10.fejezet: Az első nap

Nah itt a következő feji kissebb csúszással...Ez rövidebb fejezet lett Bella első iskolanapjáról. Jó olvasást!

A telefonom borzalmas csörgése ébresztett. Nem emeltem fel a fejem. Kezemmel tapogattam ki az apró mobilt. Gondolkodás nélkül megnyomtam a „szundi” gombot és tovább aludtam. Ilyen nem gyakran fordult elő velem, de most állati fáradt voltam. Tudtam, hogy csak 10 percem van, amíg újra csörög az ébresztő. Mikor másodszor meghallottam a hangját, úgy tűnt, csak pillanatok teltek el az első óta.
- Még 10 perc! – nyöszörögtem, mintha ez segítene.
A telefon a fejem mellett feküdt. Ki sem nyitottam a szemem, úgy nyomtam le azt a gombot, amit jónak hittem, és visszasüppedtem az álomvilágba.
Különösen ostoba álmom volt. Körülöttem rengeteg krémes volt, csak én voltam egyedül almás pite. A krémesek vadul rám rontottak, nekem estek. Csak öt krémes maradt nyugodt. Volt bennük valami különös, valami, amitől másabbak voltak, mint a többi. De mielőtt rájöhettem volna miért, egy szokatlanul kellemes hang szólongatott valahonnan a hátam mögül, messziről. Tompán hangzott, mintha egy fal választana el minket. Aztán a hang közeledni és élesedni kezdett, míg nem úgy hangzott, mintha egészen mellőlem jött volna. Majd rájöttem, hogy én álmodom, és az a valaki az ébrenlétből szól. A fal leomlott, és a szemem kinyílt.
- Bella! – a mézédes hang puhán ejtette a nevem. Megfordultam, és egy arany szempárral találtam szemben magam. A szívverésem egy pillanatra kihagyott, mikor a szempárhoz tartozó száj féloldalasan elmosolyodott. Rádöbbentem, hogy Edward próbál felébreszteni.
- Bella, tudod, lustálkodhatsz itt még egy darabig… hacsak nem zavar, hogy el fogsz késni már az első napon!
Olyan közel hajolt az arcomhoz, hogy megéreztem finom illatú lélegzetét. Elkábultam egy pillanatra, aztán felfogtam, mit jelentenek egymás mellett azok a szavak, amiket mondott.
Felugrottam és beviharzottam a fürdőszobába. Kapkodva sikáltam a fogam.
- Ha sietsz, még éppen tudsz magadnak szedni tízórait, és a buszt is eléred… Vagy kocsival mész? – érdeklődött.
Nem tudtam, hogy mivel megyek, úgyhogy nem válaszoltam. Kihajoltam az ajtón, számban a fogkefével:- Köfi!
Reméltem megérti, hogy mit akartam mondani.
- Hmm? Ja, hogy az ébresztést! Nincs mit! – lágyan elmosolyodott, és megint elkápráztatott szépségével. Gyorsan befejeztem a tisztálkodást, és a szekrényhez rohantam.
- Na és te nem fogsz elkésni? – kérdeztem hadarva, miközben egy rövid és egy háromnegyedes gatya között hezitáltam.
- Nem!
Magabiztosnak tűnt, ezért nem kötöttem bele.
- Ma nagyon meleg lesz, szerintem a rövidebbet vedd fel! – bujkált a hangjában valami. Úgy hangzott, mintha a hőség csak kifogás lenne.
Tipikus… Pasi.
Megfordult a fejemben, hogy esetleg csak azért is a hosszabbat veszem fel, de először is szívesen próbáltam volna ki a rövidet, másodszor is a hőség tényleg elviselhetetlen.
- De lehet ilyet felvenni iskolába? – néztem rá kétkedően.
Bólintott.
