17. fejezet: Elutasítás

Íme, visszatértem másfél év után a frissel. Sajnálom, már tényleg nincs mentségem. Ne haragudjatok rám, csak olvassatok. :) Tényleg, most már komolyan szeretném rendszeresíteni a fejezethozást. Na de nem ígérgetek inkább, majd lesz ahogy lesz. Jó olvasást!

- Rajtunk – fordultam felé komoly, de barátságos arccal.

Az autó alig észrevehetően megrezdült. Ezt csak onnan tudom, hogy általában Edward kezében a kocsi hangtalanul siklik az úton. Szinte repül, de fel sem tűnik, hogy a jármű alattam mozgásban van – annak ellenére, hogy 200-zal repeszt.

Arcára egy pillanatra palástolatlan meglepettség ült ki, de gyorsan rendezte vonásait. Észre sem vettem volna, ha nem figyelem őt árgus szemekkel.

- Tessék? Ne haragudj, eddig soha nem volt még baj a hallásommal, de úgy tűnik ezt nem értettem tisztán – mondta fesztelen hangon, de a tekintete a visszapillantó tükörre rebbent. Alice-t kereste a szemével, teljesen feleslegesen. Az ősöreg Chevym már induláskor lemaradt, és ezt tudtuk mind a ketten.

Ismertem már annyira Edwardot, hogy tudjam, mire megy ki a játék. Valószínűleg azt hiszi, nagy erőfeszítésembe telt kinyögni, és erre építve zavarba akart hozni, hogy elbizonytalanodjak. De tévedett, és nem hagytam magam. Tisztán és érthetően, hidegvérrel ismételtem: - Rajtunk.

Hitetlenkedve rám meredt. Meglepte a viselkedésem és lehullt az álarca, amit mindig viselt.

- Biztos vagy benne, Bella? Jól gondold végig!

Volt valami fenyegető abban, ahogy mondta, és ezzel sikerült elbátortalanítania egy kicsit. De nem eléggé.

- Edward, ne játssz velem! – csattantam fel.

- Bella, te nem tudod, mit beszélsz! – meredt rám ingerülten.

- Az istenit, legalább egyszer ne tegyél úgy, mintha belelátnál a fejembe!

Hangosan beszívta a levegőt, miközben újra az utat kezdte nézni. Elképesztően sok másodperc telt el, mire kifújta.

- Szóval min gondolkodtál? – kérdezte újra.

Azt hittem elölről kezdte, és elvesztettem a türelmemet.

- Már mondtam. Talán víz ment a füledbe?

- Konkrétabban. – Eresztette el a megjegyzésemet.

- Hát – most jött a neheze – azon, hogy mi van köztünk pontosan?

Na, csak kimondtam.

Egyszerre könnyebbültem meg és szolgáltattam magam ki. Sokat kockáztattam. Konkrétan a büszkeségemet vágtam sutba, csak hogy Edward kénye-kedvére játszhasson az érzelmeimmel.

Jobban megbántott a reakciója, mint amire felkészültem: nevetni kezdett.

Képem elfancsalodott, és én is hangosan beszívtam a levegőt, hogy aztán reszketegen kieresszem.

- Kegyetlen vagy! – vágtam oda. Erre eltűnt a vigyor az arcáról és rám bámult.

- Ne hogy elsírd magad!

Megráztam a fejem, nehogy elcsukoljon a hangom.

- Hát szobatársak vagyunk – mondta békülékenyen.

- A viselkedésed nem erről árulkodik.

- Bella, mi nem lehetünk barátok!

- Ezt te mondod? Ne legyél már ilyen képmutató! Te jöttél utánam ma is.

- Jogos. Ne haragudj, néha elfelejtem.

Tartása merev lett, a szemét az útra szegezte.

- Mi van, ha azt mondom, nem is akarok a barátod lenni? – kérdeztem, mire fájdalom csillant a szemében, de sötét elégedettséggel bólintott.

- Hát azt nagyon jól teszed.

- Mi van, ha több akarok lenni, mint a barátod?

- Micsoda? – kapta felém a fejét.

- Edward vonzódom hozzád. Fáj, hogy állandóan eltűnsz, és szeszélyesen váltogatod a stílusodat, mikor velem beszélsz. Egyik nap kedves vagy, a másik nap meg vagy eltűnsz, vagy pokrócul viselkedsz. Kitekeredik a nyakam a hangulatváltozásaidtól. Döntsd már el, mit akarsz!

Semmit nem tudtam kiolvasni az arcából. Egy ideig némán vezetett, és én csöndben figyelve vártam.

- Köztünk nem lehet semmi!

Rosszul esett a bosszúság a hangjában, de nem hagytam magam.

- Ugyan miért nem?

- Mert nem vagyok hozzád való!

- Nem érdekel.

- Veszélyes vagyok, fogd már föl!

- Felőlem őrült is lehetsz, nem izgat!

- Akkor máshogy fogalmazok: Te nem vagy hozzám való!

Számítottam valami ilyesmire, de szíven ütött a válasza. Egy pillanatig nem kaptam levegőt.

