11. fejezet: Csak álom?

Sok szenvedés árán, itt a kövi! Jó olvasást!

11.fejezet: Csak álom?

Az első hét hamar eltelt. Az egész egy összemosódott pacának tűnt, mikor megpróbáltam visszaemlékezni rá. Minden nagyon gyorsan történt, és mindennel sietnem kellett. Például pótolni a művtörit. Délutánonként, ha maradt még annyi energiám, leültem és órákon keresztül magoltam, közben szorgalmasan jegyzeteltem egy üres füzetbe.
Jó pár új ismerősre tettem szert a héten, Ericék által. Köztük Lauren-t, aki nyilvánvalóan ki nem állhatott. Edwarddal csak néhány szót váltottunk, általában este, de reggel is előfordult. Nagyon próbáltam távol tartani magamat Edwardtól, mert megrémített az az erős vonzás, amit iránta érzetem, és a hiánya miatt. Ha akadt egy szabad másodpercem, amikor nem kötötte le minden agysejtem a tanulás, rögtön ő jutott az eszembe. Persze ha próbáltam is, nem igazán sikerült elkerülni, hiszen a szobatársam. Gyakran előfordult, hogy titokban őt lestem, tanulás helyett, mikor együtt voltunk a szobában. Rendszerint feküdt az ágyon, esetleg olvasott. Soha nem láttam tanulni. A szeme napról-napra sötétebb lett, hétvégén már egészen fekete volt.
Nem éreztem bűntudatot azért, hogy bámulom, mert gyakran kaptam el Edward kósza pillantását, ahogy engem figyel. Ha a tekintetünk összeakadt, ijedten, és zavartan fordítottuk el a fejünk, mint akit rajtakaptak. Ez a némajáték minden este eljött.
Chirssel, egyszer sem találkoztam.
Talán beteg?
Eldöntöttem, hogyha végeztem a boltban a munkával, benézek hozzá.
Az óráimról annyit, hogy imádtam az új tantárgyakat. Szinte szórakoztattak. Az átlag tárgyak untattak, és tűkön ülve vártam a művészeti órákat. Azonban akadt néhány kivétel, és ezek a kivételek, mind-mind Edward miatt voltak. Franciára, biokémiára, és angolra együtt jártunk. Igaz, ezekből csak egy órán ültünk egymás mellett, de már csak a jelenléte is felvillanyozott.
Egyébként a nagy sietségnek megvolt az ára. Mindenhova szaladtam, örültem pár plusz percnek is, amit nyerhettem. Ennek köszönhetően egyre több lila folt, és púp éktelenkedett rajtam.
Aznap sokan jártak a boltban, és nekem egyedül kellett tartanom a frontot, egész nap. De nem sopánkodtam. A tanulást áttettem éjszakára, de azért néha munka közben is sikerült egy kicsit tanulni, mikor éppen senki nem járt a butikban.
Ráadásul nagyon kellett a pénz. Kocsit szerettem volna venni, de minél hamarabb. Tarthatatlan állapotnak véltem, hogy Ana mindig eljön értem a munkába, és akárhova akarok menni, valakinek furikáznia kellett. A buszokon nem ismertem igazán ki magam, és állandó taxizásra nem futotta.
Nem lepődtem meg, amikor zárás előtt pár perccel a banda –most már beleértve Connert, Bent, és Lauren-t is- betoppant a boltba. Értem jöttek.
- Szia, na milyen volt a mai napod? – érdeklődött Ana. Nagyon megkedveltem őt és Angelát. Mondhatni a legjobb barátnőim lettek, ami meglepő az én esetemben.
- Huhh, hát fárasztó. Ma nem volt időm tanulni sem.
Felkaptam a könyveim, és kiindultunk. Miután bezártam a boltot, Ana előállt azzal, amit eddig nem mondott. Kezdtem megijedni. Ananak mindig nagyon vad –vagy legalább is számomra vad- ötletei támadtak.
- Ma nem megyünk haza… - mondta óvatosan.
Fellélegeztem.
Hát csak ennyi? Fogok egy taxit, vagy buszra szállok, ha megmondják, merre menjek.
- Jó, semmi probléma – feleltem nyugodtan.
- Egy buliba szeretnénk elmenni – mondta, még mindig óvatoskodva.
Végigéztem a társaságon, és feltűnt, hogy ma máshogy öltöztek fel –már ha lehet a toppot és a rövidnadrágot máshogy összeállítani-, és a lányok ki voltak sminkelve, a hajuk is be volt lőve.
- Rendben, jó szórakozást! – mosolyogtam.
- Nem, Bella! Te is jössz! – válaszolta habozva.
- Tessék?
Nem hittem a fülemnek.
- Aj, tudtam, hogy így fogsz reagálni – sóhajtotta a szőke. A többiek egész végig meg sem szólaltak.
- Mondj egy jó okot, hogy miért ne gyere! – követelőzött, miközben begöndörített haját babrálta.
- Ööö… mert tanulnom kell, és szerdán felelek művtöriből.