- Na jó! – adtam meg magam. Kerestem egy pólót, és már kezdtem volna átöltözni, mikor észbe kaptam, hogy itt van még a szobatársam. Végül a fürdőben öltöztem át. Nem túlzottan dobott fel a gondolat, hogy folyton be kell járkálnom…
A hajamat hátrafogtam. Mikor kijöttem, Edward feltűnés nélkül végigmért. A mobilom lehalkítottam és a zsebembe süllyesztettem, felvettem a zöld hátitáskám, és az oldaltáskám. Átgondoltam kell-e még valami. Sietve az órámra pillantottam. Ijedten vettem tudomásul, hogy kevesebb, mint 5 percem maradt.
Már elindultam, de az ajtónál megtorpantam.
- Te nem jössz?
- Majd. – kérdőn néztem rá, mire folytatta. – A testvéreimet várom. Én fuvarozom őket.
- Óóó… Hát akkor, szia!

Még időben leértem az étkezőbe, és ott megbeszéltük Anaval, hogy ő visz a suliba minket.
Eleinte nagyon kényelmetlenül éreztem magam a rövidnadrágba, de aztán láttam, hogy a többiek is hasonlóan öltözködnek, ami megnyugtatott kissé.
Az iskola nagyon hangulatos volt, egészen más, mint a torontói gimi. 4 emeletes. Egyébként csak 3, ha nem számoljuk a földszint alattit, ahol a büfé, és egy óriási előadóterem volt.
Az első két óránk elmaradt, mert nyitóünnepély volt.
Levezettek az előadó terembe, és a bandánk leült, úgy középtájt. Olyan volt, mint egy színház. Nagy színpaddal, és egymás mögött sorakozó, a talajhoz rögzített, párnás székekkel.
Anaval beszélgettem az óráinkról, és örömmel fedeztük fel, hogy ma kétszer is találkozunk a közös óráinkon. Egyszer fizikán, aztán ebéd után, szobrászaton. A többiekkel is fecsegtünk, míg el nem sötétedtek a fények, és a színpadra nem lépett az igazgatónő. Rövid beszédet tartott többek között arról, hogy az üdvözlő műsoron a legtehetségesebb tanulók vesznek részt. Köszönetet mondott a képzőművészetiseknek a díszletekért, az angolszakosoknak, mert ők írták a verseket és a darabokat, és felhívta a figyelmünket a kiállításra a földszinten, a képzősök legjobb munkáival. Meg persze üdvözölte az új diákokat. Mrs. Mcway letipegett a színpadról, a függöny felgördült, és a műsor elkezdődött. Először egy lány szavalt verset az iskolakezdésről, meg hasonlókról, aztán megdöbbenten ismertem fel az apróteremtést, aki egy fiúval balettozott. Alice volt. Kápráztatóan kecsesen mozgott, megbotránkoztatóan hajlékony és ruganyos volt. Igaz, ami igaz, a fiú is nagyon ügyes volt, valószínűleg a legjobb táncos, persze csak Alice után, de a tündérlányhoz képest a mozgása esetlen és kevésbé ritmusos. De Alice annyira elbűvölő, és gyönyörű volt, a sokat sejtető feszes fehér harisnyájában, és szintén fehér testhezálló dressében, amihez egy egészen rövid és nyitott szoknya tartozott – valószínűleg csak a látvány miatt-, hogy észre sem lehetett venni a fiú hozzá viszonyított elmaradottságát. Körbenéztem, mindenki tátott szájjal figyelte őket. Akkor eszméltem csak rá: én is.
A balettnak vége lett, a két táncos megállt a színpad szélén kezet fogva, és meghajoltak.
A fiú kifáradva lihegett, a mellkasa sűrűn kiemelkedett, de a lánynak úgy tűnt, meg sem kottyant ez a sok ugrándozás. Üdvrivalgás, füttyögés és tapsvihar követte őket. Alice táncos léptekkel kiment, de még előtte visszafordult, dobott egy puszit a közönség felé, és sugárzó mosollyal eltűnt a színfalak mögött.
- Úristen! – motyogtam.
