2.fejezet: Kényszerhelyzet

No, itt a 2.fejezet, igaz senki nem kérte, kivéve Anyítát! Jó olvasást!;P

A srác megfordult, és rám szegezte ében szemeit. Nem tudtam levenni róla a tekintetem, szinte magához bilincselt a pillantásával.
Különös vibrálás alakult ki köztünk. Az arcomat belülről égette a forróság és nem bírtam csillapítani vadul kalimpáló szívemet sem. Muszáj volt lesütnöm a pilláimat.
Azt vártam, mikor kap fel magára valamit, vagy zavar ki a szobából, de nem tette. Csak továbbra is kíváncsian vizsgált, és olyan arckifejezést vágott, mintha valamire erősen koncentrálna. Én, sem megszólalni, sem elmozdulni nem tudtam, így inkább szemügyre vettem a különös fiút.
Erősen sápadt bőre halványan csillogva feszült hibátlan izmaira. Újból ránéztem az arcára, de ügyelve, hogy elkerüljem a tekintetét. Arcvonásai, akárcsak az orra, egyenes volt, határozott, és tökéletes. Szemei alatt sötét, lilás karikák húzódtak, mintha éjszakánként nem tudna aludni. Bronzvörös fürtjei rendezetlenül meredeztek szét.
Egy másodpercre nem figyeltem, és szemem visszatévedt a fekete golyóbisekre.
Tekintete szorosan fogta az enyémet, mire a vérem sebesen lüktetni kezdett. A torkom kiszáradt és a már éppen megnyugvó szívem is újra gyorsabban dobogott.
Így álltunk egy percig, amikor a folyosóról berontott egy lány, és izgatott hangon kiáltotta:
- Edward! Láttam vala… - torkán akadt a szó, ahogy meglátott engem.
A fiú kikészített, fehér ingéért kapott. A mozdulata nekem is erőt adott, hogy elfussak, de még hallottam, ahogy ingerülten morogta:
- Megint elkéstél, Alice!
Csak rohantam, nem is vártam meg a liftet. Leszaladtam a csomagjaimmal a 3. emeletre, gondolkodás nélkül bekopogtam a 89-es szobába.
- Szia! Hogyhogy itt? Jöttél megnézni a szobám? - Jessica most is csak fecsegett, de nem törődtem vele. Félretoltam, hogy bent leülhessek az ágyára és kifújhassam magam. Akkor már rájött, hogy nem szórakozásból vagyok itt.
- Mi a baj Isabella? – becsukta az ajtót, mellém ült.
- Csak Bella! – javítottam ki. Utáltam, ha Isabellának szólítanak.
- Jó, akkor, Bella! – forgatta meg a szemeit, és feltette a kérdést. – De mondjad már! Mi van?
Én pedig, töviről-hegyire elmeséltem neki, mire ő kacéran felkacagott:
- Hát, ha nekem jutott volna ez a megtiszteltetés, hogy egy fiúval osztanak egymás mellé, nem akadékoskodnék.
- Te tényleg szeretnél egy vadidegen hapsival lakni?
Arra már rájöttem, hogy Jessica más, mint én, de nem gondoltam volna, hogy ennyire különbözünk. Én soha nem ismerkedtem könnyen az emberekkel, visszahúzódó voltam. Éppen ezért, Torontóban mindig egyedül voltam, és nem is nagyon bántam. Egy könyvet mindig jobb társaságnak tartottam, mint bárkit. Sőt a szüleimmel sem nagyon beszélgettem. Ha tehettem, inkább rajzoltam.
Egyszóval nem éltem valami nagy társasági életet.
De most rá vagyok kényszerülve, és rájöttem, azért mégsem olyan rossz ez így.
- Nem, dehogy is! Csak ha az a valaki… - felsóhajtott és halkabbra vette a hangját. – ha az a valaki Mike lenne.
Naná! Jól sejtettem.
- De ő – ahogy te is hallhattad -, csak egy jó barátnak tart.
Egy kicsit elkenődött, ezért megpróbáltam megértő lenni, habár szívesebben foglalkoztam volna a saját problémámmal. Mert mi van ha ez a srác a szobámban egy sorozatgyilkos? Hiszen olyan vad szeme van!