- Ennél jobbat, találj ki!
Mondtam volna neki, hogy mert a szobámban egy pogány isten vár, és egész este szeretném bámulni, de nem mertem kimondani. És azt pláne nem, hogy ezt az istenséget Edwardnak hívják.
- De hát nincs más! Ezért nem akarok menni! – bizonygattam.
Na meg, mert nem tudok táncolni, és mert nincs kedvem!
- Aha, persze! Egy hete ki sem látszol abból a könyvből. Azt hiszed, beveszem, hogy még nem tanultad meg? Nincs okod nem eljönni!
- Lehet! De akkor te mondj valamit, hogy miért kéne mennem!
- Mert ez az első heted, amit tisztességesen kibírtál, egész végig halálra tanultad magad, szombat van, megérdemled, és mert gyönyörű éjjel a tengerpart kivilágítva, és imádni fogod!
Sóhajtottam.
- Úgyis elcipeltek igaz?
Lelkesen bólogatott, látva, hogy győzött.
- Na jó, menjünk! – lódultam a kijárat felé.
- Ácsi, - tenyerét kifelé fordítva felemelte, épp hogy bele nem ütköztem – előbb öltözz át!
Kezembe nyomta a zacskót, ami ijesztően picike volt, és a legközelebbi női mosdó felé tuszkolt. Időm sem volt tiltakozni.

A zacskó tartalma egy nap-sárga, könnyed kis ruha volt, meg egy bikini, plusz szandál. Eltartott egy darabig, amíg rávett, hogy próbáljam fel. Aztán megcsinálta a hajam, és rám kent egy kis sminket.
(Bella ruhája)

Tehetetlen haraggal tűrtem, mert mást úgysem tehettem volna. Ha mást nem is, annyit biztosan megjegyeztem ennyi itt töltött idő alatt: Ana, ha valamit akar, akkor azt megkapja.
Mikor kiráncigált a folyosóra, Angela megjegyezte, hogy szép vagyok, és a fiúk is hevesen bólogattak, köztük Ben, és Conner is, mire elpirultam.
Mindenki nagyon kedves volt, és örömmel vették, hogy velük tartok, kivéve Lauren.
Undok volt velem, mérgesen meredt rám, mikor Tyler hozzám fordult, és apró, gonosz, gyakran sértő megjegyzéseket tett mindenre, amihez közöm volt.
Ana kisbuszában ültünk, mikor kíváncsiskodni kezdtem.
- Hova is megyünk tulajdonképpen?
- Egy tengerparti buliba – felelt készségesen Mike.
- Olyanba, mint a múltkor? – Arra gondoltam, mikor megismerkedtem Chrissel.
- Neem, dehogy is! – hördült fel a sofőrünk – Egy igaziba!
Láttam megcsillanni a szemét a visszapillantó tükörben.
- Ez is a tenger parton van, de ez egy tipikusan olyan buli, ahol kötelező vizesnek lenni! – magyarázta vidáman.
Elakadt a lélegzetem.
- Jaj, alig várom! – Jessica hangja egy oktávval feljebb szaladt az izgalomtól.
Rá pillantottam, és megláttam a fekete pántot, ami a ruha ujja alól kicsúszott.
Fürdőruha!!! – visított bennem a hang – Ezért kellett a bikini…
A színes, képregény figurákkal telerajzolt fürdőruci jutott az eszembe, amit Ana rám kényszerített.
- Miért vágsz ilyen rémült képet, Bella? – kérdezte Eric, aki mellettem ült, és megérintette a karom.
- Én nem leszek vizes! – morogtam dacosan.
- Dehogynem!
Merően néztem Tylerre, aki épp a ráfeszített a bicepszére.
- Meg tanítottunk úszni. Mégis minek, ha nem használod? – fordult felém Mike. – Nem éltél igazán, ha nem próbáltad ki az esti fürdőzést!
- Hogy miiiiiiiii? – nyújtottam el a szót.
- Nem értem minek hoztátok a csajt, ha csak nyávog! – szólalt meg Lauren vontatott orrhangon. A többiek csúnyán néztek rá.
- Bella, csak próbáld ki! Ígérem, ha nem tetszik, hazaviszlek! – kérlelt Ana.
- És te honnan tudsz erről a buliról? – kérdeztem válasz helyett.
- Hát, tudod, a másik lakótársam szervezi. És be is jelentették a suliban. Mrs. Mcway elég laza. Ha minden igaz, most is velünk fogja ropni. – elfojtott egy mosolyt – Szokott bulikat csináltatni, hogy ki kapcsolódjunk. Na meg, úgy gondolja, hogy akkor nem más bulikba megyünk piálni, meg drogozni. Csak akkor kapsz kimenőt éjfélig, vagy tovább, ha az általa jóváhagyott iskolai partira mész. Adnak egy nyomdát a kezedre, ami bizonyítja, hogy itt voltál. Vanessa egyébként tök jó fej! Imádni fogod!
A partszakasz, ahova érkeztünk, körül volt kerítve, csak a víz felé volt nyitott. Tulajdonképpen egy zárt strand.
