.


De hát az jó! Akkor egyre közelebb kerül hozzád, és akárhányszor lép vissza egyet, a végén úgyis odaér hozzád.


- De bánt, amit csinál.


Túl érzékeny vagy! Tarts ki mellette, lássa, hogy elszántan akarod őt!


- De akármikor azt mondhatja, elég!


Akkor azt mondja. De te akkor is megtettél mindent. Ez a lényeg. Próbáld meg! Muszáj, mert ha nem kockáztatsz, biztosan nem nyerhetsz.


És már úgy is nyakig benne vagy.


- Ezt hogy érted? – hördültem fel, és megszaladt a féken a lábam. Szerencsére egy kihalt mellékúton haladtam, úgyhogy nem történt semmi baj, de azért megijedtem.


Veszélyes ez. Így elmerülni a gondolataimban, miközben vezetek… Ráadásul ilyen állapotban. Akármilyen elszántan is indultam el a parkolóból, tisztában voltam vele, hogy nem lenne elég erőm félrehúzni a kormányt, ha úgy adódna, úgyhogy kerestem egy helyet, ahol letehetem az autót, és sétálni kezdtem.

(Alice szemszöge)

Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy Bella ilyen okos, és inkább félreállt. Az órának hamarosan vége, utána megyek, mert ha még egyszer kocsiba szál, elevenen megnyúzom… felelőtlen.


Már épp visszatértem volna az órára, mikor újabb „roham” kapott el.


Edward megy érte. Nem. Én is kellek, hogy haza hozzam a kocsiját.


Rendben – üzentem neki. És ekkor megszólalt a csengő.

(Bella szemszöge)

Szóval hogy értem ezt? Érzek iránta valamit…


- Gyengéd érzéseket táplálok iránta.


Hihetetlen, hogy újra és újra el kell jutnom eddig a pontig, és mindig az eszembe vésni.


Szóval ezt tisztáztam magamban. Tudom, hogy mit érzek iránta. És most? Vajon mit érezhet ő? De ez felesleges kérdés, mert nem tudhatom. Akkor mi legyen a következő gondolat?


Mit akarok tőle?


Szeretném, ha többször láthatnám. Szeretném, ha visszaköltözne. Szeretném, ha kedvesebb lenne velem. Szeretném, ha barátok lennénk. Szeretném, ha megismerhetném. Szeretném, ha bízna bennem. Szeretném, ha benne is fellobbanna valami.


Rendben. És utána? Nem tudhatom, mi lesz utána. Azt sem, hogy meddig válnak valóra a kívánságaim, de bízni bízhatok. De nem reménykedhetsz. Miért? Azért, mert túlságosan fájdalmas.


De én reménykedem. És kedves leszek vele. Feltéve, ha ő nem lesz bunkó. Vagy inkább megmutatom neki, hogy felesleges ez az óvatosság.


Ahogy befejeztem a magammal való vitázást, rádöbbentem, hogy fogalmam sincs, hol vagyok, és hogy merre megyek. A kocsit is magára hagytam, és nem voltam biztos benne, hogy bezártam.


Megálltam és körülnéztem. Pálmafák közt kanyargó alig látszó kis ösvényen haladtam. A furgonhoz biztosan visszatalálnék, azzal nem lenne probléma. De hogy jutok vissza a kollégiumba?


Lényem akaratosabb énje tovább hajszolt. Nem akaródzott megállni. És végül is nem mindegy, hogy most vagy egy óra múlva gondolkodom el ezen?


De.


Úgyhogy továbbhaladtam, és más dolgom nem lévén, Edward viselkedését kezdtem boncolgatni.


Mi értelme van annak, hogy így viselkedik? Mit akar ezzel elérni? És én hogy akarom elérni azt, hogy bízzon bennem? Őszintének kell vele lennem. Nem szabad állandóan haragudnom rá. De hát, ha egyszer olyan bunkó!


Nem baj, majd Alice segít nekem. Remélem. És ha a hullámverés nem segít… Micsoda?


- Hullámverés – ámultam el.


Itt vagyok a tenger mellett. Megszaporáztam a lépteimet, persze csak annyira, nehogy orra essek, és nem sokára kiléptem a fák közül. Hófehér, selymes homokrész terült el a tiszta, felkavaratlan víz előtt. Kis, félkör alakú partszakasz volt ez. Egyik oldalon kisebb sziklákkal, és bent a vízben, messzebb is kiálló, de sima felületű sziklák magasodtak. Tanultuk földrajzból, azt hiszem abráziós toronynak hívják őket. Ezek mutatják a part eredeti határát. És valószínűleg egy abráziós fülkét, vagy kaput is rejt.

(a sziklás part)

Elámultam. Igazából nem különbözött nagyon Florida többi partjától, vagy strandjától, csak annyiban, hogy nyugodt, volt. Mondhatni szűz. Az ösvény se volt teljesen kitaposva. Nem sok ember ismerheti ezt a helyet. És ez volt a legszebb benne. Hogy üres volt. Csendes, békés. Egy lábnyom se tarkította a homokot.

Mióta itt vagyok, már automatikus szokásommá vált kibújni a cipőmből, szandálomból, ha homokos részhez értem. Egyszerűen annyira fantasztikus érzés a meleg homokban lépdelni, hogy az ember ki kívánkozik a lábbelijéből.

Elindultam hát a víz felé, és örömmel nyugtáztam, hogy az én lábam nyoma az egyetlen, ami tisztáson található.