- Miért nem jelzel neki valahogy? – kérdeztem végül, de ez hülye kérdésnek bizonyult. Nem erősségem a diplomácia.
Keserűen felnevetett: - Szerinted nem próbáltam? De annyira vak!
- Ki a vak? – kinyílt egy ajtó a szobában – ami minden bizonnyal a fürdőbe vezetett -, és egy fekete hajú lány jött ki, törölközőbe csavarva.
Hangja bizonytalan volt, és látszatra maga is kicsit annak tűnt.
- Csak Mike! – még egy utolsót sóhajtott, aztán megint fecsegős hangon bemutatott. – Ő itt Bella! Tudod, akiről meséltem.
- Aha! Szia! Én Angela vagyok.
- Hello!
- Én visszamegyek a fürdőbe, csak a ruháimért jöttem ki – kiszedett egy toppot, és egy rövidnadrágot egy bőröndből, majd visszaindult, de megállt még az ajtóban. – Miért van itt a cuccod? Tudtommal megkaptad a kulcsod.
- Hosszú. Majd elmesélem, ha felöltöztél.
Bólintott, és bement.
Röpke öt perc alatt kész lett, és amikor leült a földre, velünk szemben, neki is elmondtam mindent.
- És most mi ezzel a problémád?
- Háát… - be kellett látnom, igaza van. – Végül is, mindenki egy vadidegent kapott maga mellé, de… Senki nem mondta, hogy fiúk és lányok egy szobában lesznek.
- Szerintem menj le és intézd el!
Beszélgetésünket a folyosóról beszűrődő recsegős hang szakította meg.
- Mi ez? – pattant fel Jess.
- Nem tudom. Nézzük meg! – álltam fel én is, és kiléptem az izgatott diáksereg közé. A csomagomat a szobában hagytam.
- Lemegyek, oké? – kérdeztem a mellettem álló két lánytól.
- Menj csak! – felelte a göndör hajú, miközben figyelte a falra rögzített hangszórót, és hogy mit hirdet a benne megszólaló női hang: - KEDVES DIÁKOK! FÉL ÓRÁTOK VAN MÉG KICSOMAGOLNI, AZTÁN A MENZAKÁRTYÁTOKKAL GYERTEK AZ ÉTKEZŐBE! LESZ EGY KIS FOGADÁS NEKTEK, UTÁNA PEDIG ELMONDUNK NEKTEK MINDENT, AMIT TUDNOTOK KELL. TEHÁT AKKOR VÁRUNK TITEKET FÉL 5-KOR AZ ÉTKEZŐBEN! – a hangszóró egy kattanás kíséretében kikapcsolt, amikor én éppen a lifthez értem.
Lent az irodák előtt még vacilláltam egy sort, hogy hova forduljak a problémámmal, végül a Tanulmányi irodát választottam.
Beléptem a fülledt szobába, de elfelejtettem bezárni magam mögött az ajtót, mert megdermedtem, ahogy ráismertem hátulról a bronzvörös hajú fiúra.
- Úgy volt, hogy egyedül leszek! Apám elintézett mindent. Akkor meg hogy fordulhatott ez elő? Nem lehetne megoldani valahogy? – a hangja nem volt ingerült, inkább kedveskedő, és ahogy láttam, a titkárnőre igencsak nagy hatást gyakorolt.
Valószínűleg meghallotta, hogy bejöttem, mert egy pillanatra elhallgatott és türelmetlenül nézett rám.
- Nagyon sajnálom, de nálam a rendszerben így van beírva! Ezen én nem tudok változtatni. Viszont a rádióban te is hallhattad, hogy fél óra múlva mindenre választ kaphattok, ugyanis itt lesz az igazgatónő. Ezt vele kell elintézned!
Hirtelen frissítő, hűvös szél csapott meg hátulról, meglibbentve a hajam és felkavarva az iroda nyomott levegőjét behozta a kinti, sós óceán illatát. A fiúra néztem, akit valószínűleg Edwardnak hívnak. Láttam, ahogy kővé dermed, az izmai megfeszülnek, ökölbe szorítja a kezét, és kemény arckifejezést ölt fel. Egy másodperc töredéke alatt a tekintete megváltozott. Dühös és elégedetlen lett… és még valamit kiolvastam belőle. Nyers éhséget.