A vízben, és a parton nyüzsögtek a diákok. A zene már szólt.
A csapat már leült egy asztalhoz, úgyhogy oda telepedtem én is. Amíg Ana elment Vanessáért, én körbejártattam a szemem a strandon, hátha… hogy talán… ő is itt van. De nem találtam.
Vanessa tényleg aranyos. Festett vörös hajú, a szemét vastagon kihúzta. Kedves volt, és jól elbeszélgettem vele.
Épp a bárpultnál álldogáltunk a kólánkra várva, mikor egy sötét kéz betakarta a szemét. A néger srác hozzábújtatta fejét a lány nyakához.
- Chris! – nevetett, mikor rájött ki az.
Bambán néztem őket. Előbújt a raszta fiú, és szájon csókolta Vanessát. Kicsit meglepett. A hosszú csók után Chris észrevett, és kicsit zavartan köszöntött.
- Á, szia Bells! – ölelt meg.
- Ti ismeritek egymást? – ámult a vöröske.
- Aha! – bólintott – a köszöntő bulin, amit én csináltam.
- És ti jártok? – dadogtam gyagyán. Nem tudtam miért lepett meg, hiszen –Chris eddigi viselkedésével ellentétben- én nem akartam tőle semmit.
- Aha! Kb. úgy… hmm… 7órája! – mosolyodott el Vanessa, és megint csókolózni kezdtek.
Lázasan törtem a fejem azon, hogy mit mondjak, hogy ne értsék félre az arcomat, a viselkedésemet. – Aranyosak vagytok! – mondtam végül a tőlem telhető leglelkesebben.
- Köszi!
- Ömm… nem tudod, mikor sötétedik be? – tereltem a témát. Minél hamarabb túl akartam lenni az éjjeli fürdőzésen, és elmenni haza, a szobámba, ahol Edward minden bizonnyal már vár.
Bolond, mégis miért várna?
- Nem sokára. Látod, már megy le a nap?
Aztán hírtelen valaki elrántott a derekamnál fogva.
- Gyere Bella, röpizzünk, amíg világos van! – kiáltotta Jessica lázasan.
Felhördültem, de nem volt mit tenni, már a röplabda pálya közepén álltam. Mindenki beszállt, és hamarosan az új gerlepár is csatlakozott. Láthatóan Ana nem örült Chrisnek, de próbált nem törődni vele. Igyekeztem megértetni velük, hogy nekem nem lenne szabad labda közelébe mennem, azonban nem hallgattak rám. Plusz Ana jól ki is osztott, hogy vegyem le a ruhát, mert nem akarja, hogy tönkre tegyem az egyik kedvencét. Muszáj volt eleget tennem a kívánságának, és beálltam játszani. Az elején kellemetlenül éreztem magam bikiniben, pláne, hogy Chris végig engem stírölt. Kerültem a labdát, mindig valaki más háta mögé bújtam, de így is sikerült fejbe kólintanom magam, és 3szor mást is eltaláltam.
Mikor végre besötétedett, lefújták a meccset. Gyorsan visszabújtam a ruhába, és a víz felé indultam.
- Hát te, hová mész? – kapott el a szőke.
- Vizes leszek, aztán megyek haza!
- Várjál már! - kérlelt.
- Mégis mire? – tettem csípőre a kezem.
- Ööö… tombola? – átlátszóan próbált marasztalni, csak nem tudom miért – Kérlek!
- Ah, na jó!
- Gyere, vegyünk tombolát! Melyik a szerencseszámod?
Kezemben két papírkát gyűrögetve ültem az asztalnál, és néztem a vonagló tömeget. Többen már vízbe vetették magukat, de akadt még, aki csak táncolt a homokban. Türelmetlenül gyúrtam a lábammal meleg homokot –a szandált még röpizésnél levettem -, miközben vártam, hogy eljöjjön az idő, mikor elkezdik kihúzni a tombola számokat. Sosem voltam szerencsés, és nagyon jól tudtam, hogy fölösleges akár az egésztömböt megvenni, úgysem húznak ki, sosem nyertem semmit, csak Anat akartam boldoggá tenni.
Várakozás közben –szokásomhoz híven- eltöprengtem Cullenéken.
Egyszer csak leállították a zenét, mindenki keresett magának egy helyet, ahol letelepedhet a számhúzás idejére. A banda is visszajött a helyünkre.
Szőke barátnőm egész végig árgus szemmel figyelte Vani-t és Christ. Amikor egymáshoz értek, szép arcán nyilvánvalóan leolvashatóvá vált a helytelenítés. Nem is foglalkozott a számaival. Minden pillanatban őket leste.
Chris hírtelen felállt, és elment italért, azt hiszem. Ana gyorsan Vanessa mellé csúszott, és félrehívta. Nem mentek olyan nagyon messze. Ha füleltem, minden egyes szót pontosan hallhattam. Először csak csevegtek. Aztán rátért a lényegre.