A hely olyannyira érintetlen volt, hogy az üveg átlátszóságuvá csiszolt gyönyörű kis kavicsok is a parton feküdtek, érintetlenül.

Feltelepedtem az egyik sziklára, felhúztam a lábam, ráhajtottam a fejem, és ebben az eufórikus állapotban kezdtem el Edwardon rágódni.

Mindenről, ami gyönyörű, vagy csak egy kicsit is különös, ő jut az eszembe. Rá emlékeztet. Ilyenkor szeretném, ha mellettem lenne, hogy együtt élvezhessük valaminek a szépségét, vagy csak összehasonlíthassam az övével. Boldogan nyugtáznám, hogy nem, ez a hely sem haladhatja meg Edward kápráztatóságát. Lehetetlenség. De azért szép volt.

Vajon, most már semmit, nem fogok tudni úgy értékelni, mint eddig? Mert ugye semmi nem lehet jobb, szebb, fontosabb, mint ő. Ő tökéletes. Ez tény. Mellette eltörpül minden, amit eddig különlegesen értékesnek tartottam volna.

Sokáig ülhettem ott, azon a nagy kövön, mert a gyomrom korgására riadtam.

- Haza kellene mennem – mondtam csak úgy magamnak, de valaki felelt rá.

- Bizony ám!

Belesajdult a szívem, olyannyira édes volt a hang, a belőle kiáradó bosszúsággal együtt is. Annyi érzés öntött el. Olyan boldog voltam, annyira örültem neki, hogy nem érdekelt, hogy nincs joga haragudni rám. Megfordultam, és megláttam tökéletes, szilárd alakját az ösvény végén. A szeme szikrát szórt. Egyértelműen nem helyeselte az ittlétem, de nem érdekelt. Eljött értem. Az sem érdekelt, hogyan talált rám, hisz azzal hogy itt van, egy pár kívánságom máris teljesült. Aztán egyszer csak Alice lépett mellé, ugyanolyan bosszús képet vágva, és leparancsolt a szikláról. Én pedig örömmel kászálódtam volna le róla, ha sikerült volna. Attól hogy ott volt, hogy rám nézett, hogy éreztem a belőle áradó energiát, megzavart, és úgy remegett a kezem-lábam, hogy képtelen voltam lejönni onnan. Mikor egy hideg kéz ért a derekamhoz, fellobbant bennem az öröm, de a testem nem reagált rá. Alice vett le –meglepő könnyedséggel-, nem Edward.

Az úton a kocsim felé, csak Alice szólalt meg. De belőle dőltek a szavak. Nagyon leszidott, és vagy harmincszor elmondta, mennyire felelőtlen húzás volt ez tőlem. De, épp hogy csak egy kicsit mozgatta meg bennem, a bűntudatot és a szégyent. Nem is sokat fogtam fel abból, amit monddott, mert egész végig Edward hátát és tarkóját tanulmányoztam.

Egyszerűen nem tudtam betelni vele. Nem volt elég az, hogy ott van. Hetek óta nem láttam, és most hogy itt van, egyszerűen nem volt elég belőle. Észre sem vettem, hogy egész úton a számat harapdálom, csak mikor már fájni kezdett.

Az ösvény végén, a furgonom mellett az ő csili-vili Volvója állt. Hát persze. Szomorúan vettem tudomásul, hogy nekem a saját kocsimmal kell mennem, úgyhogy arra irányítottam a lépteimet.

- Te hova mész? – kapta el a galléromat Alice.

Azzal a lendülettel, amivel visszatartott, Edward autója felé fordított.

- Na, nem! – hördült fel a tulajdonosa. – Te viszed vissza!

- Nem, Edward! Nem vagyok hajlandó egy légtérben tartózkodni, vele. Nem is figyelt rám, azt se tudja, mit mondtam neki idáig! – panaszkodott.

- Már nem azért, Alice, de én se nagyon tudom – vigyorgott rá pimaszul Edward.

Alice, láthatóan felhúzta az orrát ezen. Kivette a kezemből a kulcsot, sarkon fordult, és elhajtott.

Ketten maradtunk. Nem mutattam, de a szívem repesett az örömtől.

Indulatosan kinyitotta nekem az ajtót –„csak mert úriember vagyok”arckifejezéssel, és be is vágta.

Gyorsan hajtott, mint mindig. És az út vészesen fogyott alattunk. Muszáj volt megszólalnom.

- Hogy találtatok meg? – kérdeztem csevegősen.

Ő rám nézett, de úgy, mint aki mindjárt agyon csap.

- Mégis hogy gondoltad, hogy a volán mögé ülsz? El tudod te képzelni, mi minden történhetett volna veled? – hagyta figyelmen kívül a kérdésemet.

- Alice is valami ilyesmit mondott – válaszoltam vidáman.

- Bella, ez nem vicces! – emelte fel a hangját. – Egyáltalán miért jöttél el?

- Gondolkozni akartam.

- Az isten szerelmére, mégis min? – kelt ki magából.

- Rajtunk.

A fejezetben szereplő hely, egészen biztosan nem létezik, pláne nem Floridában, mert a homokos, lapos tengerpart, és a távolabb kiemelkedő abráziós torony, egyszerűen nem összeegyeztethető, de ez egy történet, és én most ezt a fölrajzilag összeegyeztethetetlen helyet álmodtam ide nektek, és Belláéknak.

Remélem, örömötöket leltétek a fejezet olvasásában. Igyekszem, a frissel. Sziasztok. 

Megdermedt a toll a kezemben, a testem megfeszült, és éreztem, a tudatom megint messze repül a testemtől.