Akkor falfehérre vált, az amúgy is sápadt bőröm és felállt a hátamon a szőr attól, ahogy rám pillantott. Mérges voltam, mert teljesen ok nélkül, igazságtalanul utált.
- Mindegy! Megoldom! – lökte a szavakat összeszorított fogai között. Sehol sem volt már az a kedvesség a hangjában, inkább tűnt sziszegésnek. Az íróasztal mögött ülő nő sem tudta mire vélni, a hirtelen hangulatváltozást.
De ami még rosszabb, úgy viharzott el mellettem, hogy majdnem elsodort, miközben láthatóan visszatartotta a lélegzetét, és kivágtatott a nagy üvegkapun.
Elöntötte a könny a szememet az ijedségtől és a tehetetlenségtől. Remegő kézzel dörzsöltem meg, még mindig libabőrös karomat. Nem tudtam mit csináljak, sem, hogy hova menjek. A saját szobámba vissza nem mehettem, mert féltem, ő is ott lesz, úgyhogy Angeláék felé vettem az irányt, de megfogadtam, erről nem beszélek senkinek. Ezt nekem kell megoldanom, és, már csak egy lehetőség maradt. A fogadáson megtudakolom az igazgatónőtől, hogy mit tehetnék.
A lányoknak úgy meséltem el, mintha amit a titkárnő igazából Edwardak mondott, azt nekem válaszolta volna.
Idegesen vártam a fél 5 közeledtét, miközben ők átrángattak Mike-hoz, akinél megismerkedtem Ericcel, a fekete hajú, pattanásos bőrű sráccal, aki körülöttem lebzselt, a harmadik szobatársukkal, Tylerrel együtt. Mike igyekezett őket távol tartani tőlem, ám mivel nem sikerült, csak bosszúsan figyelte őket. De még jobban féltékennyé tette, hogy engem egy bizonyos Edwarddal osztottak egybe.
Az egészből csupán annyit fogtam fel, hogy Jessica azon elégedetlenkedett, hogy a fiúk szobájának ablaka a tengerre néz, az övéké meg csak egy hatalmas szállodára.
Végre eljött az idő, mikor mind lementünk a menzára és elfoglalhattunk egy kerek asztalt a sok közül. Az étkező egy hatalmas, világos tér volt, tele padlóhoz rögzített szürke asztalokkal, körülvéve székekkel. Talán a földszint felét is elfoglalta.
Minden asztalon állt egy gyümölcskosár, pár hidegtál, üdítők, és sütemények. Az étkezőt és a konyhát elválasztó pult mellett pedig –ahonnan a tálcát, az evőeszközöket, és átlagos napokon az ételt lehetett elvenni- négy műanyag, leginkább hordóra hasonlító tárolóban különféle üdítők voltak.
Lassan kezdett a többi diák is beszállingózni. Mindenki leült valahova, és várták az isteni sugallatot, hogy mit is kéne csinálniuk. Pár fiú rögtön elkezdett csipegetni a kajából. Szerencsére néhány perc múlva, bejött egy halvány-rózsaszín kosztümbe bújt nő, odament a pult mellé, és csendre intett minket.
- Jó estét, ifjú tanulóim! A nevem Clarissa Mcway. Én vagyok e művészeti középiskola igazgatója.
Mrs. Mcway elkezdett beszélni, és a szónoklata elég hosszúra nyúlt ahhoz, hogy eluralkodjon rajtam az unalom.
Forgolódni kezdtem, és diáktársaim arcát tanulmányoztam – legalábbis ezzel áltattam magam, de belül tudtam, hogy a különös fiút keresem.