- Én… először csak azt hittem… igaz, akkor is már feltűnő volt… de nem lehettem biztos benne… aztán mikor megcsókolt, és te kézen fogtad, egyértelművé vált. Hogy lehet ilyen buta? Hát nem látod?
- Mit? Mit kéne látnom? Hogy féltékeny vagy? – vágott vissza csípősen.
- Dehogyis vagyok! De Chris veszélyes! Hajlamos… ha sokat iszok… akkor erőszakos lesz! – Ana kétségbeesetten próbálta meggyőzni barátnőjét.
- Ugyan már! Törődj a saját dolgoddal! És egyébként is! Mégis honnan tudnád?
Válaszra nyitotta a száját, aztán becsukta. Végül egészen mást felelt, mint amit akart: - Bízz bennem! – a hangja szelídebb lett, így Vanessa is megenyhült.
- Nyugodj meg Ana, nem lesz semmi baj!
Láthatóan Ana nem lett nyugodtabb, viszont beletörődött, hogy nem tehet semmit, és hogy jobb, ha visszavonul, különben elveszítheti a barátnőjét, és nyerhet egy haragost.
Vani átkarolta a vállát elsétáltak valamerre.
Nem sokkal utánuk Chris visszajött, és letette a poharakat. Mindenki eltűnt az asztaltól, úgyhogy szorosan mellém ült. Valahogy kellemetlenül éreztem magam, és nyugtalan lettem.
- Na mizu, Bells? – szólalt meg. Most nem tetszett, hogy Bells-nek hívott.
- Mondd, Ana, miért nem szeret téged? – kérdeztem habozás nélkül.
- Hát nem tudom… talán nem vagyok az esete! – próbálta elviccelni a dolgot. Felnéztem az arcába, hogy kiolvassak valamit barna szemeiből. Egyre közeledett a feje, már csak pár milliméter választotta el az ajkainkat egymástól, mikor megéreztem a szájából áradó alkohol szagot. Gyorsan, határozottan elhúzódtam.
- Te ittál? – háborogtam.
- Igen! Kérsz te is? Neked is hoztam. Meg a többieknek is, de ők eltűntek – ráncolta homlokát.
Igen, egészen biztosan! – válaszoltam magamban helyette.
Látszott a viselkedésén, és ahogyan beszélt, hogy spicces.
- Mármint alkoholt!
- Háát… - ravasz mosolyra húzta a száját.
- Jézusom Chris, normális vagy? És ha a diri megtudja? Ráadásul honnan szereztél piát?
- Hoztam! – vigyorgott büszkém, megvillantva fehér fogsorát, és rácsapott a combomra, mire feljajdultam. – Nem fogja megtudni! Ugye?
Az arca megint közeledett, a keze a combomon egyre feljebb csúszott. A másik kezével hátul a ruhám alá nyúlt, és a hátamat simogatta.
- Szent ég! Mit csinálsz? – tiltakoztam.
Egyre durvább lett, magához szorított, a száját az arcomhoz szorított, csókolgatott, ahol ért, csak úgy dőlt belőle a pia szag. Próbáltam a fejemet eltartani, nehogy véletlenül megcsókoljon.
Tiltakoztam, de erősebbnek bizonyult nálam. A keze megtalálta a fürdőruhám csatját, és egy mozdulattal kikapcsolta. Ajka egyre lejjebb haladt, a nyakamra, majd a mellkasomra. Aztán a kezével, amelyikkel a melltartón babrált, a vállamra siklott, és könnyedén lesodorta a sárga ruha pántját.
- Chris, elég legyen! Hagyd már abba! – kiáltottam kétségbeesetten, és végső elkeseredésemben, ahol értem, ütöttem, karmoltam, de semmit nem értem el vele. A félelem már egészen elhatalmasodott rajtam, mikor Vanessa hangja leállította: - Ti meg mit csináltok? – elkerekedett szemmel vizslatta Chris kezét a combomon, félig a ruha alatt, és ahogy a ruhámat ráncigálta, úgy maradt. Az szerintem fel sem tűnt neki, hogy tele van az arca karmolásokkal, ahogy a keze is, és hogy a mozdulat egyértelműen arra utal, hogy próbáltam ellökni.
- Bella, én ezt nem gondoltam volna rólad! – hörögte.
A barátját bezzeg nem vonta felelősségre.
Végre le tudtam szedni magamról Chris kezeit. Vanessa elrohant, a részeg molesztálóm, pedig utána. Csak akkor láttam, hogy mindenki ott van.
- Én… én nem! – magyarázkodtam – Chris ivott, csak úgy bűzlött az alkoholtól, és rám mászott! Én próbáltam… de olyan erős, nem tehetek róla! – végül elpityeredtem, mert úgy tűnt, senki sem hisz nekem. Hírtelen mindennél jobban vágytam anyukám nyugtató szavaira.
- Nyugi kicsim, tudom! Én tudom! – Ana odajött, és átölelt. Hagyta, hogy a vállába zokogjak – Semmi baj, nyugi!