- Tudom! – kuncogott Ana. – Minden évben ennyire jó. Ő a legjobb!
Még sokan felléptek utánuk, például volt egy rövidebb darab versekkel, egy pantomimes előadás, aztán egy egész hegedűs kar jött. Elképedve ismertem fel a sok vonós között egy bronzvörös hajú, hihetetlenül jóképű srácot: a lakótársam.
Egyszer, mintha pont rám nézett volna, és lopva kacsintott, mire az előttem ülő lány kiájult a székéből. Bizonyára azt hitte, neki szólt a kacsintás. Szegény lány! Nagyon is el tudtam képzelni, mit érezhet.
Rögtön utána egy csapat hip-hopos jött, majd Emmett Cullen szavalt nekünk, mi meg leesett állal figyeltük, ahogy ez a böhöm hústorony, aki akkora, mint egy kisebb grizzly, verset mond. Majdnem elnevettem magam a helyzet iróniáján. A vers valamiféle harcról szólt, márványkeménységű, piros szemű szörnyekről.
Közvetlenül utána megint egy színdarab jött, féltékeny lányokról, és a suli leghelyesebb pasijáról. A fiú nyomába sem ért bármelyik Cullen fiúnak.
És a főszereplő lány, aki a legesélyesebb volt a fiúnál, persze hogy Rosalie Hale.
Őket követte egy pár, egy szerelmes dallal, aztán egy csoport társastáncos. Azt hiszem, flamencóztak. Majd egy lány gitározott és énekelt. Az utolsó, pedig Ő volt. A színpadon egy zongora árválkodott. Edward elegánsan odasétált, leült, a kezét a billentyűzetre tette. A termet körülszárnyalta egy olyan bonyolult, olyan lágy és mégis erőteljes zene, hogy el sem lehetett hinni. A gazdagon ömlő akkordokat átszőtte valamiféle meghittség. Beleborzongtam. Az utolsó hang még egy ideig ott rezgett a levegőben, míg Edward ki nem állt a színpad szélére, hogy meghajoljon, és hasonló ujjongás fogadta, mint Alice előadását. Edward hátrament, majd visszajött az összes többi résztvevővel a műsorban. Sokáig hajlongtak, kétszer is visszatapsolták őket, de szerintem a fiatalok lelkesedése kicsit hamis volt. Valószínűleg csak húzni akarták az időt az órák elkezdéséig.
A nap további részét valamiféle különös kábulatban töltöttem. Sajnos mivel elmaradt az első két óránk, lemaradtam a grafikáról.
A harmadik órán Anaval ültem. Végig dumáltuk az órát. Főként az előadást tárgyaltuk ki. De Albroom tanár úr nem szólt érte.
Minden óra ugyanolyan volt, mint a régi sulimban vagy majdnem… Persze attól eltekintve, hogy új év, új tananyagot is jelent. Na meg újak a tanárok is. De nagy eltérés nem volt. Kivéve a művészettörténet órát. Egyetlen ismerős arcot sem láttam, és pechemre pont engem szúrt ki a tanár. Felszólított, és megkérdezte, mire emlékszem a tavalyi anyagból.
- Hát, hogy őszinte legyek, nekem ez az első alkalom, hogy művészettörténet órám van. Tavaly még egy átlag gimibe jártam.
- Kisasszony, ugye tudja, hogy ez nem mentség? Sürgősen be kell pótolnia az elmaradottságát. Legközelebb… mikor is? – belemélyedt a noteszába és valamit nagyon keresett. Mikor megtalálta, visszatért hozzám – szerdán találkozunk utolsó órában. Mit gondol, képes lesz addig bepótolni két év anyagát? – a tanár szeme gonoszul megvillant.
Remek… egy szadista tanár, akinek a tárgyából bukásra állok!
Nagyot nyeltem: - Nem hinném!
- Elhiszem, hogy elég zsúfolt az órarended, és kemény megpróbáltatás lesz számodra az első egy-két hónap egy átlagos iskola után. Mit is mondtál, honnan jöttél?