Az egyik sarokban – a lehető legmesszebb tőlem -, tekintetem beleütközött valaki máséba, és nem bírt szabadulni. És ez a valaki más, az a bizonyos Edward volt. Ott ült a sarokban az egyik kör alakú asztal legszélén, négy hozzá hasonló, ám mégis annyira különböző különös alak társaságában. Engem bámult, amíg fel nem tűnt neki, hogy észrevettem. Szemében még mindig ugyanolyan gyűlölet égett, mint az irodában. Szándékosan nem nézett rám nyíltan, de láttam, ahogy a szeme sarkából felém les.
Én is próbáltam ugyanezt tenni. Nem figyeltem rá többé, hanem tüzetesebben megvizsgáltam a mellette ülő két fiút és a két lányt.
Egy tündérre hasonlító, alacsony, vékony lány ült az asztal másik végén. Tinta fekete haja, rövidre nyírt tincsekben meredezett szanaszét. Arcvonásai finomak. Szeme alatt neki is véraláfutásszerű karika, ahogy mindannyiuknak. Valahonnan ismerősnek tűnt, de nem tudtam honnan. Aztán beugrott: ő rontott be a szobába akkor! Őt nevezte Edward Alice-nak. Könnyű, szürke ruhát viselt, aminek a végét egy fokkal sötétebb tónusú csipkével varrták ki. Mell alatt gumis volt, így lágy ráncokban oszlott el a vége felé. Fölé ugyanolyan csipkéből készült, hosszú ujjú bolerót vett, ami a hátán csak a lapockájáig ért. Két csuklóján ezüst karperec és a jobb keze gyűrűs ujján – nála kétszer nagyobb - világosszürke, szinte kék, opálos gyűrű, ezüstbe foglalva. Vékony, kecses nyakát pedig, egy átlátszó, szintén szürke szalaggal, elöl összefogva - egy medállal - hangsúlyozta ki. Apró keze a mellette ülő fiúéval kulcsolódott össze.
Ő volt a legmagasabb és legnyúlánkabb, ám mégis izmos. Arcáról fájdalom tükröződött. Rövid, mézszőke haja megegyezett a középső lányéval. Az övé lágy hullámokban omlott a háta közepéig. Szoborszépségű volt, csodálatos alakkal, amelyet csak magazinok címlapján lehet látni. A lány, a nagydarab – Edward és a közte ülő - fiú vállára hajtotta a fejét. Mellette a bronzvörös hajú, már nem is tűnt olyan tökéletesen kidolgozott izomzatunak. Olyan kigyúrt, mint egy súlyemelő. Haja sötét, göndör.
Mindnek halványan csillámló, krétafehér bőre, ugyanolyan sötét szeme és határozott arcvonásuk volt.
Első látásra testvéreknek néztem őket, de rá kellett jönnöm, ők nem azok.
Amikor újra Edwardot kezdtem el figyelni, Mrs. Mcway valami számomra is érdekesbe fogott bele. Felé fordultam, és figyelmesen hallgattam.
- Eljutott hozzám a hír, hogy páran panaszt tettek a szobaosztás miatt. Kérlek, figyeljetek ide, hogy elmagyarázhassam, mi miért történt! Ez az első év, hogy kollégium tartozik az iskolánkhoz, és nem számítottunk ekkora létszámra, de amikor ez kiderült, már nem volt idő változtatásra, és senkitől nem akartuk elvenni a lehetőséget, így más megoldást találtunk. Van, ahol hárman is laknak egy szobában, a szerencsésebbek csak ketten. Viszont egy helyre, muszáj volt közös szobába rakni lányt és fiút is. Ketten pedig kérvényezték. Ti még örülhettek! Szóval ezen nem lehet változtatni. Elnézésetek kérem! Itt a hétvége, pihenjetek! Nos, csak ennyit akartam! Köszönöm a figyelmetek! Neki foghattok a vacsorának. Jó étvágyat!
Lesújtó hír!
- Nem mondod, hogy pont te vagy, akit srác mellé raktak! – hitetlenkedett Jess.
- Be kell látnom, tényleg meg vagyok átkozva – válaszoltam, és hátrafordultam. Láttam Edward arcán a megdöbbenést és a határtalan ingerültséget. Mérgesen markolta az asztal szélét, és maga elé meredt. Az is feltűnt, hogy Alice figyelmeztetően pillant a dühös srácra, miközben remegett a szája. Lemertem volna fogadni, hogy beszélt, csak nagyon gyorsan, mire felállt és szokatlan kecsességgel kisétált az ajtón, és nem sokkal utána a testvérei is kilépdeltek, mintha nem is emberek, sokkal inkább isteni lények lennének.