Nem tudom a többiek hittek- e nekem, nem néztem rájuk. Féltem a vádló tekintetüktől. Nem tudom, mit mondhatott Chris Vaninak, mert már kézen fogva, teljes békében jöttek vissza. Ahányszor elhaladt előttem, az orra alatt motyogott olyan hízelgő jelzőket, mint például „szuka” vagy „ribanc”. Ilyenkor Lauren gonoszul elvigyorodott, és le sem szakadt egész este Vanessáról.
Egy idő után sikerült lenyugodnom. Már mindenki a sötét óceánban lubickolt, és láttam, Ana is kívánkozik a habokba.
- Menj csak! Én elleszek! – bíztattam.
- Biztos? – nézett rám kétkedőn.
Bólintottam. – Ha tényleg hiszel nekem!
- Hiszek! – mosolyodott el, aztán elment.
Egy félreesőbb helyen beleültem a meleg homokba, a lábamat kinyújtottam, hogy a víz nyalogassa.
- Bocsi! – szólalt meg az ismerős hang.
Összerezzentem a rémülettől. A fekete fiú leült mellém és átkarolt. – Tényleg sajnálom, elvesztettem a fejem!
Durván lesöpörtem a karját magamról, ellöktem, és arrébb araszoltam.
- Menj innen! – mormoltam remegő hangon.
- Megijesztettelek? Kérlek, mondd, meg mit tegyek, hogy megbocsáss!
Nem tudtam eldönteni józan-e.
- Oké! Megbocsátok, ha elmagyarázod Vanessának, hogy piát csempésztél be, részeg lettél, és megpróbáltál leteperni, miközben én hevesen ellenkeztem. – morogtam.
Nevetett.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy ezt megteszem?
- Miért ne?
- Mert nem éri meg!
Döbbenten meredtem rá. Elöntött a düh.
- Ha ezt elmondanám, azonnal kidobna!
- Akkor nem bocsátok meg! – köptem.
- Mi lenne, ha máshogy engesztelnélek ki? – vigyorgott kajánul.
- Hogyan? – kérdeztem nem túl bizakodóan.
- Például így!
Közelebb csúszott hozzám, teste az enyémnek feszül, és megpróbált lenyomni. Keze újra a combomra tévedt.
A francba! Túl félreeső ez a hely!
Rettegtem, hogy most nem lesz, aki megállítsa. Végül az, ahogy az erőmből tellett, megpofoztam.
- tűnj innen, vagy feljelentelek!
- Ugyan már Bella! Ki hinne neked? – Arcát a mellkasomba fúrta.
- A kurva életbe! Nem vagy magadnál! Hallod? – nyöszörögtem, bár inkább tűnt sóhajnak a pániktól. Úgy tűnt ez még jobban föl izgatta. Nemes egyszerűséggel befogta a szám, és a helyzet kezdett nagyon elfajulni. Egész testemben remegtem, amikor keze a bugyimhoz ért, és elkezdte lehúzni rólam.
Ekkor felemelkedett rólam a nehézsúly. Kinyitottam a szeme, és Edward gyilkos dühtől égő arcát pillantottam meg. A félelmemet elsöpörte a meglepettség. Fél kézzel, a trikójánál fogva emelte fel Christ, aztán olyan erővel hozzávágta egy fához, hogy csak úgy nyekkent.
- Ajánlom, hogy messziről kerüld el Bellát, különben nagyon megjárod! Világos?
Chris nyögve feltápászkodott, és sántikálva elfutott.
Még mindig remegtem. Edward leheveredett mellém, átkarolt, és hagyta, hogy átitassam a könnyeimmel a pólóját.
- Jól vagy? – kérdezte, mikor a hüppögések kezdtek megszűnni.
- Neem! – nyöszörögtem, és átöleltem. Bódító illata megnyugtatott, és az is segített, hogy a hátamat dörzsölgette. Az egész jelenléte nyugtatólag hatott rám. És az illata!! Mint a gyógyszer!
Alighanem elaludtam, mert az ágyamban találtam magam, már pizsamában. Sötét volt, még éjszaka. Azt hittem a bulit csak álmodtam.

Ennél a fejezetnél nagyon elszaladt velem a ló, nem terveztem ennyire dúrvára, de így sikerült. Remélem így is megfelel! puszi nektek, bocsi a késésért!=(

10.fejezet: Az első nap

Nah itt a következő feji kissebb csúszással...Ez rövidebb fejezet lett Bella első iskolanapjáról. Jó olvasást!

A telefonom borzalmas csörgése ébresztett. Nem emeltem fel a fejem. Kezemmel tapogattam ki az apró mobilt. Gondolkodás nélkül megnyomtam a „szundi” gombot és tovább aludtam. Ilyen nem gyakran fordult elő velem, de most állati fáradt voltam. Tudtam, hogy csak 10 percem van, amíg újra csörög az ébresztő. Mikor másodszor meghallottam a hangját, úgy tűnt, csak pillanatok teltek el az első óta.
- Még 10 perc! – nyöszörögtem, mintha ez segítene.