- Igen, igazad van. Nem is tudom, mit hittem? Én csak… reméltem, hogy ez nem számít. Ostoba voltam, és a viselkedésed alapján azt feltételeztem, hogy az én hozzád való méltatlanságom ellenére… Mindegy! Nem kell, hogy a szobatársam legyél, ha nem akarsz. Majd lakom Alice-szal, vagy egyedül… Megértem, ha nyűg vagyok nektek. Állj félre, kiszállok. Alice majd felvesz.

- Elég legyen ebből! – csattant fel. Láttam rajta, hogy most már tényleg mérges. Nem értettem, miért.

- Most már végképp nem értelek!

Úgy éreztem, üres vagyok.

- Nem hagylak az út szélén. Ezt verd ki a fejedből! És hogy becsülheted le magad ennyire? Még hogy nyűg! Alice-nak! Ha ezt hallotta volna, biztos vérig sértődne. És hogy méltatlan vagy hozzám? Bella, hogy gondolhatsz ilyet? Hogy hiheted el, amit mondtam? Hiszen csak meg akartalak bántani, magamra akartalak haragítani, hogy ne akarj tőlem semmit, de nem azért, mert úgy gondolnám, hogy te bármivel is kevesebbet érnél nálam!

    Ekkor tűnt fel, hogy már a parkolóban állunk. Már majdnem elhittem, amit mond… majdnem.

- Még gúnyolódsz is. Remek!

Próbáltam olyan méltósággal kikecmeregni és becsapni az ajtót, ahogy csak testi korlátozottságom megengedte. Ez nem tudom, hogy nézhetett ki kívülről, én elég szánalmasnak éreztem magam.

Ahogy elindultam a kollégium felé, ajtócsapódást hallottam magam mögött. Nem tudtam, hogy követni fog-e, és nem is tudtam, hogy szeretném-e, hogy utánam jöjjön. Éppen most zúzták össze a reményeimet és még ki is gúnyoltak. Pontosan tudtam, milyen szánalmas vagyok, és mennyire nevetségesek az érzéseim, de azt hittem Edward úriember, és legalább úgy is kezeli majd az elutasításomat. Jó nagyon tévedtem.

Csak akkor jöttem rá, hogy valójában szerettem volna, ha Edward utánam jön, és ha nem is változik semmi, legalább ott van mellettem, mikor meghallottam a kerékcsikorgást. Megfordultam, és láttam, ahogy az ezüst volvó elhajt. Akkor már mindegy volt nekem. Hagytam, hogy a szememet maró könnyek kicsorogjanak. Nem tudtam látja-e még, hogy a szememet törölgetve leguggolok, és úgy sírdogálok, de őszintén, már nem is érdekelt.

Aztán eszembe jutott Alice. Igaz, tudtam, hogy a furgonom elég lassú, de nem lehettem biztos benne, hogy mikor érkezik meg, úgyhogy összeszedtem magam és felmentem a szobámba. Nagyon örültem, hogy tanítás van, így senkivel sem kellett összefutnom.

    Egy fél órán belül megérkezett Alice is. Már nem tűnt sértődöttnek, de azért, jól leteremtett.  Addigra sikerült összeszednem magam, úgyhogy azt gondoltam Alice mit sem tud az előbbi kis jelenetünkről Edwarddal. De én belül fel voltam dúlva. A visszautasítás nagyobb pofonnal járt, mint hittem, és bár próbáltam feldolgozni, aligha sikerült. Nem tudtam koncentrálni az aznapi tananyagra, amit a lány hozott, úgyhogy inkább megvalósításra juttattam a délelőtti tervemet.

- Alice, Dr. Cullen ma rendel? – kérdeztem hirtelen.

- Igen, szeretnéd, hogy lemenjünk hozzá?

- Az jó lenne. Úgy érzem, már bemehetnék a suliba legalább a dolgozatokat bepótolni – mondtam, és kierőltettem magamból egy mosolyt.

- Hát nem tudom Bella, azt mondta 2 hónapig elvileg feküdnöd kéne. De te 2 hetet sem voltál az ágyban – vonta össze finom szemöldökét – bár ha a vezetéshez elég jól vagy, gondolom a dolgozatírás meg se kottyan.

Erre tényleg elmosolyodtam.

- Majd ő megmondja. De egyébként Alice, neked nem kellene iskolában lenned még? Miattam eljöttetek a suliból.

- Hát a mai akciód után, nem tudnék nyugodtan ülni a helyemen.

- Egyáltalán honnan tudtátok, hogy elmentem, meg hogy hova? – kezdtem faggatózni.

Alice arcán pillanatnyi zavar jelent meg. Láthatóan habozott a válasszal.

- Megbíztam Ms. Cope-ot, hogy figyeljen. Rajtad kívül nagyon más diák nincs iskolaidőben a kollégiumban, úgyhogy nem volt nehéz dolga. És az irodából azt is látta, hogy kocsiba szállsz. Azonnal felhívott.

- Az iskolatitkár rávetted, hogy informáljon téged rólam? – döbbentem le. – Mégis miért engedelmeskedett neked?