Néma áhítatom megszakította valaki, aki elállta a kilátást.
- Te vagy az, Jess? – kiáltotta.
- Ana? Rég láttalak! Hogy vagy? Mesélj! Gyere ide!
Ana leült, a mellettem lévő üres székre. Körülbelül úgy beszélt, és annyit, mint Jessica.
A volt osztálytársuk, akinek el kellett hagyni a Forksi Középiskolát, mert ideköltöztek.
Sokáig ettünk. Lassan már csak mi maradtunk a menzán. Mikor egy pillanatra a csaj elhallgatott, kihasználva az alkalmat, feltettem a kérdésem:
- Nem tudja valaki, kik voltak azok? Ott ültek a sarokban, és hihetetlenül jól néztek ki mind az öten.
- Szerintem te Cullenékre gondolsz – szólalt meg Ana. – Miamiban laknak már pár éve. Adoptált gyerekek. A nevelő apjuk itt dolgozik félállásban, iskolaorvosként, amúgy meg a miami kórházban. Ő is eszméletlenül jól néz ki. Na mindegy! Szóval Dr. Carlise Cullen és a felesége örökbe fogadták őket. Úgy tudom, Mrs. Cullennek nem lehet saját gyereke. 8 éves koruk óta neveli a világfájdalmas képűt és a gyönyörű szőkét. Ők a Hale ikrek. Nekem is ez a vezetéknevem – szúrta közbe. – A lány Rosalie, a másik meg Jasper. Azt hiszem Mrs. Cullen a nagynénjük. Olyan 18 körül lehetnek. Aztán van még a két fiú. Edward és Emett. Az izmosabb Emett. Az alacsony lány az Alice Cullen. Amúgy ő a Hale fiúval jár. Rosalie meg Emettel. Csak a vörös facér még. De valószínűleg neki is találnak hamarosan valakit.
Erre a kijelentésére összeszorult a szívem.
- Ne viccelj Ana! Tényleg egymással járnak? Szóval Dr. Cullen nevelőszülő, és kerítő is egyben? – Jessica felháborodott a dolog hallatán. Őt ez nagyon megbotránkoztatta.
- Nem ezt mondtam, de… az a helyzet, hogy igen.
- Aha, hát köszi a segítséget! – felálltam. Egyedüllétre volt szükségem, hogy megemésszem a történteket. – Odaadjátok a kulcsot? Szeretnék felmenni a cuccaimért.
- Máris? – vonta fel a szemöldökét Mike. Hangjából kicsendült a csalódás.
- Még be is kell költöznöm – figyelmeztettem. Bár ne tettem volna. Nagyon nem tetszett neki a dolog.
- Majd én felkísérlek, és segítek pakolászni! – ajánlotta, de megcsóváltam a fejem, mire a tányérján kezdte el piszkálni a maradékot.
- Felmegyek veled! Úgy is álmos vagyok! Hosszú volt a mai nap! – Angela elindult, én meg utána mentem.
- Nekem mondod?

A 216-os szoba üres volt.
A szekrény nyitva maradt, miután Edward kipakolta a ruháit.
Nem értettem a dolgot, miért lenne ennyire elviselhetetlen velem lakni. Az irodában úgy viselkedett, mintha kellemetlen szagom lenne, pedig eper illat áradt a hajamból.
Nem akartam ezzel foglalkozni. Fájt minden tagom a kimerültségtől. Elmentem letusolni –mert hát nem volt más, csak egy zuhanyzó. Ellazította az izmaim, és utána nem is kellett várnom, hogy elnyomjon az álom. De előtte elhatároztam, megkeresem a különös fiút és megkérdezem, mi baja velem.
Remélem elnyerte a tetszéseteket, és ehhez a fejihez kapok pár megjegyzést! :D Folytatás már kész, csak arra vár, hogy kitegyem!^^