A telefon a fejem mellett feküdt. Ki sem nyitottam a szemem, úgy nyomtam le azt a gombot, amit jónak hittem, és visszasüppedtem az álomvilágba.
Különösen ostoba álmom volt. Körülöttem rengeteg krémes volt, csak én voltam egyedül almás pite. A krémesek vadul rám rontottak, nekem estek. Csak öt krémes maradt nyugodt. Volt bennük valami különös, valami, amitől másabbak voltak, mint a többi. De mielőtt rájöhettem volna miért, egy szokatlanul kellemes hang szólongatott valahonnan a hátam mögül, messziről. Tompán hangzott, mintha egy fal választana el minket. Aztán a hang közeledni és élesedni kezdett, míg nem úgy hangzott, mintha egészen mellőlem jött volna. Majd rájöttem, hogy én álmodom, és az a valaki az ébrenlétből szól. A fal leomlott, és a szemem kinyílt.
- Bella! – a mézédes hang puhán ejtette a nevem. Megfordultam, és egy arany szempárral találtam szemben magam. A szívverésem egy pillanatra kihagyott, mikor a szempárhoz tartozó száj féloldalasan elmosolyodott. Rádöbbentem, hogy Edward próbál felébreszteni.
- Bella, tudod, lustálkodhatsz itt még egy darabig… hacsak nem zavar, hogy el fogsz késni már az első napon!
Olyan közel hajolt az arcomhoz, hogy megéreztem finom illatú lélegzetét. Elkábultam egy pillanatra, aztán felfogtam, mit jelentenek egymás mellett azok a szavak, amiket mondott.
Felugrottam és beviharzottam a fürdőszobába. Kapkodva sikáltam a fogam.
- Ha sietsz, még éppen tudsz magadnak szedni tízórait, és a buszt is eléred… Vagy kocsival mész? – érdeklődött.
Nem tudtam, hogy mivel megyek, úgyhogy nem válaszoltam. Kihajoltam az ajtón, számban a fogkefével:- Köfi!
Reméltem megérti, hogy mit akartam mondani.
- Hmm? Ja, hogy az ébresztést! Nincs mit! – lágyan elmosolyodott, és megint elkápráztatott szépségével. Gyorsan befejeztem a tisztálkodást, és a szekrényhez rohantam.
- Na és te nem fogsz elkésni? – kérdeztem hadarva, miközben egy rövid és egy háromnegyedes gatya között hezitáltam.
- Nem!
Magabiztosnak tűnt, ezért nem kötöttem bele.
- Ma nagyon meleg lesz, szerintem a rövidebbet vedd fel! – bujkált a hangjában valami. Úgy hangzott, mintha a hőség csak kifogás lenne.
Tipikus… Pasi.
Megfordult a fejemben, hogy esetleg csak azért is a hosszabbat veszem fel, de először is szívesen próbáltam volna ki a rövidet, másodszor is a hőség tényleg elviselhetetlen.
- De lehet ilyet felvenni iskolába? – néztem rá kétkedően.
Bólintott.
- Na jó! – adtam meg magam. Kerestem egy pólót, és már kezdtem volna átöltözni, mikor észbe kaptam, hogy itt van még a szobatársam. Végül a fürdőben öltöztem át. Nem túlzottan dobott fel a gondolat, hogy folyton be kell járkálnom…
A hajamat hátrafogtam. Mikor kijöttem, Edward feltűnés nélkül végigmért. A mobilom lehalkítottam és a zsebembe süllyesztettem, felvettem a zöld hátitáskám, és az oldaltáskám. Átgondoltam kell-e még valami. Sietve az órámra pillantottam. Ijedten vettem tudomásul, hogy kevesebb, mint 5 percem maradt.
Már elindultam, de az ajtónál megtorpantam.
- Te nem jössz?
- Majd. – kérdőn néztem rá, mire folytatta. – A testvéreimet várom. Én fuvarozom őket.
- Óóó… Hát akkor, szia!

Még időben leértem az étkezőbe, és ott megbeszéltük Anaval, hogy ő visz a suliba minket.
Eleinte nagyon kényelmetlenül éreztem magam a rövidnadrágba, de aztán láttam, hogy a többiek is hasonlóan öltözködnek, ami megnyugtatott kissé.
Az iskola nagyon hangulatos volt, egészen más, mint a torontói gimi. 4 emeletes. Egyébként csak 3, ha nem számoljuk a földszint alattit, ahol a büfé, és egy óriási előadóterem volt.
Az első két óránk elmaradt, mert nyitóünnepély volt.
Levezettek az előadó terembe, és a bandánk leült, úgy középtájt. Olyan volt, mint egy színház. Nagy színpaddal, és egymás mögött sorakozó, a talajhoz rögzített, párnás székekkel.