- Torontóból.
- Áá… hmm… nagyon hasonlítasz valakire. Ki az édesanyád?
- Reneé Dwyer. – feleltem rekedten. Éreztem, hogy a torkomban a gombóc egyre nő.
- Áá! A Dwyer lányka, hát persze! Ő volt a kedvenc tanítványom. Nos, mivel a lánya vagy, adok neked másfél hetet az egész anyagra. Így menni fog?
Bólintottam.
- Rendben. Leülhetsz. – Mondta Mr. Bowen. – A szükséges könyveket megtalálod a könyvtárban.
Az óra folytatódott, és én figyelmesen hallgattam a tanár mondanivalóját. Csak nehezen tudtam elfojtani a rossz érzést a mellkasomban. És ezt csak fokozta, hogy mindenki engem bámult.
Óra végén Mr. Bowen magához szólított, hogy megkérdezze:
- Na és Reneé hogy van?
- Született még egy lánya. – motyogtam.
- Csakugyan? Na és hány éves? – érdeklődött öreg kopaszodó úr.
- Sehányéves. – kis csönd után folytattam, látva, hogy nem érti.
A fejemet lehajtottam, ügyeltem rá, hogy véletlenül se nézzek rá. Szerettem volna elrejteni a könnyeimet. – Ő és anyukám életüket vesztették másfél éve egy autó balesetben. Én is velük voltam. Csak én éltem túl.
Rálestem a tanár arcára. Maga elé meredt. Döbbent volt és az arckifejezése fájdalmas.
Szinte már fuldokoltam a könnyektől. Nem volt elég anyám halálát elviselni, mesélni róla, még azt is látnom kellett, hogy egy ilyen ember, aki csak a tanára volt, őt is fájdalmasan érintette a dolog.
Nem nézett rám, úgy kezdett beszélni: Részvétem. Bocsáss meg nekem, de ezt még fel kell dolgoznom. Ha kimész, zárd be az ajtót, légy szíves! – hangja fakó volt. Csakugyan nagyon szerethette.
A mosdóban bújtam el sírni. Megpróbáltam összeszedni magam, hogy be tudjak menni spanyolra. De nem voltam rá képes. Ellógtam az egészet, és a WC fedelén kuporogva zokogtam.

Kivöröslött, duzzadt szemekkel ültem be Ana kocsijába. Igyekeztem a hajam mögé bújni. Ebédelni nem mentem, csak felrohantam a szobámba és bedőltem az ágyba. A fejem szét akart robbanni, és nagyon kifáradtam. Beállítottam a telefonom, hogy egy óra múlva felkeltsen. Bár nagy volt a kísértés, hogy ellógjam a többit is, és végigaludjam, Csak egy bibi volt. Hogyan magyarázom meg?
Végül bementem az utolsó két órára, és jól esett.
Először szobrászkodtunk. Bár elég béna vagyok, de egészen jól ment. Egy madarat kezdtem el agyagból csinálni. Azután rajzon csendéletet rajzoltunk. Itt könnyebb volt rajzolni, mert a napnak erős a fénye, nincs egyetlen felhő sem az azúrkék égen, ami beárnyékolná. Torontóban egészen más volt. Sokkal nehezebb volt rajzolnom, mert mindig sűrű köd, vagy felhőréteg akadályozta a fény útját, így nem tudott pontos árnyékot adni a tárgyaknak. Volt, hogy egyáltalán nem találtam árnyékot.
A tanárnő, Mrs. Cheney elégedett volt velem. Azt mondta, a rajzomnak különleges bája van. Azt hiszem sikerült kicsit kiadnom magamból a feszültséget.
Délután kivettem a könyvtárból az elsős és másodikos művtöri könyvet, és nekiálltam a leckeírásnak. Aznap vacsorázni sem mentem, hamar lefeküdtem.
Nekem kicsit furának tűnik ez a fejezet, de ezt döntsétek el ti! :D Bízom bennetek^^