Alice felnevetett: - Ezt ugye nem kérdezted komolyan?

És igaza volt. Csak a döbbenetem miatt csúszott ki a kérdés. Egyébként világos. Alice-cal senki nem mer ellenkezni. Nem csodálom.

- Na gyere, szerintem Carlisle már bent van.

És valóban, mikor Alice bekopogott, Carlisle fogadott minket.

- Hogy érzed magad, Bella? – kérdezte barátságosan, mikor már a priccsen ültem és olyan sármos mosolyt villantott, hogy egy pillanatig nem tudtam hol vagyok.

- Jól, azt hiszem. Köszönöm. – dadogtam.

Kicsit megtornáztatott, emelgette a karom, meg megkért hogy szorítsam meg az ujját, majd megtapogatta a vállamat.

- Mindennap tornáztasd egy kicsit. Csak finoman és lassan, és hamarosan kutya bajod. Szépen gyógyulsz.

- Dr. Cullen, mit gondol, bejárhatok már az iskolába legalább a dolgozatokat megírni? – böktem ki. A diagnózisa alapján elég valószínűnek láttam a pozitív választ.

- Hát, nem is tudom, lehet hogy jobb lenne, ha még pihennél.

- De már tényleg jól vagyok, csak pár óráról lenne szó, nem is biztos, hogy minden nap be kell mennem. Kérem! Nem bírok már a szobában ülni.

- Nos, jó, legyen. Remélem, van kinek bevinnie az iskolába, mert nem vezethetsz. – egyezett bele.

- Jó hogy mondod, különben képes és a saját autójával megy – vetett rám jelentőségteljes pillantást Alice. Lesütöttem a szemeim, tényleg vakmerő voltam, és szégyelltem is magam emiatt.

- Köszönöm doktor, akkor én megyek is.

- Egy hónap múlva gyere le megint. Addig ne törd össze magad! – mosolygott, és kitessékelt minket.

Ahogy kitettük a lábunkat, Alice azonnal beszélni kezdett: - Remélem, hallottad, nem vezethetsz! Úgyhogy holnap reggel velünk jössz be az iskolába. Kicsit korábban megyünk, hogy legyen időd megbeszélni a tanárokkal, hogy mikor miből akarsz pótolni. Ki találtad már, mi lesz az első?

A szám szélét rágcsálva szálltam be a liftbe. Nem tudtam mit mondjak. Nem azért, mert nem tudtam dönteni, melyik tantárggyal kezdjek, hanem mert nem akartam Edwarddal kezdeni a napot. Akármennyire is szerettem volna látni őt, megsértette a büszkeségem, és képtelen lettem volna a szeme elé kerülni még egy ideig.

- Ne haragudj, Alice, de azt hiszem, vissza kell utasítanom az ajánlatod, de nagyon figyelmes vagy, köszönöm!

- Már miért kellene visszautasítanod?

- Hát először is nem ismerem a többi testvéredet, és kellemetlenül érezném magam. Egyébként sem férne be akkor mindenki, és valakinek máshogy kellene megoldania az iskolába jutást. Nem akarok kellemetlenkedni.

- Jaj, emiatt ne aggódj, elő szokott fordulni, hogy Emmett és Rosalie a BMW Cabrioval mennek. – nyugtatott meg. Kezdtem kifogyni az ötletekből, az igazságot pedig nem akartam elmondani neki.

- Alice, nagyon kedves vagy, és sokat segítesz, amiért hálával tartozom, de vannak más barátaim is, akiket régen láttam, és szívesen mennék velük, ha el tudnak vinni. Tényleg ne haragudj, ez nem személyes dolog.

- A bátyám miatt van, mi? – kérdezte bosszúsan. Már éppen tiltakoztam volna, de nem hagyott. – Mit csinált már megint az az őstulok?

- Se- semmit…

- Ki vele, mit mondott?

- Nem, Alice, tényleg. Én csak Anaékkal szeretnék menni. Ennyi az egész. Edwardnak ehhez semmi köze.

Alice összehúzott szemekkel nézett rám: - Itt valami bűzlik nekem. De legyen, ahogy akarod. Mikor szólsz nekik?

- Most gondoltam, és akkor én a 4. emeleten kiszállok.

- Veled menjek? – ajánlotta.

- Nem kell, gyorsan meg lesz – mosolyogtam rá, miközben elindultunk a lifttel. – És akkor ma már lenn is vacsoráznék. Mit szólsz?

- Hallottad mit mondott Carlisle.

- Igen. – közben kinyílt az ajtó, én pedig kiléptem – fenn találkozunk.

Remélem a színvonal még megvan, bár azt hiszem érezni, hogy kicsit kijöttem a gyakorlatból. Azért igyekeztem:) Meg köszönnék pár visszajelzést megjegyzés formájában:)
Egyébként az eddigi fejezetekhez is tettem képet, hogy egységes legyen. Igyekeztem a lehető legodapasszolóbbat választani, sajnos néha nehéz dolgom volt. Sietek a frissel!