Anaval beszélgettem az óráinkról, és örömmel fedeztük fel, hogy ma kétszer is találkozunk a közös óráinkon. Egyszer fizikán, aztán ebéd után, szobrászaton. A többiekkel is fecsegtünk, míg el nem sötétedtek a fények, és a színpadra nem lépett az igazgatónő. Rövid beszédet tartott többek között arról, hogy az üdvözlő műsoron a legtehetségesebb tanulók vesznek részt. Köszönetet mondott a képzőművészetiseknek a díszletekért, az angolszakosoknak, mert ők írták a verseket és a darabokat, és felhívta a figyelmünket a kiállításra a földszinten, a képzősök legjobb munkáival. Meg persze üdvözölte az új diákokat. Mrs. Mcway letipegett a színpadról, a függöny felgördült, és a műsor elkezdődött. Először egy lány szavalt verset az iskolakezdésről, meg hasonlókról, aztán megdöbbenten ismertem fel az apróteremtést, aki egy fiúval balettozott. Alice volt. Kápráztatóan kecsesen mozgott, megbotránkoztatóan hajlékony és ruganyos volt. Igaz, ami igaz, a fiú is nagyon ügyes volt, valószínűleg a legjobb táncos, persze csak Alice után, de a tündérlányhoz képest a mozgása esetlen és kevésbé ritmusos. De Alice annyira elbűvölő, és gyönyörű volt, a sokat sejtető feszes fehér harisnyájában, és szintén fehér testhezálló dressében, amihez egy egészen rövid és nyitott szoknya tartozott – valószínűleg csak a látvány miatt-, hogy észre sem lehetett venni a fiú hozzá viszonyított elmaradottságát. Körbenéztem, mindenki tátott szájjal figyelte őket. Akkor eszméltem csak rá: én is.
A balettnak vége lett, a két táncos megállt a színpad szélén kezet fogva, és meghajoltak.
A fiú kifáradva lihegett, a mellkasa sűrűn kiemelkedett, de a lánynak úgy tűnt, meg sem kottyant ez a sok ugrándozás. Üdvrivalgás, füttyögés és tapsvihar követte őket. Alice táncos léptekkel kiment, de még előtte visszafordult, dobott egy puszit a közönség felé, és sugárzó mosollyal eltűnt a színfalak mögött.
- Úristen! – motyogtam.
- Tudom! – kuncogott Ana. – Minden évben ennyire jó. Ő a legjobb!
Még sokan felléptek utánuk, például volt egy rövidebb darab versekkel, egy pantomimes előadás, aztán egy egész hegedűs kar jött. Elképedve ismertem fel a sok vonós között egy bronzvörös hajú, hihetetlenül jóképű srácot: a lakótársam.
Egyszer, mintha pont rám nézett volna, és lopva kacsintott, mire az előttem ülő lány kiájult a székéből. Bizonyára azt hitte, neki szólt a kacsintás. Szegény lány! Nagyon is el tudtam képzelni, mit érezhet.
Rögtön utána egy csapat hip-hopos jött, majd Emmett Cullen szavalt nekünk, mi meg leesett állal figyeltük, ahogy ez a böhöm hústorony, aki akkora, mint egy kisebb grizzly, verset mond. Majdnem elnevettem magam a helyzet iróniáján. A vers valamiféle harcról szólt, márványkeménységű, piros szemű szörnyekről.
Közvetlenül utána megint egy színdarab jött, féltékeny lányokról, és a suli leghelyesebb pasijáról. A fiú nyomába sem ért bármelyik Cullen fiúnak.
És a főszereplő lány, aki a legesélyesebb volt a fiúnál, persze hogy Rosalie Hale.
Őket követte egy pár, egy szerelmes dallal, aztán egy csoport társastáncos. Azt hiszem, flamencóztak. Majd egy lány gitározott és énekelt. Az utolsó, pedig Ő volt. A színpadon egy zongora árválkodott. Edward elegánsan odasétált, leült, a kezét a billentyűzetre tette. A termet körülszárnyalta egy olyan bonyolult, olyan lágy és mégis erőteljes zene, hogy el sem lehetett hinni. A gazdagon ömlő akkordokat átszőtte valamiféle meghittség. Beleborzongtam. Az utolsó hang még egy ideig ott rezgett a levegőben, míg Edward ki nem állt a színpad szélére, hogy meghajoljon, és hasonló ujjongás fogadta, mint Alice előadását. Edward hátrament, majd visszajött az összes többi résztvevővel a műsorban. Sokáig hajlongtak, kétszer is visszatapsolták őket, de szerintem a fiatalok lelkesedése kicsit hamis volt. Valószínűleg csak húzni akarták az időt az órák elkezdéséig.
A nap további részét valamiféle különös kábulatban töltöttem. Sajnos mivel elmaradt az első két óránk, lemaradtam a grafikáról.
A harmadik órán Anaval ültem. Végig dumáltuk az órát. Főként az előadást tárgyaltuk ki. De Albroom tanár úr nem szólt érte.
Minden óra ugyanolyan volt, mint a régi sulimban vagy majdnem… Persze attól eltekintve, hogy új év, új tananyagot is jelent. Na meg újak a tanárok is. De nagy eltérés nem volt. Kivéve a művészettörténet órát. Egyetlen ismerős arcot sem láttam, és pechemre pont engem szúrt ki a tanár. Felszólított, és megkérdezte, mire emlékszem a tavalyi anyagból.
- Hát, hogy őszinte legyek, nekem ez az első alkalom, hogy művészettörténet órám van. Tavaly még egy átlag gimibe jártam.
- Kisasszony, ugye tudja, hogy ez nem mentség? Sürgősen be kell pótolnia az elmaradottságát. Legközelebb… mikor is? – belemélyedt a noteszába és valamit nagyon keresett. Mikor megtalálta, visszatért hozzám – szerdán találkozunk utolsó órában. Mit gondol, képes lesz addig bepótolni két év anyagát? – a tanár szeme gonoszul megvillant.
Remek… egy szadista tanár, akinek a tárgyából bukásra állok!
Nagyot nyeltem: - Nem hinném!
- Elhiszem, hogy elég zsúfolt az órarended, és kemény megpróbáltatás lesz számodra az első egy-két hónap egy átlagos iskola után. Mit is mondtál, honnan jöttél?
- Torontóból.
- Áá… hmm… nagyon hasonlítasz valakire. Ki az édesanyád?
- Reneé Dwyer. – feleltem rekedten. Éreztem, hogy a torkomban a gombóc egyre nő.
- Áá! A Dwyer lányka, hát persze! Ő volt a kedvenc tanítványom. Nos, mivel a lánya vagy, adok neked másfél hetet az egész anyagra. Így menni fog?
Bólintottam.
- Rendben. Leülhetsz. – Mondta Mr. Bowen. – A szükséges könyveket megtalálod a könyvtárban.
Az óra folytatódott, és én figyelmesen hallgattam a tanár mondanivalóját. Csak nehezen tudtam elfojtani a rossz érzést a mellkasomban. És ezt csak fokozta, hogy mindenki engem bámult.
Óra végén Mr. Bowen magához szólított, hogy megkérdezze:
- Na és Reneé hogy van?
- Született még egy lánya. – motyogtam.
- Csakugyan? Na és hány éves? – érdeklődött öreg kopaszodó úr.
- Sehányéves. – kis csönd után folytattam, látva, hogy nem érti.
A fejemet lehajtottam, ügyeltem rá, hogy véletlenül se nézzek rá. Szerettem volna elrejteni a könnyeimet. – Ő és anyukám életüket vesztették másfél éve egy autó balesetben. Én is velük voltam. Csak én éltem túl.
Rálestem a tanár arcára. Maga elé meredt. Döbbent volt és az arckifejezése fájdalmas.
Szinte már fuldokoltam a könnyektől. Nem volt elég anyám halálát elviselni, mesélni róla, még azt is látnom kellett, hogy egy ilyen ember, aki csak a tanára volt, őt is fájdalmasan érintette a dolog.
Nem nézett rám, úgy kezdett beszélni: Részvétem. Bocsáss meg nekem, de ezt még fel kell dolgoznom. Ha kimész, zárd be az ajtót, légy szíves! – hangja fakó volt. Csakugyan nagyon szerethette.
A mosdóban bújtam el sírni. Megpróbáltam összeszedni magam, hogy be tudjak menni spanyolra. De nem voltam rá képes. Ellógtam az egészet, és a WC fedelén kuporogva zokogtam.

Kivöröslött, duzzadt szemekkel ültem be Ana kocsijába. Igyekeztem a hajam mögé bújni. Ebédelni nem mentem, csak felrohantam a szobámba és bedőltem az ágyba. A fejem szét akart robbanni, és nagyon kifáradtam. Beállítottam a telefonom, hogy egy óra múlva felkeltsen. Bár nagy volt a kísértés, hogy ellógjam a többit is, és végigaludjam, Csak egy bibi volt. Hogyan magyarázom meg?
Végül bementem az utolsó két órára, és jól esett.
Először szobrászkodtunk. Bár elég béna vagyok, de egészen jól ment. Egy madarat kezdtem el agyagból csinálni. Azután rajzon csendéletet rajzoltunk. Itt könnyebb volt rajzolni, mert a napnak erős a fénye, nincs egyetlen felhő sem az azúrkék égen, ami beárnyékolná. Torontóban egészen más volt. Sokkal nehezebb volt rajzolnom, mert mindig sűrű köd, vagy felhőréteg akadályozta a fény útját, így nem tudott pontos árnyékot adni a tárgyaknak. Volt, hogy egyáltalán nem találtam árnyékot.
A tanárnő, Mrs. Cheney elégedett volt velem. Azt mondta, a rajzomnak különleges bája van. Azt hiszem sikerült kicsit kiadnom magamból a feszültséget.
Délután kivettem a könyvtárból az elsős és másodikos művtöri könyvet, és nekiálltam a leckeírásnak. Aznap vacsorázni sem mentem, hamar lefeküdtem.
Nekem kicsit furának tűnik ez a fejezet, de ezt döntsétek el ti! :D Bízom bennetek^^